A gyülekezetépítésben elengedhetetlen a tudatosság és a hitelesség – többek között erről beszélt Hajdú Zoltán Levente szóládi református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának stratégiai főigazgató-helyettese nemrégiben a baranyai lelkészek és főgondnokok balatonszárszói találkozóján. A kis gyülekezetek missziói szolgálatáról tartott előadásában úgy fogalmazott: az általános egyházi közhangulatban lelki egybehangoltság érzékelhető, ezért a mostani időszak a cselekvés ideje.

Rövid bemutatkozással szeretném kezdeni: lelkészcsaládban nőttem fel a Dunántúlon, egy picike faluban, Igaron, majd később Enyingen. Mindkét helyszínhez egy egyházképet is kötnék bevezetésként. A kicsi gyermekkori egyházképem (1970–1979 között) és benne a lelkészképem is az volt, hogy a lelkésznek a közösségben van egy magától értetődő, vezető, központi szerepe. Emellett a faluban az emberi kapcsolatokat közvetlennek és biztonságosnak éltem meg, a gyülekezeti élet természetes életközeg volt a faluban. Ehhez képest elég nagy váltás volt, mikor édesapám Enyingre került, ahol azt éltük meg, hogy a lelkész egy közegidegen zárvány lett a településen, az emberi kapcsolatok felületesek és változók voltak, a gyülekezeti életben erőteljesen csökkenő tendencia volt megfigyelhető. 

Ezek a tapasztalatok, tények csak úgy értelmezhetők reálisan, ha a megfelelő egyházszociológiai kontextusba helyezzük őket! Nagyon érdekes, illetve nagyon fontos látni azt, hogy mindenki közegnek megvannak a sajátosságai. A kis falu, a nagyközség, a helyi társadalom közéleti sajátosságai, a földrajzi elhelyezkedés, az 1970-es és 80-as évek általános társadalmi és egyház-társadalmi változásai, és nem mellékesen, ahogy mindezt én mint kisgyermek, kamasz majd felnőtt láttam és megéltem. 

Gyülekezetépítés elméletben
A gyülekezetépítésben nincsenek általános igazságok, vagy ha vannak is, azok csak a helyi viszonyok sokrétű ismeretében adaptálhatók és illeszthetők a helyi viszonyokra (adottságokra és lehetőségekre) kidolgozott helyi gyülekezetépítési koncepcióba, amit, értelemszerűen, egyedül ti tudtok hitelesen megfogalmazni, emiatt ez a ti felelősségetek is!

Ha tehát én, vagy bárki azt akarná elmagyarázni, hogy mit kell csinálni Baranyában, vagy konkrétan a te gyülekezetedben, gyülekezeteidben, az ezzel egyrészt az érzéketlenségéről, másrészt a szakszerűtlenségéről tenne tanúbizonyságot. 

Akkor mi értelme van a gyülekezetépítési szakkönyveknek, szakmai anyagoknak, előadásoknak? Kifejezetten sok! Hármat említek:

1. Tartalmaznak általános alapelveket, ahogy egyébként maga a Biblia szövege is (ApCsel 2.) tartalmaz ilyeneket.
    
2. A helyi viszonyok (legyen az metropolisz, vagy kis falu) feltérképezése után az arra adott missziói-közösségépítési válasszal rámutatnak arra, hogy a jó metódus mindig konkrét és lokális tervekre épül.
    
3. A helyi gyülekezetépítési koncepció – nem mellékes módon – ebből fakadóan: olyan, mint egy részletes és tartalmas „útibeszámoló”, vagy mint egy magával ragadó „élménybeszámoló.”

Néhány szót mondok tehát – a fentiek figyelembevétele mellett – a saját utammal és élményeimmel kapcsolatban. 1998-ban, tehát 24 éve végeztem a KGRE Hittudományi Karán, ahol szenior voltam, amikor komoly reformfolyamatokat indítottunk el és képviseltünk, nem ritkán meglehetős ellenszélben. Köztársasági ösztöndíjas voltam, amiből némelyek arra következtettek, sőt biztattak is, hogy valamilyen tudományos egyházi pályára kötelezzem el magam. Én viszont – körülbelül harmadéves koromtól – egyre konkrétabban érdeklődtem a gyülekezetépítés mint teológiai diszciplína iránt, de leginkább abban a vonatkozásban, hogy a rendelkezésre álló észak-amerikai és nyugat-európai szakirodalom meglátásait, felismeréseit hogyan a lehet a magyar református egyházi valóságra alkalmazni, amely valóság többségében vidéki, jelentős részben kisgyülekezeti közeget jelent. Azt is engedte az Úristen felismernem, hogy a magyar és vidéki gyülekezeti valóságra vonatkozóan csak akkor lesz hiteles a szolgálatom, ha én magam is benne élek abban, és a saját tapasztalataim, utam, élményeim alapján teszek – esetleg más helyszínre, gyülekezeti közegre is adaptálható – megállapításokat. Így kerültem 1998-ban – saját kérésemre – az akkor már a statisztikus adatok alapján – életképtelennek nyilvánított észak-somogyi kis faluba, Szóládra. Ahol a gyülekezet a „szinte már nem lét” állapotából az elmúlt 24 év alatt teljes infrastrukturális és szervezeti, de ami a lényeg: lelki kibontakozáson ment keresztül.

