Az első teológák
A Budapesti Református Teológiai Akadémia teológusképzésére – csakúgy, mint a kolozsvári protestáns teológiára – 1917-ben jelentkeztek elsőként női hallgatók. Katona Viktória és Novák Olga azonban nem szerettek volna szószékre állni. Utóbbi így fogalmazta meg szándékukat a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain 1918-ban: 

„Ismerjük az áramlatokat, amelyek a mi egyházunk híveinek lelkét is állandó ostromban tartják. Míg egyrészt védelemre kell felkészülnünk, másrészt bensőleg kell építenünk. Úgy érezzük, hogy ez alól a szent kötelesség alól nő voltunk egyáltalán nem ment fel bennünket. (…) Azért kopogtattunk a theológia kapuján, hogy megszerezzük a ’lelki fegyverzetet’ (…) Nem a liturgikus szolgálat lebeg szemeink előtt. Sőt őszinte szívből kívánjuk, imádkozunk érte, hogy adjon az Úr mindig elég lelkes, buzgó férfit, akik az egyházi szolgálatnak ezt a részét ellátják. Itt nagyon is tekintetbe kell vennünk népünk konzervativizmusát, sőt ápolnunk kell ezt. (…) Mi, majd mint lelkipásztorok, a tanításban és gyógyításban látjuk hivatásunkat.”

Nők férfiszakmákban
Az első világháborút követően azonban megtizedelődött a férfi lakosság, ezzel pedig a nők is teret nyertek bizonyos szakmákban. A nők már ekkor is aktívan részt vehettek a diakóniai szolgálatban, ám ezután egyre nagyobb teret nyertek a vallásoktatásban is. Liturgikus szolgálatot azonban egy 1933-as egyházi törvény értelmében nem vállalhattak. Orisek Andrea a magyarországi református egyház lelkésznőinek helyzetéről írt tanulmányában rámutat: a második világháború után az ismét hatalmas vérveszteséget szenvedett országban a nők foglalkoztatottsága a világi ágazatokban is átalakult. Teret nyert a szocializmus, amelynek ideológiai bázisával szemben állt a vallásosság, így az azzal kapcsolatos intézmények, foglalkozások degradálódtak. A szerző szerint ez is az oka annak, hogy egyre csökkent a férfilelkészek száma. Ekkorra pedig már a pápai és a sárospataki teológia tevékenységét is betiltották, ezért sem volt elegendő utánpótlás.

Az elhívottak
A lelkészhiány és a nők addig jellemzően férfias szakmákban való térnyerése is szerepet játszhatott abban, hogy az egyházi szolgákról és alkalmazásukról szóló 1967. évi III. törvénycikk értelmében már nők is lehettek beosztott lelkészek és segédlelkészek is, ám ekkor még nem szolgáltathatták ki a sákramentumokat, és nem végezhettek esketési, konfirmálási és temetési szertartást sem. Palást viselését csak férfiak számára tette lehetővé a zsinati törvény.

Ám az, hogy az egyház némileg teret engedett a nők szolgálatának, azért fordulhatott elő, mert egyre több nő jelentkezett a teológiára még úgy is, hogy tudták, nem lehetnek teljes jogú, palástos lelkészek – ami végső soron azt is jelentette, hogy egyházi szolgálattevőként nem remélhettek biztos megélhetést sem. Megelégedtek volna azzal is, ha segédlelkészként vagy lelkészfeleségként kapcsolódhatnak be a gyülekezeti szolgálatba, ám abba nem törődtek bele, hogy ne a legmagasabb szintű teológiai felkészülést szerezzék meg szolgálatukhoz, ahogy azt az első teológák fentebb idézett sorai is érzékeltetik. Istentől kapott elhívással fogtak tanulmányaikba, ezt a kincset, szellemi-lelki tőkét pedig az egyház sem vesztegethette el.

Vita a női lelkészségről
A hetvenes évek közepétől vita bontakozott ki az egyházi sajtóban. Nők és férfiak egyaránt érveltek a női lelkészség mellett. Néhányan azt is érzékeltették, hogy a már szolgálatban álló lelkésznők közül jó néhányan már így is ugyanazt a munkát végzik, mint a férfiak, ám ennek papírforma szerinti legalizálását az egyházon belül többen pozícióvesztésnek élnék meg – írja a már idézett tanulmányában Orisek Andrea. A legnagyobb lelkészhiánnyal küzdő baranyai egyházmegyébe gyakran helyeztek ki nőket. Számos férfi nem szívesen vállalta itt a lelkészséget, így a nők engedéllyel elláthatták az egyébként csak férfiak számára engedélyezett szolgálatokat.

