Mi is az a kántorképző?

Összetett egyházzenei tanfolyam nyáron, amelyet a Dunamelléki Református Egyházkerület szervez. Ide várunk mindenkit, aki szereti a zenét, szeret egyénileg vagy kórusban énekelni, és már betöltötte a tizenkettedik életévét.

Milyen egységeken megy végig egy ilyen képzés?
Ezen a kurzuson kilenc évfolyamon tanítunk. Ezeket betűvel és számmal jelöljük az A1-es fokozattól kezdve (A2, B1, B2...), egészen a kilencedik fokozatig. Az A1-es szinten lévők azok, akik a violinkulcsot tanulják rajzolni, a D2-esek már a kántorvizsgás növendékeink, akik harmóniumon vagy orgonán játszanak, karvezetéssel, zeneelméleti, zenetörténeti tudással képesek egy gyülekezet zenei életét önállóan irányítani.
Mindenki azért vesz részt a kurzusokon, hogy „igazi” kántor váljék belőle?
Vannak sokan, akik a tanulmányaik eleje óta aktívan játszanak gyülekezetekben, van arra példa, hogy egy gyülekezet küld és támogat valakit. De akad olyan is, aki szereti az egyházzenét és ezért rááldozza ezt a három hetet a nyarából, gyülekezetében van esetleg aktív kántor, de ő a baráti kapcsolatok és a csapat miatt visszajár.

Tizenkét éves kortól lehet elkezdeni a tanfolyamot. Általában kik vágnak bele egy ilyen képzésbe és hogyan lehet közösséggé formálni ezeket a hallgatókat?

Az a szociokulturális háttér, amelyből a hallgatók érkeznek, egészen változatos. Virágkötő szakmunkástól MÁV-irodistán át az orvosig mindenki megfordult már közöttünk. Ez mind szakmai, mind életkorbeli különbséget jelent. Az összekovácsolódás már akkor elkezdődik, amikor közös évfolyamba kerülnek hallgatóink. „Ezt te tudod, nem tudod? Ilyet tanultatok már?”  – kezdik egymástól kérdezni, és kialakul az első beszélgetés. A legtöbbet a közösséggé kovácsolódáshoz talán a kóruspróbák adnak, amikor egy szólamba kerülsz valakivel, és együtt, egy közös célért kell tenni. Az áhítatok pedig mindennek a lelki talaját adják.

Akkor ez a közösség hasonló, mint egy jó gyülekezet?

Igen, lényegében. Nekem a vezetésen túl az egyéni oktatásra van rálátásom: ezen a téren alulról építkező közösségélményről tudok beszámolni. A hangszerórán csak a diák van ott és a tanára. Ilyenkor nyilvánvalóan más a légkör. Nincs rá ok, hogy bárki is feszengjen. Mindig mondom a diákjaimnak, hogy nyugodtan lehet hibázni. Azért vagyunk ott az órán, hogy ezeken együtt dolgozzunk. Az előadásmódról elmondom, amit én gondolok, de sok esetben nyitott vagyok más meglátásokra is. Azt hiszem, az egész kántorképzőre jellemző, hogy nálunk nincs tanár vagy diák, valamilyen irányítás van, de az órákon kollégák vagyunk.

2013-ben vette át a kántorképző vezetését. Hogyan került a képző élére, milyen kihívásokkal jár ez a feladat?

Máté János alapította a kántorképzőt 1990-ben. Ő a Hittudományi Akadémia himnológiaprofesszora és a Kálvin téri templom orgonistája volt. Utána a tanítványok és azoknak tanítványai vették át a vezetést. Máté János után Tarnóczyné Varga Csenge következett, akitől én kaptam meg az irányítást – de meg kell jegyezni, hogy egy-egy tanfolyamot vezetett még Vizi István és Barta-Gyülvészi Beáta is. A háttérkeretek még tisztázásra szorulnak, hiszen János bácsi az egyetem professzora volt, én és az elődöm azonban az egyetemen kívülről érkeztünk. Ezért kezdtem bele tavaly egy tanulmány megírásába A kántorképző jelene és kilátásai címmel. Ennek az összegzésnek a segítségével remélhetőleg sikerül egy jól működő, a mai korban helyét megálló háttérszervezetet kialakítani.

Miért tartja személyesen fontosnak ezt a kántorképzőt?

Egyszerű a válasz: nagyon szeretem. Amikor diákként, 2000-ben bekerültem ebbe a képzésbe, akkor rögtön beszippantott a miliő, a társaság, a baráti kapcsolatok. A szakmai hatások is jelentősek számomra. Olyan hangszereket tudtam kipróbálni, amelyekre egyébként nem lett volna lehetőségem. Most pedig ugyanazt az örömöt, elégedettséget és rácsodálkozást szeretném a diákoknak adni, amit én tapasztaltam meg. Ezért próbálom minden erőmet latba vetni. Nagyon örülök, hogy a hallgatókkal együtt már bejuthattunk a Bazilikába vagy a Hold utcai templomba. Idén úgy néz ki, a gazdagréti ibériai orgonát fogjuk megnézni. Büszke vagyok arra, hogy volt már nálunk kurzust tartani Fassang László, és hogy Szabó Balázs egy tizenkilencedik századi mesterharmóniumot mutatott meg nekünk. Ezek olyan impulzusok, amelyeket én is csak akadémistaként tapasztaltam meg.

