Nagyon hamar kezdett mutálni a hangja, ami miatt gyerekként kilógott a sorból, ha énekelni kellett. Elmondása szerint tanára gúnyos megjegyzései ösztökélték arra még tizenkét évesen, hogy egyszer majd megmutassa, hogyan kell éneket oktatni. Lelkesedése életen át tartó: bár már hét éve nyugdíjba vonult, időnként még mindig eszébe jut, mit és hogyan taníthatott volna másként – árulja el Szabó Szabolcs.
A karnagy született pedagógus, és beszélgetésünkből az is hamar kiderül: bár talán legtöbbet az énektanítás foglalkoztatta pályája során, nem szereti a reál és a humán tárgyak megkülönböztetést. Mivel heti egy énekórában nem lehetett csodát művelni – mondja –, arra használta a lehetőséget, amire érdemes: a főként zenehallgatásból, zenetörténetből és közös éneklésből álló órát évről évre egyfajta műveltségórává változtatta, ahol a tananyaghoz kapcsolódóan szó esett a zeneművek történelmi, földrajzi, irodalmi vonatkozásairól is. Egyéni énekléssel soha nem bántott senkit – tette hozzá, de ha valaki önként jelentkezett, hogy az osztály előtt egyedül énekeljen, azt mindig jutalmazta. „Olyan feladatokat adtam a diákoknak, amelyek nem voltak annyira fárasztóak, de követeltek, szintet is mértek. És a felmérők végére mindig becsempésztem egy zenei tréfát is” – árulja el.

De a fejlesztés nem önmagában véve érdekelte. Szabó Szabolcs mindig is fontosnak tartotta, hogy a tanyavilágból érkező gyermekek is olyan műveltségre tegyenek szert, hogy egy főiskolai vagy egyetemi felvételi se jelentsen számukra elérhetetlen célt. „Egy romboló környezetből jövő, semmilyen támogatást nem kapó gyermek még csak nézegetett, hallgatta, mi történik körülötte a gimiben, amikor odakerült, ma pedig híres professzor külföldön” – idéz fel egy példát, majd rövid csend után hozzáteszi: „Nem lehet lemondani senkiről.”

Az esélyegyenlőséget az általa vezetett énekkarokban is fontosnak tartotta biztosítani. „Volt egy gyerek, akiről úgy tűnt, nem fogom tudni felvenni az énekkarba, mert nincs hallása. Tízévesen jelentkezett, nyolcadikos korára szólamvezető lett. Nem lehet mindig kész tényként kezelni, hogy a gyermek hallása csak nyolcéves koráig fejleszthető, és utána mondjon búcsút minden ilyesminek. Valahogy meg kell találni a módját, hogy ő is jól érezze magát. Ha sikerül, akkor a nehezebb feladatokban is együttműködik majd."

Akármiről kérdezem, Szabó Szabolcs válaszaiban csak úgy sorjáznak az izgalmas pedagógiai szituációk, igaz, ő ezekkel cseppet sem kérkedik. Tartott műveltségórát a Velencei-tó közepén, diákjai vissza is jelezték: sokkal többet megjegyeztek a hallottakból, mint az iskolapadban ülve.
Egyszerű feladatokkal tette lehetővé, hogy azok is szerezzenek ötösöket, akik például nem tudtak szolmizálni, de nem egyszer ők is szinte észrevétlenül zenei műveltségre tettek szert. Szabó Szabolcs szerint egy tanár akkor érhet el sikert az órán, ha szeretetteljes, mégis szigorú légkört teremt, ahol dolgozni lehet. „Ha ez nincsen meg, a pedagógus abban őrlődik fel, hogy fegyelmez. Annak idején sokat gyötrődtem vázlatírásokkal, nem azért, mert jött a szakfelügyelő és ellenőrizte, hanem a magam és a gyerekek kedvéért – hogy ne lépjem túl a megadott időkeretet, és abban a negyvenöt percben feltétlenül elhangozzon, aminek el kell. Az óra tudatos elképzelése, felépítése a legnagyobb munka.”

Különös, de Szabó Szabolcs állítja, a legtöbbet az énekórákra készült, azután a gyerekek által kevésbé kedvelt nyelvtanra fordította a legtöbb figyelmet, végül az irodalomra. Nem az elmélet átadása, hanem a tanultak gyakorlati hasznosítása motiválta ebben. „Nyelvtanból például nem a szabályok bemagoltatása volt a legfőbb cél, hanem a nyelv elsajátítása. Hogy a gyerekek meg tudjanak szólalni ezen a mi gyönyörű nyelvünkön, tudjanak írni, értékes dolgokról beszélgetni.”

A felkészültség mellett a legtöbbet a tanár és a diákok közötti személyes kapcsolat nyomja a latban – vélekedik a nyugalmazott pedagógus. „Ha ez nincs, akkor készülhetek bármennyit, nem az fog történni az órán, amit én elgondoltam. Ha például szembejött velem egy gyerek a folyosón, soha nem vártam meg, hogy ő köszönjön előre, hanem habozás nélkül köszöntöttem, akkor is, ha nem tanítottam. Ez olyan gesztus volt, amit a gyerekek az órai munkában is megháláltak.”

A diák se a tanári tekintély miatt dolgozzon az órán, hanem azért, mert érdeklődik, és mert hasznára lesz a megszerzett tudás – véli. „Nagyon jólesnek azok a levelek, amelyekben a volt tanítványaim akár két évtized távlatából is megköszönik, hogy felhívtam a figyelmüket egy könyvre, aminek ma is nagy hasznát veszik. Amikor az ember nyakig van a munkában, nem is gondolja, hogy a szándékai megtérülnek. Nem a karrierépítésben, az önmegváltásban, de mondjuk abban, hogy egy-egy volt tanítványom olyan közegbe kerül, ahol szívesen végzi a munkáját. Fontos, hogy ne menjenek el úgy az iskolából, hogy bizonyos dolgokról még csak nem is hallottak. Sokszor tanítottam olyan költőket is, akiknek a művészetével nem mindig értettem egyet, de nem akartam, hogy én legyek az oka annak, hogy valamelyik diákom később felsóhajt: de jó lett volna, ha valaki erről meg arról mond néhány dolgot.”