„Vassné Baki Ilona 1980-ban publikált elemzésében leírja, hogy az általa megkérdezett lelkészi végzettségű nők hetven százaléka gyülekezetben dolgozott, főként hittant oktattak, bibliaórát és gyermek-istentiszteleteket tartottak, valamint lelkigondozást végeztek. A szolgálatnak ez az oldala nem is került összeütközésbe az akkor hatályban lévő 1967-es törvénnyel” – írja Orisek. „Emellett azonban – bevallottan – a női lelkészek 39-41 százaléka megszegni kényszerült a törvényt a tiltott palástos szolgálatok végzésével: 39 százalékuk úrvacsorát osztott, 32 százalékuk keresztelt, 12 százalékuk pedig konfirmáltatott már legalább egyszer. A lelkésznők 12 százaléka rendszeresen végezte a palástos szolgálatokat.”

Lenkeyné Semsey Klára, az első női teológus professzor 1981-ben maga is újraindítója volt a női lelkészségről szóló vitának a Reformátusok Lapja hasábjain. Írásaiban, nyilatkozataiban rendszerint teológiai érveket hozott a női lelkészség mellett. Csakúgy, mint Karsay Eszter, az első nő, akit egy fővárosi gyülekezet lelkészének megválasztott. Teológiai érveket sorakoztatott fel a nők egyházi szolgálatával összefüggő kérdések tanulmányozására 1979-ben megalapított zsinati tanulmányi bizottság is, amelynek előkészítő munkája nyomán a Zsinat 1981. november 11-ei ülésén módosította az 1967-es törvényt.

Új fejezet kezdődött
A törvénymódosítás értelmében a teológiát végzett, lelkészi képesítést szerzett nők már nemcsak beosztott lelkészek lehettek, hanem teljes jogú, választható lelkipásztorok is. A lelkészi képesítéssel rendelkező nők ettől fogva szolgáltathatják ki a sákramentumokat, végezhetnek esketési, konfirmálási és temetési szertartást, és viselhetnek palástot.

A törvénymódosítást előkészítő tanácskozáson Achs Károly zsinati tag úgy fogalmazott: a lelkészi hivatást végzők körében nem a nemi kiegyenlítődés mesterségesen kreált igényéről van szó, hanem arról, hogy ahol megérett rá a helyzet, mert a gyülekezet elfogadja vagy egyenesen kéri a nők lelkészi vagy presbiteri szolgálatát, ennek ne legyen akadálya. Mindezt a Szentélek vezetésének tudták be a zsinati atyák.

Ablonczy László zsinati tag utalt arra a feszültségre, hogy a gyermekek hitre nevelését kicsi koruktól fogva nők végzik, de konfirmációjukat ugyanazok a lelkésznők már nem vezethették le, és nem szolgáltathatták ki nekik az úrvacsorát sem. Akkoriban ezt az eljárást gyakran a gyülekezeti tagok sem értették.

A zsinati ülésen ugyanakkor azt is üdvözölték, hogy a zsinatpresbiteri elvet szem előtt tartva a törvénymódosítást követően az egyházkerületek elnökségei az egyházmegyék elnökségeivel, esetenként gyülekezetek vezetőivel együtt tárgyalták meg, hogy mikor kívánnak teljes felhatalmazást adni egy-egy lelkésznőnek egy-egy gyülekezetben. A széles egyházi közvélemény ugyanis megosztott volt a kérdésben. De még a nyilvános és személyes megnyilvánulásokban is nagy eltérés mutatkozott. Volt olyan lelkész, aki a kilencvenes évek elején is felszólalt a női lelkészség ellen, ami nem jelentette azt, hogy pályatársnőivel ne a legnagyobb tisztelettel bánt volna. Míg máshol épp a gyülekezetvezető lelkész igyekezett ellehetetleníteni női beosztottját.

Felhatalmazás és kibocsátás
A nők felszentelése tehát még váratott magára. Előbb a lelkésznők teljes jogú szolgálatra való kibocsátására került sor elsőként a tiszáninneni, majd a tiszántúli egyházkerületben.

