Idén először több párbeszédre adott lehetőséget az újévi lelkészértekezlet: három szekcióban folytak kerekasztal-beszélgetések, melyek témái a nemzedékek az egyházban, az egyházkormányzás és hatalomgyakorlás, valamint az egyház és közélet voltak. Ez utóbbi Balog Zoltán dunamelléki püspök, Harmathy András szentendrei, valamint Thoma László gazdagréti lelkipásztorok részvételével zajlott. Először ők tettek megállapításokat, majd a jelen lévő lelkipásztorok szóltak hozzá az elhangzottakhoz.

Identitás és elkülönülés
Mi az egyház, és mi a közélet? Először ezeket kísérelte meg tisztázni Thoma László. Az egyház a világból kihívottak és egybegyűjtöttek gyülekezete, melyről Isten gondoskodik, ezért mindig lesz – mondta. A közélet legegyszerűbb definíciója szerint mindazoknak a folyamatoknak, emberi tevékenységeknek az összessége, mely a közösség politikai életével, az állami vezető szervek és hatóságok munkájával, működésével kapcsolatos. „A közéletnek van erkölcse, van mögötte értékrend, hiszen az igazságosság, a méltóság és az emberi jogok is erre épülnek. Mi magunk Krisztushoz tartozóként lelki harc részesei vagyunk, melyben van jó és rossz. A zavart az okozza, hogy e szerint látjuk a közéletet is, amely természetéből fakadóan valóban könnyen is polarizálódik. Az identitás, az elkülönülés, az irányítás és irányíthatóság eszközei azonban szükségesek a hatalomgyakorláshoz. Kérdés, hogy lehet az egyházról és a közéletről való gondolkodásban mindezeket szétszálazni?” – fejtegette.

Ezután azt a kérdést tette fel a lelkipásztor, hogy hol ragadható meg az evangélium egyház és közélet viszonyában? Emlékeztetett: Isten országa nem abban van, amit az elődeink felépítettek vagy mi felépítünk, hanem közöttünk van. Majd arra a kérdésre irányította a figyelmet: hogy ne működjünk ugyanazon sémák szerint, mint a világ? Végül pedig azt a kérdést kell feltennünk, mire hív bennünket Isten – mondta. „Bár egyszerűbb lenne visszahúzódni, bezárkózni, lehetetlen, hogy Isten népe ne legyen jelen a közéletben” – mondta a lelkipásztor. Isten maga is hív arra, hogy legyünk hatással – csakhogy a környezet is hat ránk. „Mégis áldássá tudunk lenni, ha Isten országa közöttünk van.”

Mi ma az egyház közéleti szerepe?
Az egyház és a közélet viszonya mindig dinamikus – ami állandó, az az egyház küldetése: részese lenni Isten missziójának, hirdetni az evangéliumot, hogy az egyházból lehessen megérteni, kicsoda az Úr, mi a bűn, az ítélet, a megváltás, a kegyelem, a Lélek általi megújulás – ezt már Harmathy András mondta. „Újragondolandó, hogy Isten tervében milyen korszakban vagyunk, és ebben a helyzetben nekem mi a feladatom, küldetésem.”
Példaként három különböző korszakot és közéleti jelenlétet említett az egyháztörténetből: Noé, Dávid király és Pál apostol szolgálatát. Míg Noé a lélekmentő típusa, aki az ítélet idején a bárkába hív, addig Dávid államépítő: a palota már megvan, az ő életében az a kérdés, hol a templom és mi annak a szerepe. Dávid trónját az Úr építi meg, az államrend pedig a népek számára azt mutatja be, milyen Isten uralma alatt élni. Pál ehhez képest már apostol, az ő korában az egyház mint felforgató jelenik meg, amely megkérdőjelezi, ki az Úr, mi a legfőbb hatalom.

