"Az isteni teljesség felé haladva semmi nem történt és nem is történhet velünk, amit ne lehetne jóvá tenni."
Philip Yancey
Egyvonalban Istennel
„Van a magánynak olyan állapota, amikor az ember a felszínen vagy felszínesen él, és hiányolja Istent. Keresi, de nem találja kapcsolataiban az őszinteséget, a mélységet. És akkor, ebből a felszíni buboréklétből menekülve megszünteti a kapcsolatait az energiavámpírokkal, a perc-emberkékkel, és elkezd önmaga mélységeibe ereszkedni. Lehet, hogy először ürességet talál, de nem adja fel, tovább keres" – vallja Simon András. Az egyvonalas rajzairól ismert grafikusművésszel budapesti műtermében beszélgetünk alkotásról, tehetségről, szeretetről, az élet értelméről. Röviden szólva: mélyre mentünk.
Egy humorista ismerősöm panaszolta, gyakran kérik, hogy mondjon spontán egy jó poént. Ettől a kéréstől aztán idegessé válik. Gondoltam kipróbálom, ön hogyan reagál, ha megkérem, hogy rajzoljon egy vonalat!
Nincs ellenvetésem, szeretek rajzolni. Bár egyszer egy kereskedelmi televíziót visszautasítottam. Azt szerették volna, hogy egy stúdióbeszélgetés alatt a háttérben készítsek egyvonalas rajzokat arról, amiről éppen szó esik. Ezt a felkérést megtagadtam, mert az egyvonalas stílus bármilyen attraktív is, mégsem cirkuszi mutatvány. Nem arra való, hogy az ember saját rajzkészségét fitogtassa. Számomra a rajz az Istennel való bensőséges kapcsolat gyümölcse, olyan, mint az imádság. Nem lehet másoknak mutogatni.
Miben hasonlít az imádság és a rajzolás?
Imádkozás közben az ember a lelke belső szobájába vonul. Ebben a belső magányban csak Isten van jelen. Amikor fontos egyvonalas rajzot kell készítenem, nem tudok senki mással együtt lenni, be kell zárkóznom.
Mit rejt a vonal?
Érdekes kérdés, nem is tudok pontos választ adni rá. Talán belső titkot rejt, aminek én is csak akkor jutok birtokába, amikor már megrajzoltam. Sokan azt gondolják rólam, hogy zseni vagyok: leteszem a ceruzát a papírra és föl sem emelem addig, amíg el nem készül egy szép egyvonalas rajz. De ez nem igaz! Amikor egyvonalas rajzot készítek, ugyanolyan dadogó alázattal keresem a vonal irányát, mint ahogyan az imádkozó ember is dadogva keresi a szavakat, hogy megszólítsa Istent. Az alkotás szeretetteljes tusakodás Istennel, néha pedig saját kishitűségemmel.
Nem mondja komolyan, hogy kishitű?
Nem vagyok az, hiszen annyi ajándékot kaptam Istentől, hogy alázatosnak kell lennem. Egyszer hallottam Szász Endrétől, hogy nincs szüksége a múzsa csókjára, mert bármikor csettint, jön a múzsa. Szász Endre tudta magáról, hogy zseni. Az én kérdésem inkább az, hogy mit kezd valaki a zsenialitásával? Megköszöni Istennek, vagy azt hiszi, hogy Isten nélkül is tehetséges? Tudom magamról, hogy tehetséges vagyok, de ehhez nekem nem sok közöm van, mert a tehetségem isteni ajándék. Így én csak Istennel tudom elkészíteni a rajzaimat, másként nem megy.
Mindig Isten beszél a munkáiból?
Ezt csak a nézők tudják megmondani, erről nem nyilatkozhatom. Popper Péter pszichológusnak volt egy idevágó mondata: „Azt, hogy én szeretem-e a feleségemet, csak a feleségem mondhatja meg hitelesen. Én állíthatom ugyan, hogy szeretem, de hogy igaz-e, csak a feleségem igazolhatja vissza." A grafikával ugyanez a helyzet: a nézőnek kell megmondani, hogy érzi-e benne Istent.
Egyszer azt mondta, hogy mások gondolatait nem igazán szereti ábrázolni. Így van ez most is?
Ha a másik ember gondolata a sajátommá válik és transzformálni tudom a személyiségembe, akkor nincs semmi gond. De amikor régebben tankönyveket illusztráltam és megrendelésre rajzoltam ábrákat a pöttyös labdától kezdve a dolmányos varjún át a Lenin-portréig, föllázadtam. Ezentúl egész életemben az lesz a feladatom, hogy azt rajzoljam meg, amit mások mondanak? Szeretett mesterem, Szecskó Tamás grafikus számos könyvet illusztrált, például az Ablak Zsiráfot, és kihívást látott ebben a munkában. Zseniális volt és bármit megrajzolt, de én más vagyok: nem tudom belesűríteni az érzéseimet a dolmányos varjúba.
Szétnézve a műtermében elég nehezen tudom elképzelni Lenin-portré készítése közben...