Az extravagancia persze az énektanításban is megjelent. Szabó Szabolcs mindig nagy hangsúlyt fektetett a zenehallgatásra, és a gyerekek a szünetekből is készségesen lecsippentettek, hogy az adott zeneművet egészében hallhassák. Megesett azonban, hogy nem volt szövegkönyv – hát ekkor is besegítettek. „Kitűnő csoporttal indultak az énekfakultációk még a nyolcvanas évek végén. Mivel a gyerekek angolosok voltak, hallás alapján lefordították a Porgy és Bess szövegkönyvét magyarra. Irodalomórán Tóth Árpád Őszi chansonjának francia változatából készítettek saját fordítást a gyerekek, vagy éppen németből, angolból, franciából fordítottak más-más verseket.”

Tanítványai ragaszkodtak is szeretett tanárukhoz, akihez nyugdíjba vonulása előtt az iskolai kórus tagjai azzal a kéréssel fordultak, hogy folytassa velük a munkát. Azt hitte, csak néhányan jönnek el az első próbára, de az első nyár után csaknem ötven volt tanítványa megjelent. Női kart alapított, akikhez ma már bárki csatlakozhat. A kórustagok azt mondják, egész héten abból élnek, amit ebben az egy órában kapnak. „A próbákon katarzist élnek meg és saját fejlődésük öröme is átjárja őket. Van, amikor egy próba színvonala, érzelmi töltete többet ad nekem is, mint maga a szereplés. Szoktam is mondani, néha próbálni jobban szeretek, mint fellépni. Igaz, nagyon meg kell becsülni a hallgatóságot, mert nagy dolog, ha valaki ma elmegy egy komolyzenei koncertre, pláne, kóruskoncertre. Jó művekkel, katartikus hatással kell meghálálni ezt” – állítja a karnagy.

A közönség pedig valóban hálás, hiszen Szabó Szabolcs diák- és pedagóguskórusával is nagy sikereket ért el. „Kórust alapítani még csak megy, de megtartani őket már nehezebb” – mondja. „El lehet rontani rögtön az első próbát azzal, ha az ember túllő a célon, és olyan műsort állít be, amit lehetetlenség teljesíteni vagy csupa egysíkú valami. Művészet a nehezebb kórusműveket megszerettetni a kórustagokkal. A pedagóguskórusom Kodály-estjén nehezebb darabok is elhangzottak, a női karommal pedig Bartók bonyolultabb egyneműkari műveivel nyertünk a keszthelyi Helikonon. Ezeket akkor is vállalnia kell a karnagyoknak, ha sok munka van velük. Nehéz úgy dolgozni, hogy a fáradtság ne látszódjék rajtam, és a kóristák is felüdülve menjenek haza. Nem mindig sikerül, de ha igen, az óriási dolog.”

Ahhoz, hogy az emberek megbecsülve érezzék magukat, kevés is elég – ezt más területeken is bizonyította. Szabó Szabolcs a Pécs-Belvárosi Református Gyülekezet főgondnokaként főként a missziót és a diakóniát tartja küldetésének. Mindhárom vasárnapi istentiszteleten ott van, nem kötelességből, hanem mert mindegyik a találkozás alkalma számára. Arra a kérdésre, miért szeret emberekkel foglalkozni, azt mondja: „A gondnokpadban ülve látok arcokat – ezek nem akármilyen arcok. Belegondolok, mennyi szenvedés, fájdalom, nélkülözés lehet a vonásaik mögött. Nagyon nehéz lenne megállni, hogy ne kérdezzem meg, mit segíthetek.”

Közbenjárásával a gyülekezet felkarolt már magára hagyott idős nénit és gyászoló családot is. Szerinte kulcsfontosságú, hogy a közösség elegendő figyelmet fordítson a gyerekekre és az idősekre. „Mégpedig úgy, hogy senki ne azt érezze, hogy öncélúan jótékonykodtak vele, hanem természetes dolognak vegye, hogy őt szeretik. Le kell bontani napi szintre, mit kell tenni annak érdekében, hogy legyen gyülekezet, mindenki fontos legyen, és bárki, aki rászorul, megkapja a támogatást – talán csak annyit, hogy meghallgassák, hiszen valakinek ez is fontos lehet.”
Keresztyénsége és a magyar identitás szorosan összekapcsolódik Szabó Szabolcs életében – erről is szó esett beszélgetésünkben, melyre a XII. Harkányi Szabadegyetemen került sor, hiszen a programsorozaton maga is előadóként vett részt. Állítja, ha Európa lemond keresztyén értékeiről, a magyarság is elvész. „Fontosnak tartanám, hogy az európai alkotmányban legyen benne Isten neve, és hogy az európai értékek közt a magyar értékek is fejlődjenek, hogy a keresztyén alapok megmaradjanak. Az egész földrészt a keresztyénség tartotta meg. Mi lett volna akkor, ha annak idején a végvárainkat nem áldozzuk fel, hanem szabad átvonulást engedünk a töröknek, és Bécsig meg sem álltak volna? Vajon hogy nézne ki ma ez az Európa, és hogy néznénk ki mi épen kikerülve a harcokból? Hiszek abban, hogy amennyiben erről az útról nem térünk le, a magyarság is meg fog maradni.”