Harmathy András szerint ha az egyház közéleti szerepét ma az egyház apostoli jellege felől kell értelmeznünk, hogy be tudjuk betölteni a küldetésünket. „Hiába keresztény a kormányzás, maga a korszak posztkeresztény, vagyis nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nincs valódi ismeretük a Bibliáról és a keresztény értékrendről, ugyanakkor az egyház és a keresztény kultúra lenyomata még megvan. Ma az egyház legfontosabb közéleti feladata minél több olyan közösséget létrehozni, amely éli és hirdeti az evangéliumot, a társadalom és a kulturális élet minden szintjén hatást gyakorolva, így a társadalom egészét meghívva Jézus Krisztus uralma alá” – nemcsak gyülekezeteket, hanem keresztény családokat és üzleti vállalkozásokat is értve ez alatt. Ezért a közélet legfontosabb szereplői most nem az intézmények és az egyházi tisztviselők, hanem a krisztusi emberek és közösségek – állította. „Az egyház dolga, hogy hitvalló életeket szüljön, anyaként támogassa, kísérje őket, az intézmények pedig ebben lehetnek eszközök.”

Nem vagyunk feloszthatók
Balog Zoltán dunamelléki püspök három igevers alapján fogalmazta meg tételmondatait egyház és közélet viszonyáról. Elsőként Jézus főpapi imádságából idézett: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (János evangéliuma 17. rész 15. vers) Értelmezése szerint azért kérte ezt Jézus az Atyától, hogy a világban jelen legyen az evangélium hús-vér emberekben. Az egyház ugyanakkor nem a világ része, hanem tagjai egyszerre állampolgárok két értelemben. Mivel a világi meghatározottságok bennünk vannak, kísértést is jelent ez, arra pedig, hogy hol követünk el bűnt, konkrétan rá kell kérdezni – állította.

„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené” (Márk evangéliuma 12. rész 17. vers) – mondja Jézus, ami azt jelenti: minden(ki) azé, akinek a képe rajta van – idézte Klaus Weiss értelmezését a püspök. „Nem vagyunk feloszthatók – ezt a totalitást kell az egyháznak képviselnie: Isten igényét az egész emberre. Ezért abban értelemben sem lehet felosztható az ember, hogy a közéletben állampolgár, a magán- és lelkiéletben keresztyén, anyagi tekintetben pedig a szórakoztatóiparé meg a munka világáé. A totalitásból azonban szintén feszültség következik.”

„De köztetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok” (Máté evangéliuma 20. rész 26. vers) – ennek az igeversnek a kapcsán a püspök arról beszélt, súlyos tévedés, amikor az egyház megpróbálja lemásolni a már kidolgozott állami struktúrákat ahelyett, hogy a sajátjait kidolgozná. „Ebből fakad például az a gondolat, hogy a legprogresszívebbek akkor vagyunk, ha a demokráciát tökéletesítjük, pedig a demokrácia sem bibliaibb, mint a királyság vagy bármilyen más államforma.”

„Egy kormányzati struktúrához való viszonyunkat az is meg kell, hogy határozza, hogy mire van szükség a társadalomban” – folytatta. Balog Zoltán szerint belefér, ha a kormányzat világosan állást foglal a keresztyén értékrend mellett – még ha nem is ezen múlik az egyház léte. „Akik a kereszténységre hivatkoznak, azokon azt számon lehet kérni, akik viszont nem, azokon nem is lehet.” A püspök álláspontja, hogy ma az egyház stabilizáló szerepére van nagyobb szükség a társadalomban például az élet védelmében.