Dunamelléken 1982. május 4-én tartották a kerületi lelkésznők kibocsátó ünnepi istentiszteletét. Tóth Károly püspök elmondta: az egyházmegyék javaslatai alapján a már szolgálatban álló nőlelkészeknek írásbeli felhatalmazást adott a lelkészi szolgálatok végzésére és a palást viselésére. Igehirdetésében az evangélium szolgálatát övező erőről, hűségről és szolgálatkészségről beszélt, amely a Krisztussal való találkozásból fakad. Arra is emlékeztetett, hogy Isten a gyöngéket is elhívja, az evangéliummal elérendő emberek között pedig nincs reménytelen eset. Az istentiszteleten imádkoztak a kibocsátott lelkészekért, majd az egyházvezető áldást kért rájuk.

A kibocsátott lelkészek között volt Horváth Erzsébet is, aki később egyháztörténészként, egyetemi oktatóként és a Zsinati Levéltár jelenlegi igazgatójaként is sokoldalú tevékenységet folytatott és folytat ma is. Portálunk kérésére felidézte azt az alkalmat, amely számára is mérföldkő volt.
„Barátságos hangulatban telt az ünnep. Számomra különösen is sokat jelentett, hogy épp Kecskeméten, a Bács-Kiskun megyei esperesi székhelyen tartották az ünnepi istentiszteletet, hiszen abból a megyéből származom, így ez nekem olyan volt, mintha hazamentem volna. Minden hölgy meg volt hatódva, örültünk, hogy felhatalmazást nyerünk a lelkészi szolgálatra.”

„Isten kiválasztott és szeret”
Isten kiválasztott és szeret benneteket – három évvel később ezzel a címmel jelent meg tudósítás a Reformátusok Lapja címoldalán a Kálvin téri református templomban tartott 1986. január 30-ai ünnepélyes lelkészszentelésről, ahol először szenteltek fel nőket is. A cikkíró az előzményekről szólva felidézi, hogy az 1981. november 11-ei zsinati ülésen az egyházkerületek megegyeztek abban, hogy „csak a felszentelés kérdésének teljesen megnyugtató tisztázása birtokában tartanak lelkészszentelést.” A Zsinat 1985. novemberi ülésén megállapította, hogy „ez a tisztázódás végbement az istentiszteleti rendtartás felújítása ügyében folytatott tanulmányi megbeszélések során. A Zsinati Tanács ekkor rendezte a lelkészi képesítésű nők felszentelésének és egyházjogi státuszának ügyét is. Vagyis kimondta: nők és férfiak egyaránt teljes jogú lelkésszé választhatók és a felszentelésben is azonos elbírálás alá kell, hogy essenek. Így hát, legyen bár férfi vagy nő – aki kérte, ettől fogva felszentelték.

Elsőként Dunamelléken szenteltek fel női lelkészeket: az említett Kálvin téri ünnepi istentiszteleten 45 férfi és 43 női lelkészt áldottak meg. Tóth Károly püspök ünnepi igehirdetésében tükröződött, amit a Zsinati Tanács korábban is hangsúlyozott: a lelkészszentelés az Úrtól kapott elhívás ünnepe, amely nemcsak jogi státuszrendezést, hanem életre szóló elhívást jelent. Az egyházvezető arról a szüntelen jobbra törekedésről beszélt, ami nem feltétele, de következménye a Krisztusban adatott megszenteltetésnek. Az igehirdetés után Nagy Tibor egyházkerületi főjegyző név és szolgálati helyek szerint szólította a felszentelendő lelkipásztorokat. Az eskütételt és a püspök felszentelő imádságát követően az egyházkerület nevében a püspök és az esperesek egy-egy Igével áldották meg a felszentelt lelkészeket.

Példaképek
Fiatal, pályakezdő és idősebb, akár évtizedek óta hivatásuknak élő lelkésznők ültek egymás mellett a padsorokban. „Megrendített, hogy akik ott ültek mellettem, mint lelki anyám, Szabó Éva néni vagy Juhász Zsófia – Zsó néni –, évtizedeken keresztül végezték a szolgálatot anélkül, hogy bármiféle elismerést vagy felhatalmazást kaptak volna. Az alázat és hűség példaképei voltak számomra, és ez engem mélyen elkötelezett: egész pályám során hatott a motivációmra, a hozzáállásomra a tény, hogy így indultunk a lelkészi szolgálatba” – osztotta meg velünk Magyarné Balogh Erzsébet lelkipásztor, aki tanyavilágban és vidéki nagyvárosban is szolgált, majd sok éven át a Református Missziói Központot vezette.