Ugye? Akkor jól is van ez így, köszönöm.
Azt vallja, hogy minden ember élete üzenet, de az ember sokat változik az élete folyamán. Ezzel együtt változik az üzenet is?
Az üzenet lényege nem változik. A lényeg átérezni, eltelni Isten szeretetével, és továbbadni azt másoknak. Hogy ez az életnek milyen területén és hogyan valósul meg, az már tejesen mindegy. Lehet, hogy éppen játszom az unokáimmal és önfeledten gyönyörködöm bennük, lehet, hogy éppen a halálos ágyamon fekszem és hálát adok Istennek, hogy annyi mindennel ajándékozott meg az életem során. Szeretni kell, ez a lényeg!
Csupa jóságról beszél, de milyen üzenete van egy gyilkos életének, vagy annak, aki sokat ártott másoknak?
Neki ugyanezt az üzenetet kellett volna továbbadnia. Meg kell vizsgálni, hogy miért nem sikerült. Talán nem is hallott a valódi szeretetről. Hogy valaki milyen üzenetet tud átadni, abban nem csak ő a felelős, hanem azok is, akiknek segíteniük kellett volna, hogy az illető felismerje, mit akarhat vele az Isten. Konkrétan válaszolva: egy gyilkos életének az üzenete az lehet, hogyan nem szabad élni. A világon minden a szeretetről és a szeretet hiányáról szól.
Azt mondta, hogy az élet értelme a szeretet átadása. Hogyan történik ez meg a hétköznapokban?
Az első lépés, hogy az ember elfogadja és felismerje, hogy szeretett lény. Akinek nincs ez a fajta biztos érzelmi tudása, az valószínűleg pótszerek után néz majd. Sokak ars poeticája, hogy „egyszer élünk, élvezzük az életet!". A helytelen önszeretet arról szól, hogy valaki folyamatosan önmagát ajándékozgatja, és ez sokszor sajnos mások rovására történik. „Most moziba megyek, bocs, nincs időm segíteni neked!" Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések az egoista „mert megérdemlem" szlogen gyümölcsei és ezekből nem lehet erőt meríteni. Csak az képes szeretettel gyógyítani a világban, aki érzi, hogy az ő szeretet-élménye, elfogadottsága nem az emberektől függ. Állandó csalódások táptalaja lehet, ha mindig azt vizsgálgatom, hogy ki szeret engem és ki nem. Ha azonban érzem és tudom, hogy a Mennyei Atyám a tenyerén hordoz, és elég nekem az Ő szeretete, akkor ebből lehet adni másoknak is. Nem hiszem, hogy lenne olyan ember, aki mélységesen átéli, hogy Isten nagyon szereti, miközben ő félve menekül az emberek elől és senkivel sincs jó viszonyban.
Derűt és nyugalmat érzek, ahogyan erről beszél. El tudom képzelni, hogy ön boldog ember. Van olyan pillanat, amikor különösen boldognak érzi magát?
A boldogságérzés váratlan pillanatokban suhan át rajtam, ami irracionális. Meg tudom könnyezni, amikor a szüleimre gondolok: milyen mérhetetlen „szerencsém" van, hogy szeretetteljes, jó szüleim voltak. Ajándékpillanatok, amikor boldognak érzem magam: ilyenek az alkotás, és az emberek visszajelzései. Semmilyen szakmai klikkbe nem tartozom, sőt lehet, a szakma nem is ismeri a nevem, ezért eleve nincs esélyem arra, hogy bármilyen állami, művészeti elismerést kapjak. Viszont van egy díjam, amit nem minden művész kaphat meg. A szakma sem értékeli túl sokra, szerintem mégis ez a legjelentősebb: a közönségdíj. Harminc éve a művészetből el tudom tartani a családomat, ez számomra azt jelenti, hogy amit csinálok, megérintette az embereket, ad nekik valamit. Újra és újra jönnek, több ezer magyar család otthonát díszítik a képeim. Mi ez, ha nem a legnagyobb dolog, amit egy művész elérthet?
Azért is kérdeztem a boldogságról, mert a Nyolc boldogság című könyvében érzékletesen ír arról, hogy Isten a boldogság szót olyan létállapotokhoz köti, amit mi a hétköznapi életben boldogtalanságként észlelünk: „boldogok a szegények, az üldözöttek, a gyalázatban élők". Vagyis boldogok a boldogtalanok?
Jó kis provokáló kérdés!
Maga írta...