Személyes és közös bűnbánat
A beszélgetőpartnerek egymás felvetéseire is reagáltak. Arra a kérdésre, hogy mikortól válik valami bűnné a közélethez való viszony vonatkozásában, Thoma László úgy reagált: „lelkipásztorként részei vagyunk a közéletnek ott, ahol szolgálunk, ha akarjuk, ha nem – a kérdés, mi van a szívünkben. Az igazi bűnbánatban az ember összetörik, amit nehéz egyedül elhordozni, de ha meg tudjuk vizsgálni a szívünket, a motivációinkat Isten előtt, akkor történhetnek változások.”
Két jellemző példát is említett: „az egyik, amikor azt gondolom magamról, én nem vagyok olyan, mint ezek, az Isten szent ügyéért munkálkodom. Ilyenkor jobbnak gondolom magam másoknál, ez adja az identitásomat, de ebből meg kell térni. A másik eshetőség, hogy szolgai módon kiszolgálok valamilyen hatalmat – lehet, hogy azért, mert a biztonságomat a láthatóból merítem, vagyis nem bízom abban, hogy az Isten gondot visel, ezért kellenek a biztosítékok. Jó lenne, ha tudnánk ebben egyet lépni Isten felé, és tudnánk együtt bűnbánatot tartani.”

Az egyház jelenével összefüggésben krízis helyett megpróbáltatásról beszélt Thoma László. „Érezzük, hogy valami a működésben nem jó, és nem azért, mert éppen most valakivel baj van, hanem mert nagyon nehéz időszakban vagyunk. A valódi változás azzal kezdődik, ha őszintén tudunk arról beszélni a megfelelő fórumokon, hogy nem vagyunk jól. Meg kell ragadnunk, hogy miért nem, és ehhez bűnbánatra van szükség, és ezt el kell kérni. Azzal a reménységgel, hogy Isten megerősít minket és meglátjuk a szabadítását.” Mindezt fontos, hogy ne „gyorsító sávon” tegyük – tette hozzá a lelkész, hanem adjunk időt a bűnvalló imádságra és az Istennel való párbeszédre. „Mi van, ha nem is látunk rá a legnagyobb elfordulásainkra? Ha annyira takarásban vannak, hogy fogalmunk sincs róluk?”

Felvetette azt a kérdést is, vajon nem hiánytünet-e, ha közéleti szereplőknek kell keresztyén értékeket képviselniük? Végül arról beszélt, a bizalmatlanság az egyházban is hasonló méreteket ölt, mint a megosztottságáról elhíresült közéletben. „Nem lehet kihátrálni: része vagyok a rendszernek, ezért vagy a bizalmatlanságot építem, vagy a bizalmat.” Thoma László szerint létre kell hozni bizalmi tereket, ahol lehet őszintén beszélni, kérdezni, és nem kell attól tartani, hogy annak következménye lesz.

Az egyház legfontosabb dolga: a tanítványozás
Harmathy András emlékeztetett: közéleten ne csak a törvényhozást és a pártpolikát értsük, több a közéleti szerepünk, mint a politikában való részvétel. Kákicsi Kiss Géza ormánsági lelkipásztor, néprajzkutató példáját említette, aki lámpásként volt jelen saját korában, közegében.

Balog Zoltánnak az újévi lelkészértekezleten elmondott kritikus észrevételeire reagálva – melyek szerint az egyház inkább reagens, mint ágens; az intézmények nagyobb arányban növekednek, mint a gyülekezetek; valamint a döntéseket sokkal inkább lelki döntésként kell meghozni – azt mondta: „ezeknek az a közös nevezője, hogy nem tudjuk, mi van ránk bízva, nem az evangéliummal vagyunk tele. Ebből fakad, hogy az egyházból megtartani akarjuk, amit éppen most, itt lehet, ezzel szemben a keresztyénség kultúrát szül: mindig teremtő erővel van jelen.”

Harmathy András szerint önmagában nem mérvadó az sem, hogy mekkora felekezet mennyi intézményt tart fent, mert „ha erős közösség hoz létre intézményt, az egészen más működés, mint amikor az intézménytől várjuk, hogy legyen egyház.” Elárulta: a szentendrei presbitériummal tudatosan döntöttek úgy, hogy üléseiken visszaszorítják a gyülekezet fenntartásában lévő gimnázium ügyeiről szóló beszélgetéseket, mert az egy adott ponton túl már a gyülekezeti életről szólóak helyébe lépett volna.