Szögre akasztani a palástot?
Amikor ő kezdte pályáját, még kevés nő volt önálló gyülekezeti lelkészi státuszban azok közül, akiknek a férje nem volt lelkész.
„Nem volt könnyű helytállni. Azt, hogy kettes a személyi számunk, időről időre az orrunk alá dörgölték. Többen mintha azt várták volna, hogy bukjunk bele a nehézségekbe, és derüljön ki: a nők alkalmatlanok a lelkészi szolgálatra. A gyülekezetben nekem is elmondta egy-két ember, hogy csökkent értékűnek érzik magukat azért, mert nekik csak női lelkész jut. Mások viszont mellém álltak. A gondnok úr, id. Aczél Albert nagy tekintéllyel bírt, hitre jutott és elkezdett küzdeni értem. De idősebb lelkészek is támogattak minket, és a Bács-Kiskunsági esperes, Szabó Gábor is nagyon bátorító volt. Sok időt töltöttem az idős lelkésznék és lelkésznők köreiben is, mert ők havonta egyszer összeszedték a környékbeli fiatal lelkésznéket meg lelkésznőket. Rengeteget tanultunk tőlük arról, hogyan kell a gyülekezetben forgolódni. Erre szükség is volt, hiszen nem voltak mintáink. Nekem ez adta a kapaszkodót.”

A legnehezebb időszakban majdnem szögre akasztotta a palástját – ismeri el a lelkész, de belső elhívása a szolgálatra erősebbnek bizonyult. „Nem az önálló lelkészség vagy a pozíció motivált, hanem az, hogy az evangéliumot hirdethessem. Nekem az volt az elhívásom, hogy keressem meg azt, akinek még nem mondtam el az örömhírt.”

Egyéni utak
„Abban éltem, hogy nőnek nem való a lelkészség, a hetvenes években nem is nagyon találkoztam lelkésznőkkel. Én magam sem akartam teológiára menni, de többször is olyan határozott hívást kaptam, hogy teljesen egyértelmű volt, hogy az csak az Úristentől lehet” – idézi fel lelkészi elhívása időszakát Szabó Zsuzsa nyugalmazott lelkipásztor, aki Kecskeméten könyvtárt és levéltárt is vezetett, de gyülekezetben és intézményi lelkészként is szolgált az elmúlt évtizedekben. Sosem akart parókus lelkész lenni, azután sem, hogy erre időközben neki is lehetősége nyílt. „Nem akartam presbitériumot vezetni, sem építkezni – engem a lelki munka vonzott” – árulta el. „Teljesen rábíztam magam az Úrra: biztosan megvan a helyem, ahol lelkészként szolgálhatok, és ezt Ő tudja.” Hamar egy ötvenötezres könyvtári egységet számláló gyülekezeti könyvtár munkatársa lett, ám közben szolgálhatott prédikálóállomáson, látogathatott gyülekezeti tagokat és vezethetett ifjúsági csoportot is. Teljesült az álma. „Csodálatos parókus lelkészeket és lelkésznőket ismerek. Az én életemben ez máshogy volt, mert nekem ez volt az utam, és nagyon elégedett is vagyok vele. Az Úr férfiakat és nőket egyaránt fel tud hatalmazni. Az a fő, hogy mindenki megtalálja a saját útját az elhívása szerint” – vélekedik.

Női vezetők az egyházban?
A női lelkészek felszentelésének története a református egyházban még alig kutatott téma, pedig feldolgozásával talán közelebb kerülhetnénk napjaink egyházi életének megértéséhez is. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának jelenleg 71 teológushallgatója van, közülük 29 nő. Van olyan presbitérium, amelynek tagjai között több a nő, mint a férfi, míg számos gyülekezetben ma sem jelölnek nőket a presbiteri tisztségre. A száztagú Zsinatban nem éri el a tíz százalékot a női zsinati tagok száma. Az esperesi karban már kapott helyet nő, azt azonban sokan elképzelhetetlennek tartják, hogy a közeljövőben női püspöke legyen a református egyháznak Magyarországon. 

Felhasznált irodalom:

Sárai Szabó Katalin: A református nő a 19. század végétől az 1930-as évekig – A belmissziói mozgalom hatása a nők egyházi működésére

Karsay Eszter: Férfi és nõ megváltozott viszonya korunk gazdasági, társadalmi és egyházi életében (Theológiai Szemle, 29. évf. 86/1. szám)

Orisek Andrea: Debóra éneke. A magyarországi református egyház lelkésznőinek helyzete 

Képek: Asszonyi Eszter, Sereg Krisztián/ reformatus.hu, MRE Zsinati Levéltár, Kecskeméti Református Egyházközség és Levéltár