Hát igen... nem térhetek ki a válasz elől. Az első, ami eszembe jut, hogy a világ szemében boldogtalannak látszó embereknek óriási esélyük van a boldogságra, mert nem a világ értékrendje szerinti külső jegyek miatt boldogok, hanem a belsők miatt. A másik, hogy aki átéli a boldogtalanságot, olyan helyzetbe kerül, hogy vágyakozik a boldogság után. A boldogságot nem lehet elérni és átélni vágyakozás nélkül. Azért nem szeretném magam célba érkezettnek érezni, mert félek, hogy akkor nem vágyakoznék eléggé Isten megtartó kegyelmére. A keresztény Nyugat hanyatlását az anyagi jólét is okozta, az emberek Isten iránti vágyának megszűnése. Aki úgy érzi, hogy eltelt a javakkal, mert a Mercedest futár hozza a ház elé, az valószínűleg nem vágyakozik többé. Talán ellentmondásnak látszik, mégis azt mondom: a boldogság egyik alapfeltétele éppen a hiányérzet, a rászorultság. Az, hogy rászorultnak érezzem magam Isten szeretetére. A boldogság viszont azt is jelenti, hogy úgy érzem, mindenem megvan. A keresztény ezt úgy élheti át, hogy felteszi magában a kérdést: mid van, amit nem Istentől kaptál? Nem is olyan rég megfogalmazódott bennem, hogy ha ettől a perctől kezdve már semmi jó nem történne velem, akkor is csak áldani tudnám Istent, mert még hátralévő éveimet is bearanyozza annak a sok jónak a fénye, amit eddig tett velem.
A grafikái mellett sok más alkotását is ismerheti a közönség, de könyvírásra is adta a fejét. Miért?
Egy pár évtizeddel ezelőtt komoly és hosszan elhúzódó magánéleti válságba kerültem. Azt éreztem, hogy ebből nem lehet belső eszmefuttatással, egyszerűen kikeveredni, hanem ki kell írni magamból. Így született meg az első kötet.
Azt írja le, amit nem tud ábrázolni egy vonallal?
Pontosan megfogalmazta! Amit nem tudok vonallal kifejezni, azt leírom.
Mi a legfontosabb vezérgondolat a könyveiben?
Mindegyik Isten és ember, ember és ember kapcsolatáról szól.
Amikor megérkeztem, megmutatta a műtermét. Megakadt a szemem a bakancslistáján. Elég hosszú lista!
Az egyik nagy vágyam, hogy írjak egy önéletrajzot. Elkezdtem ugyan hét éve, de félbemaradt. Azért szeretnék önéletrajzot írni, hogy emlékművet állítsak az életemben jelen lévő kegyelemnek, másrészt hogy a gyermekeim és unokáim megismerjék a valódi, talán még előttük is rejtett énemet, amelynek lényegét az Istennel való személyes kapcsolatom adja. Amikor spontán meglátogatom a gyermekeimet és iszunk egy kávét, vagy amikor játszom az unokáimmal, az nem az az alkalom, amikor a legmélyebb lelki átéléseinkről beszélünk.
Van valami, amit nem tudott kifejezni szóban, írásban, alkotásban?
Sokan meglepődtek, amikor tilinkózni kezdtem. Autodidakta módon tanultam játszani, a kottát sem ismerem. Úgy tűnik, hogy az érzéseimet lerajzolom, megírom, vagy ha nem megy másképp, elfújom tilinkón. De jó lenne megtanulni szájharmonikázni is! Azt hiszem, lenne hozzá érzékem, a technikát kellene alázatos szorgalommal elsajátítanom.
A bakancslistáján feltűnt egy furcsa bejegyzés: életvezetési tanácsok. Ez mit takar?
Életem legcsodálatosabb könyve a Szentírás. Mérhetetlenül bölcs életvezetési tanácsok vannak benne az élet minden területére vonatkozóan: az udvarlástól, a szexuális élettől kezdve a gyereknevelésen át az Istenhez tartó útkeresésig. Ezeket a főként az Ószövetségben található tanácsokat szeretném kigyűjteni és ellátni széljegyzetekkel, aztán odaadni az útkeresőknek.
Ön a Biblia szerint él? Például a Biblia szerint udvarol?
Másnak kellene megítélni, hogy így élek –e, mindenesetre próbálok a Biblia szerint élni. Nekem már nem kell udvarolni, mert harmincöt éve házasságban élek, bár voltak a kapcsolatunknak nagyon rögös, nehéz időszakai, de megtartottam a családom és a hitem. Hálás vagyok a feleségemnek, hogy szeret és ő is kitart mellettem.
Jól érzem, hogy élete legnagyobb értékeit sorolta fel?
Igen, ezek a legfontosabbak: a család, a gyermekek, az emberekkel való közösség. Ha boldognak látszom, azért van, mert igyekszem továbbadni az Istentől kapott szeretetet, ami visszasugárzik rám, ezért jól érzem magam.
Azt írja egyik könyvében, hogy elindult az önismeret keskeny ösvényén. Hol tart ezen az úton?
Egy szám jutott eszembe: 75 százalék. Azt hiszem, elég alapos önismeretre jutottam. Tudom, honnan jöttem, miért vagyok itt és merre kell haladnom. Szembenéztem a bennem Isten ellen küzdő szellemi és testi indulatokkal, gyarlóságaimat nem tagadom le. Szeretetre vágyó, küzdő ember vagyok.
Fotó: Füle Tamás
Simon András alkotásait a simongaleria.hu oldalon láthatja, könyveit, képeslapjait a budapesti Bibliás Könyvesboltban is megtalálja.