A belső lelki döntések kapcsán úgy vélekedett: „az a gyengénk, hogy nem vagyunk az evangéliumban egyek, és nem ez hatja át az egyház életét, hanem a feladatok. Ezer dolgot tudnánk mondani, amiben elveszünk, de vajon azt csináljuk, ami igazán ránk van bízva?” Harmathy András ma a tanítványozást látja az egyház legfontosabb küldetésének: a hitvalló emberek közössége az, ami át tudja hatni a társadalmat, és nem a történelmi vagy kulturális identitásból építkező reformátusság. „A keresztség identitásából másfajta tartás születik. Fontos lenne abbahagyni a pótcselekvéseket is. Isten leginkább a gyülekezeteken keresztül hat a világra. Az emberek jó részének fogalma sincs, mit jelent kereszténynek lenni, mi a keresztény házasság, barátság, közösség. A gyülekezet az, ahol tanuljuk Isten uralmát.”

Távolságtartás, szabadság, felkészülés
Fenntartva, hogy véleménye változhat, Thoma László szerint ma távolságra lenne szükség a kormányzat és az egyház között, úgy véli, a jelenlegi közelség az anyaszentegyház szabadságát lehetetleníti el. „Meg kell találnunk azt a távolságot, amelyben még lehet szavunk, de minél kevésbé vagyunk függő helyzetben az aktuális kormányzattól.” Ez a megmaradás kérdése is szerinte, az egyház ugyanis csak akkor növekedhet, ha szabadon tudja hirdetni az evangéliumot. „Most viszonylagos békességben élünk, de fel kell készülni arra, hogy a következő évtizedekben sokkal keményebb világ jön, amikor elkezdenek üldözni a keresztyén hitünk miatt. Fontos, hogy akkor majd ne szétaprózódjunk, hanem számíthassunk egymásra, össze tudjunk fogni.”

Közös megrendülés és katarzis
Személyes megrendültségéről is beszélt Balog Zoltán az elmúlt év eseményei kapcsán, majd arról, hogy a kegyelmi ügy politikai értelmezései az egyházra is hatnak: egyik oldalról az az agresszió, hogy most már ez így nem maradhat, a másik oldalról pedig az, hogy a megrendültség a gyengeség jeleként értelmeződik. Szerinte fontos lenne annak a kultúráját kialakítani, „hogy miután emberek egymással konfliktusba kerültek, úgy tudjanak beszélni egymással, hogy utána tovább tudjanak szolgálni”, keresve a közös utat. Megerősítette: a közös megrendülésben van a katarzis lehetősége, nem a 2026-os tisztújításban.

Mérőszámok, centrum és periféria
A beszélgetés moderátora, Szathmáry Gergely, dunamelléki presbiteri főjegyző megjegyezte: arról is lehetne beszélni, hogy a közéletnek mi a viszonya az egyházhoz, majd átadta a szót a jelen lévő lelkipásztoroknak, akik hozzászólhattak az elhangzottakhoz. A megszólalások között szóba került a gyülekezetek helyzetét mérő számok kérdése, a centrumban vagy a periférián jelen lévő egyház, és az, hogy a templomba járó reformátusok identitását nem egyszer jobban meghatározzák politikai nézeteik, mint a kereszténység. Volt, aki annak a megrendülésének adott hangot, hogy kiszivárogtak a sajtóba információk az elmúlt évben az egyház belső világából.

A mérőszámokról Harmathy András azt mondta: „Isten gazdagsága megengedi, hogy amit kaptunk, azt szétosszuk, és ne csak azoknak adjunk, akik visszaadhatnak valamit. Nem mindig csak olyan alkalmakat kell szervezni, amelyekből majd több gyülekezeti tag és bevétel származik.”

Balog Zoltán szerint az emberek nézőpontjából az egyház van periférián, „nem itt zajlik, ami igazán megmozgatja őket. Ezért is kell a lelkigondozói beszélgetésekre nagyobb hangsúlyt fektetni, hogy az ő életükhöz kapcsolódjunk.”
A püspök szerint mítosz az is, hogy az egyházbarát kormányzati kommunikáció több szavazót hozna. Szerinte épp az ellenkezője igaz: ma az egyházat ért támadás hoz politikai hasznot.