A gyülekezetépítés alapjai
A gyülekezetépítésnek, ahogy korábban is említettem, természetesen vannak elvi és szerkezeti alapjai.

I. Ezek közül az első lépés a közösség teljes körű felmérése.

1. Személyi adottságok: 

* dokumentálható és várható létszámtendenciák

* pontos gyülekezeti névjegyzék és korfa

* az aktivitás színterei és mértéke: mi az, ami már mozog, amit nem elindítani kell, hanem mellé lehet állni, amit erősíteni lehet?

* a lelkiség jelenléte és iránya: vannak-e egyáltalán hívő, megtért emberek a gyülekezetben? – Semmit nem ér semmilyen infrastrukturális, semmilyen gazdasági növekedés, ha lelki stagnálás, neadjisten visszaesés van mellette. Ha nem ezek a személyi tényezők vannak az első helyen, akkor látszatra lehet, hogy kiépítünk valamit, de lényegileg nem lesz egyház, amit csinálunk.

2. Anyagi adottságok:

* dokumentálható és várható anyagi tendenciák: mire és mennyit költünk? milyen forrásból?

Lesz gyülekezet, ha nem lesznek pályázatok? Van a gyülekezetnek saját tevékenysége ebben a vonatkozásban? Ráfeküdtünk arra, hogy az állami segítségnyújtásból fogunk megélni? Döbbenetesen látni, hogy sok helyen minél nagyobb a külső támogatás, annál gyengébb a helyi erő, vagyis annál kevesebb az, amit a helyi gyülekezet hozzátesz. Akár százalékos arányokat ajánlásként meg is határoznék, hogy ha ennyit kapsz, akkor mi az, amit minimálisan neked hozzá kell tenni ahhoz. Nagyon fontos, hogy tudatában legyünk annak, hogy a gyülekezeti munka edzésben tartson. A jó edző mindig egy fokkal erősebb szintre akarja vinni az általa edzett egyént vagy csapatot. Ugyanígy működik a gyülekezet élete is.

3. Infrastrukturális adottságok:

* épületek: hasznos az épületállományunk vagy teher a nyakunkban? Rengeteg épület kolonc a gyülekezetek nyakán, amellyel pillanatnyilag nem tud mit kezdeni. A megoldásban nagy szerepe van a közegyházi jelenlétnek is.

* közlekedés (körzet): hogy lehet eljutni a körzetembe?

* mobilitás: én mennyire vagyok mobilis lelkészként, gyülekezeti vezetőként? A mai társadalom egyre mobilisabb, és vidéken is hogy tudom mobilizálni a gyülekezeti tagjaimat? Tényleg az-e a megfelelő jövőkép a gyülekezeteknek, hogy két-két embernek tartok nyolc istentiszteletet egy vasárnap, vagy pedig egyfajta forgó rendszerben egymást is megismerhetik a gyülekezeti tagok a közös gyülekezeti alkalmakon?

II. A második lépés a „megragadható jelenlét” az adott gyülekezetben.

Megragadható jelenlét nélkül nem szerveződik gyülekezet. Ahol fizikailag nem vagyunk jelen, máshogy működik az egyházi élet. Fontos az „élet-igehirdetés” hitelessége: hogy amiről beszélek a számmal, arról beszél-e az életem is?

Mi az, ami vasárnap elhangzik, és mit látnak a gyülekezeti tagok rajtam, a családomon, vagy ha bejönnek a parókiára, ha látják a parókiaudvart? Le tudnak-e ülni egy temetés bejelentésén, vagy a szennyes ruhákat kell mindenfelől pakolászni, hogy legyen hely. Elképesztő ereje van ezeknek az impulzusoknak, és a gyülekezeti tagok ezekből legalább olyan erővel veszik le, hogy hiteles-e az, amit csinálok, mint amit mondok vasárnap nekik a templomban.