Aki a kántorképző internetes oldalát megnyitja, azt a kérdést találja ott, hogy „Ki az a kántor?” Erre, persze, egyből választ is kap: „Az istentisztelet liturgiájában végzi az egyházi zene vezetését. Hangszerjátékával, énektudásával segíti a gyülekezet bekapcsolódását a liturgia folyamatába. Kórust szervez és vezet, éneket tanít. A lelkésszel együtt Istent szolgálja.” Ez azt jelenti, hogy a kántorképző tulajdonképpen vezetőképzés is?

Igen. Az lenne az ideális cél, hogy a kántor a lelkésszel együtt, karöltve éljen a gyülekezetben – a lelkész mint az igei, a kántor pedig a zenei szolgálat vezetője. Sajnos a mai gyakorlat az, hogy sok gyülekezet lelkésze választ egy éneket, általában abból a harminc-negyvenből, amit a gyülekezet ismer, és ezt vasárnap háromnegyed tízkor odaadja a kántornak: köszönjük szépen, ez lesz ma. Ezzel szemben én azt preferálom, és nyugatabbra is az a példa, hogy a lelkész és a kántor már a hét közepén egyeztetnek, és együtt választhatnak az igehelyhez megfelelő énekeket.

Viszont ehhez jó kántorokra is szükség van. Nem attól lesz valaki kántor, hogy lejátssza a korálkönyvi kíséretet nyolcszor ugyanúgy. Neki is fel kell készülni, akármilyen oklevéllel, kvalitással és szaktudással bír is. Ha például az ének negyedik versszakában arról van szó, hogy hogyan morajlik a tenger, akkor azt az orgona hangszíneivel vagy valamilyen harmóniai fordulattal zeneileg ábrázolni kell. Ez a lényeges a hangszerkíséretben.

Emellett nagyon fontos, hogy megfelelő orgonairodalmat válasszunk bevonulás vagy esetleg egy csendes perc alá. Ebben óriási a perspektíva, s a jó gyakorlat a gyülekezetek javára is válik. A zene erősíti az igei mondanivalót.

Mit gondol a modern zene és a klasszikus egyházi zene szerepéről gyülekezeteinkben?

Ha valaki művészi igénnyel és megfelelő háttértudással dolgoz fel énekeket, az teljesen működőképes, mind könnyűzenei, mind orgonai felállásban. Az orgonistáknak is fejlődnie kell. Gárdonyi Zsolt teszi fel azt a kérdést, hogy miért kellene nekünk csak tizenhetedik századi akkordokkal kísérni a gyülekezeti énekeket, miért nem tudunk továbbmenni a négyes-ötös hangzatokig, az akusztikus akkordokig. Ebben is ugyanúgy fejlődni kell.

Tehát az alapvető cél a szakmaiság?

Igen. És a művészi igényesség. Így a kétféle zene működhet együtt is. Természetes, hogy az énekeskönyvi énekek mellett megjelenhet másféle zeneanyag is. Számomra a zsoltárokban elemi, ősi erő van, amit eddig más nem tudott pótolni. Olyan mélyről jövő gravitása (méltósága) van például Az Úr bír ez egész Földdel kezdetű énekünknek, ami egyszerűen beszippant, mindig beleborzongok.

Tud bizonyságtétel lenni az igényességre törekvés a liturgikus keretek között?

Isten a tökéletest, a Fiát adta értünk. A magam erejével, úgy érzem, ezért nekem is arra kell törekednem, hogy azt a legjobb tudást ültessem bele a játékba.

Ez lehet eszményi talaja a kántorképzőnek is?

Mindenképpen az a cél, hogy Isten dicsőségére, a gyülekezet zenei támogatására végezzük a kántori szolgálatot. De azt nagyon fontos megjegyezni, hogy mindez nem mehet át magamutogatásba. A képzettség nem jogosít fel erre. Nem mondhatom, hogy nekem itt van a zsebemben az akadémiai diploma, ezután csak ötperces előjátékokat játszom, a gyülekezeti tagok pedig támaszkodhatnak a padokon. A tudást intelligens kereteken belül szabad csak felhasználni. A kántori munka alázatot és türelmet igényel. Helyben létet és egymásra épülő munkát.

 

A Dunamelléki Református Kántorképzőre június 15-ig várják minden érdeklődő jelentkezését, zenei előképzettségre való tekintet nélkül. Bővebb információ elérése és a jelentkezés a kántorképző honlapján keresztül lehetséges.

Képek: Handler Bálint; Kántorképző