Állítása szerint az egyház valójában nincs rosszabb helyzetben, mint a rendszerváltás óta eltelt években, évtizedekben bármikor – a közvéleményben rosszabb a megítélése. „Azért vagyunk jó helyzetben, mert sokkal radikálisabban kell a tükörbe néznünk, mint a kegyelmi ügy előtt.”

Kapcsolódó cikkünk: Lépések a változásért
„Amíg kívülről nem ráz meg minket egy eseménysor, addig nem lépünk tovább”. Most megmutatkozhattak dolgok „abban a valójukban, melyekről gondoltuk, hogy így vannak, korábban mégsem tudtuk kimondani” – mondta Balog Zoltán dunamelléki püspök az újévi lelkészértekezleten tartott beszámolójában.

Párhuzamot vont a választott néppel, amely „nem azért került bajba, mert jöttek a babiloniak, hanem azért jöttek a babiloniak, mert Isten népének megrendült a hite. Saját magukra épült magabiztosságukat a babiloni fogság leplezte le. Ez nem mentette fel a babiloniakat, de az Isten népét fölszabadította arra, hogy ne rájuk haragudjon elsősorban, hanem az önvizsgálatot tartsa meg.”

Az elmúlt harminc évben épült intézményekről a püspök azt mondta, ezek a szolgálat eszközei. „Ha nem arra használjuk őket, akkor az a mi bűnünk, nem a kormányzaté.” Felidézte ugyanakkor a dilemmát, hogy a református egyetem létrehozása 400 éves álma volt a magyar reformátusságnak, a rendszerváltás után mégis voltak, akik azt az álláspontot képviselték, hogy ne legyenek saját intézményei az egyháznak, inkább végezzen missziót az állami intézményekben. „Mindkét megközelítésnek van hátulütője, ezért ne tegyünk úgy, mintha az egyik erkölcsös lenne, a másik pedig erkölcstelen, mert ez történetietlen és igazságtalan.”

Ezután újabb hozzászólások következtek. Volt, aki arra figyelmeztetett: azt, hogy miért kell bűnbánatot tartania az egyháznak, ne egy világi médium mondja meg.

Kovách Bendegúz is hangsúlyozta: az egyház létjogosultságát nem a szimpátia legitimálja, mint a politikai pártokét, hanem az Úr Jézus Krisztus. „A politikai pártok jönnek-mennek, de mi egy kétezer éves egyház tagjai vagyunk. A mi dolgunk továbbra is az Ige hirdetése, a gyülekezetek növekedését azonban az Úr adja. A politikának épp azért van szüksége ránk, mert értékhordozók vagyunk.”

Bán Béla, bács-kiskunsági esperes szerint egyház és közélet viszonyában az a legfontosabb, hogy az egyház önmagát mint Krisztushoz tartozót határozza meg. „Jézus ebben a világban nem a centrumban van, egy triumfáló közösségben, hanem a periférián. Szolgálata idején is a peremvidékeket járja, és a kereszten fejezi be az életét meglehetősen elhagyatottan. A legnagyobb kihívás ahhoz a reformátori hagyományhoz visszatérni, hogy önmagunkat mi se a centrum felé orientálva, hanem a peremvidékeken, Krisztus keresztjének a hirdetésével és megélésével határozzuk meg. Itt szoktunk elcsúszni, ebből következik a politikai bálványimádás, amikor lesznek más isteneink, nem csak egyedül az, aki magának kiválasztott és megbízott.”

Az egyházkormányzás és hatalomgyakorlás témakörében tartott másik kerekasztal-beszélgetésről szóló összefoglalónkat hamarosan olvashatják portálunkon. A nemzedékek a mai egyházban témájú harmadik kerekasztal összefoglalóját itt olvashatja.

Képek: Füle Tamás