III. A harmadik lépés pedig a tervezés/ újratervezés folytonossága, ami azt jelenti, hogy konkrét terveket dolgozok ki arra a létvalóságra, amelyben vagyok, méghozzá az adott helyzetre vonatkozóan, abból kiindulóan, és amint változik a helyzet, bármilyen irányban is, azt a folyamatos újratervezéssel nem csak „lekövetem”, hanem igyekszem is (együtt a presbitériummal!) elébe menni a várható folyamatoknak. 

Szeretném tisztázni, hogy ezek olyan általános és minden, tényleg minden gyülekezetre vonatkoztatható alapvetések, amelyek figyelembe vétele és használata nélkül egyszerűen nem lesz megalapozott a gyülekezeti munkánk, és a levegőben fog lógni minden, amivel próbálkozunk, miközben a gyülekezeti tagok is az esetlegességek bizonytalanságát élik meg, és nem tudnak, nem fognak biztosan kötődni a gyülekezethez. 

Hiszem, hogy Isten egyetlen magyar református gyülekezetről sem mondott le, sőt minden emberre, minden közösségre, minden gyülekezetre vonatkozóan van „jó terve.”

Ez a terv azonban „üdvösségterv”, ami a társadalmi viszonyok között nem feltétlenül korrelál a növekvő gazdasági erővel vagy az infrastrukturális kibontakozással!

De: az „Egymás terhét hozdozzátok, és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6:2) bibliai elv alapján a működés biztonságának testvéri biztosítása közös felelősségünk: mindenkinek a maga helyén és lehetőségei szerint, úgy helyben – ahol a konkrét gyülekezeti munka folyik, a lehető legodaszántabban és a lehető legszakszerűbben –, ahogyan az egyházmegyei, egyházkerületi, illetve országos szinteken is, hiszen ezeknek az egyházszervezeti szinteknek kutyakötelessége, elementáris küldetése, sőt, létük elsődleges célja, hogy a helyi gyülekezetek életét sokrétűen és hathatósan segítsék!

Egy egyház vagyunk!
Ebben az egy egyházban – az 1Kor 12. „egy test” leírását komolyan véve

szóba sem kerülhet, hogy rangsoroljunk szolgálati helyek, vagy gyülekezet közegek, netán egyéb szempontok szerint.

Az elmúlt 24 év alatt elég sok gyülekezetbe hívtak, hogy menjek és legyek az ő lelkipásztoruk. Amikor ezeket a meghívásokat köszönettel elhárítottam, mondván, hogy a helyemen vagyok, azon a helyen, ahol meggyőződésem, hogy Isten akar látni, akkor voltak olyanok, akik viszonylag nyersen kifejtették, hogy nem értik, hogy miért nem akarok „előrébb lépni”, miért nem akarok a ranglétrán előrehaladni. Ez a megközelítés, illetve szemléletmód számomra kifejezetten visszataszító, mert olyan, mintha minőségi különbség lenne szolgálati hely és szolgálati hely között, és egyfajta egzisztenciális kényszer lenne kicsi gyülekezetből nagyobba, majd még nagyobba „előrelépni.”

Az előbb elhangzott ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban a kulcsszó: a „helyemen vagyok.” Nem az a kérdés tehát, hogy kicsi vagy nagy gyülekezetben vagy, hanem az, hogy ha Isten és önmagad előtt megvizsgálod a szolgálatodat, ahol szolgálsz, akkor ki tudod-e örömmel és Isten előtti hálaadással mondani, hogy: „A helyemen vagyok!” Ahhoz viszont, hogy az ember ezt a kijelentést meg tudja tenni, szüksége van arra, hogy érezze: „Nincs egyedül!”

Ennek az „egyedül nem létnek” is három színtere van:

1. élő Isten-kapcsolat
2. gyülekezeten belüli kapcsolatok
3. az egyház támogató kapcsolatainak rendszere.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a Magyarországi Református Egyház (egyházmegye, egyházkerület, országos egyház, Missziói Szolgálat) leginkább csak a harmadik pontban tud kapcsolódni a helyi gyülekezeti szolgálathoz, pedig ez nem így van! Ugyanis mindhárom területen van kapcsolódási pont, sőt, nem is pont, hanem felület! Mert az élő Isten-kapcsolat is segíthető preventív (bajmegelőző), lelkileg, hitbelileg támogató, segítő, illetve gyógyító, regeneratív módon is! A gyülekezeten belüli kapcsolatok is segíthetők:

• jó szakmai előkészítéssel, már a teológián
• tréningekkel, képzésekkel a szolgálat folyamatában
• de ugyanúgy itt is, gyógyító, regeneratív módon a megfáradások, vagy a krízisek, a kiégés, akár a bukások idején is!

Ha mindezek közvetlenül megragadhatóan, biztonságos közelségben működnek, akkor jön, jöhet, pontosabban akkor van igazi értelme, hogy jöjjön az a „közegyházi segítség”, ami a gazdasági keretekre vonatkozik, ami a felújításokban mutatkozik meg.

A Baranya-program
Az országos egyház azzal, hogy létrehozta a „gondozó gyülekezet” fogalmát, véleményem szerint nagy lépést tett meg annak irányában, hogy – törvényileg is rögzítetten – ne csak azokra fókuszáljon, akik amúgy is jól megvannak, működnek, hanem azokat is komolyan számításba vegye, akik egészen speciális, de gyülekezeti szolgálatot végeznek. A dunamelléki egyházkerület és a baranyai egyházmegye összefogásában működő „Baranya-program” épp ezt a célt tűzte ki. A Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálata pedig, amely 2022. január 1-jével kezdte meg működését, és amelynek vezetőjeként most itt állok előttetek, azt a bátor célt tűzte ki maga elő, hogy mind a személyes lelki, hitbeli kérdésekben, mind a gyülekezetvezetés szakmai és egzisztenciális kérdéseiben, mind pedig az egyházi, egymást testvérként támogató kapcsolatrendszerek vonatkozásában ott legyen, jelen legyen – ahogy az előbb mondtam – megragadható, biztonságot adó közelségben.

Hadd fejezzem be azzal, ami az én személyes meggyőződésem: a Magyarországi Református Egyházban, a társadalmi változásokhoz képest 32 év késéssel, most zajlik a rendszerváltás folyamata. Ennek határozott jelei, lépései, folyamatai pontosan nyomon követhetők:

• tavasszal új egyházalkotmányunk születik
• alapvető egyházi törvényeink újulnak meg sorra
• az országos egyházi szervezeti működés új rendszerezettség szerint működik.

De ami ebben számomra az igazi csoda, hogy azt tapasztalom, hogy bár vannak értetlenek és fanyalgók – megjegyzem: azok mindig vannak –, de

az általános egyházi közhangulatban valami egészen különös lelki „egybehangolódottság” érzékelhető. Ezt az állapotot, helyzetet nevezi a mi teológiai szaknyelvünk „kairosznak”, kegyelmi időnek, kegyelmi helyzetnek.

És ez az, amire vonatkozóan az apostol figyelmeztetőleg, de inkább úgy fogalmazok, hogy ébresztőleg, inspirálólag mondja: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek, ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen ezért ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.” (Ef 5:15-16.)

Jómagam gyülekezeti lelkipásztorként – amit az alapelhívásomnak tekintek –, csak azért vállaltam el a Missziói Szolgálatban azt a megbízatást, amit végzek, mert teljes szívvel hiszem, hogy az Úr csodákat készített el a Magyarországi Református Egyház számára, amelyek a gyülekezetekben fognak megmutatkozni és kibontakozni! Ahogyan arról az egyik legkedvesebb zsoltárom, a 126. zsoltár is beszél, és a „déli vidékek” lelkipásztorainak, gondnokainak közösségében talán különösképpen is áldássá lesznek ezek az igeszavak:

„Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat, Uram, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.”

Ez az Isten kegyelme, Testvéreim, velünk és közöttünk! Amiben, mint itt a zsoltárban a magvetőket, minket is cselekvőrészessé tesz, minket is cselekvőrészesként szeretne látni!

 

Hajdú Zoltán Levente
református lelkipásztor, Szólád
a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának stratégiai főigazgató-helyettese

A teljes előadás elhangzott a baranyai lelkészek és főgondnokok 2022. február 26-ai balatonszárszói találkozóján.

Kapcsolódó cikkeink:
Elengedés után megragadás 
A lelkészi egzisztenciák megerősítéséről, a Baranya-programban várhatóan újjáalakuló gyülekezetekről és a baranyai ingatlanok műszaki-szakmai gondozásáról is szó esett a baranyai lelkészek és főgondnokok balatonszárszói találkozóján. A reformfolyamatok érdekében az esperesválasztást is elhalasztanák.

Szeretek baranyai lelkész lenni 
Megbecsülve érzik magukat, és a jövőről alkotott képük is reményteljesebb – erről számoltak be a baranyai lelkészek és főgondnokok február utolsó hétvégéjén a dunamelléki egyházkerület elnökségével közös balatonszárszói találkozójukon.