Építs, rombolj, plántálj!

Egész életében szervezett, épített: óvodákat, iskolákat, öregotthonokat, konferencia-központokat hozott létre. Számtalan szolgálatot, megbízást teljesítetett: lelkipásztor, püspökhelyettes, főigazgató és parlamenti képviselő is volt. Mikor élete legmeghatározóbb élményéről kérdezem, az ötvenhatos forradalmat meséli szenvedéllyel. Varga László azon az emlékezetes októberen megjárta a mennyországot és a poklot.

Úgy tudom, hogy Laci bácsit már nagyon fiatalon, huszonegy évesen is Laci bácsinak szólították...

Ki kell javítanom, mert már 20 évesen is. 1956 októberében kerültem Fótra, úgynevezett exmisszus segédlelkésznek Madarász Lajos nagytiszteletű úrékhoz, akik négy lányt neveltek. Abban az időben nem volt szokás a tegeződés, és egy húszéves fiatalembernek a tizenéves kislányok úgy köszöntek, hogy csókolom, Laci bácsi. Ettől kezdve aztán mindenkinek Laci bácsi lettem. A név rajtam ragadt.

Pedig a nyolcvanhoz közel is fiatalos, mi ennek a titka? Az biztos, hogy nem sokat pihent, mozgalmas élete volt, számtalan fontos megbízással: püspökhelyettes, országgyűlési képviselő, főigazgató volt, most egy alapítvány elnöke és sorolhatnánk.

Azt hiszem, a feladat, a tevékenység tartja az embert fiatalon. Nem szeretem, ha nincs mit csinálni, mindig arra törekedtem, hogy valamit létrehozzak, mindig találok elfoglaltságot. Barkácsolni is nagyon szeretek otthon, ha éppen nincs más feladat, de a feleségem legnagyobb bánatára a kertészkedés nem a kedvencem. Azt szoktam mondani, hogy túl alacsonyan van a föld, és nagyot kell hajolni, hogy elérjem. De a tréfát félretéve, talán életemben csak akkor unatkoztam, amikor kórházba kerültem.

Előfordult, hogy túl sok volt a feladat?

1992-ben egy teljes napos amnéziám volt, amikor teljesen kiesett a pillanatnyi múlt, a kórházban ébredtem, azt hittem, hogy balesetet szenvedtem. Kecskeméten akkoriban iskolát indítottunk, harcoltunk az épületért, folyamatosan szerveztünk, dolgoztunk. Volt olyan hét, amikor tizennégy prédikációs szolgálatom volt: temetés, istentisztelet, bibliaóra és mindenre készülni kellett. Végül az ideggyógyász szakorvos azt mondta, hogy egyszerűen „lecsapott a biztosíték". A tanulság az, hogy azóta, ha nagyon fáradt vagyok, figyelmeztetem magam: most le kell állni, pihenni egy kicsit.

Gondolkodott már azon, hogy mi hajtja, miért vállal ennyit?

Talán nagyképűen hangzik, de őszintén mondom, hogy a munka vagy a feladat szeretete. Ha kapok olyan feladatot, amit igazán szeretek, akkor az hajt, és csinálom. Tizennégy éves koromtól készültem a lelkészi szolgálatra...

Mi a vonzó a lelkészségben egy tizennégy éves gyerek számára?

Volt egy kiváló, szeretett lelkészem, Tóth Endre, akinél konfirmáltam, és a családunkkal is igen jó kapcsolatot ápolt. A mai napig is visszhangzik bennem néhány gondolata az igehirdetéseiből. Sajnos nagyon fiatalon, 42 évesen meghalt agyvérzésben szolgálat közben, de az a néhány év, amit a közelében tölthettem, meghatározta az egész életemet. Soha nem mondta, hogy menjek lelkésznek, mégis nagy szerepe volt abban, hogy elindultam ezen az úton. Aztán közben kiderült, hogy az egész történet még jóval hamarabb, fogantatásom előtt kezdődött.

Elárulja, hogyan?

Édesanyám mesélte el a történetet, amikor bejelentettem, hogy lelkész szeretnék lenni. A szüleim ugyanis nagyon szerettek volna gyereket, de évekig nem sikerült, aztán édesanyám egyszer bement a szegedi fogadalmi templomba, és sírva imádkozott, hogy adjon nekik az Úristen gyermeket. És mint annak idején a bibliai kis Sámuelt, azt mondta, hogy Uram, én úgy szeretnék egy fiút a te szolgálatodra, hogy lelkész legyen. Nem sokkal később édesanyám állapotos lett, és úgy hordott ki, hogy közben egy öklömnyi mióma volt mellettem a hasában. A születésem után meg kellett operálni édesanyámat, nem is lehettek testvéreim, egyedüli gyerekként nőttem fel. Ezért vallom, hogy már születésem előtt megkaptam az elhívást, de csak tizennégy évesen tudatosult bennem. Most, életem utolsó esztendei felé közeledve azt tudom mondani, hogy nem volt egyetlenegy perce sem az életemnek, amikor megbántam volna, hogy lelkipásztor lettem.

Ahogy mesélte a születése történetét, az jutott eszembe, hogy már születése előtt is ott volt az a mióma, amivel meg kellett küzdenie és a küzdelem később is végigkísérte az életét.

Igen, sokszor kellett harcolni elég, ha csak azt mondom, hogy a legvadabb Rákosi-időkben minden reggel fél 8-kor istentiszteleten voltam, ott kezdtem a napot. Édesapám önálló kisiparos volt, de elvették az iparát, bekényszerítették a szövetkezetbe. Egész életében aktívan dolgozott kárpitosként. A középiskolából jó emlékeket őrzök, mert már akkor is igazi feladatom volt a közgazdaságiban: ünnepségeket, rendezvényeket szerveztem, ezért bejáratos voltam a tanári szobába. Az igazgató úr szigorú ember hírében állt, és úgy tartották róla, hogy nagy pártember, de velem sokszor leült vitatkozni a Bibliáról. 1954 és 1959 között a budapesti teológián tanultam, itt ért 1956 októbere is, ami életem legnagyobb élménye, ajándéka, olyan mélyen belém ivódott minden egészen addig a borzasztó napig, november 4-ig, amikor leverték a forradalmat.

Ez a felvétel 1956. október 23-án készült, amikor Varga László is felvonult teológustársaival Budapesten.

Érezték 1956. október 23-án, hogy a történelem részesei?

Mi a Bem térre készültünk szolidaritási tüntetésre a lengyelek mellett. A tömeg kiabált, skandált, énekelt, fantasztikus hangulat volt. Innen átmentünk a Parlament elé, és vártuk Nagy Imre miniszterelnököt. Kérdeztem is Horváth Emil barátomat, hogy milyen nap van ma, mert higgyétek el, hogy történelmet írunk. Aztán október 29-én, amikor eltemettük elesett teológustársunkat, Herczeg Lajost a teológia udvarán, bejelentették, hogy megalakult az új, koalíciós kormány, és sorolták a régi pártokat, mi pedig összeölelkeztünk és sírtunk szomorúságunkban és boldogságunkban egyszerre, hogy szabadok vagyunk és ez valami fantasztikus érzés! Aztán mikor mentem haza Kecskemétre, láttam Budapest határában a beásott tankokat és ágyúkat, éreztem, hogy nagy baj lesz. November negyedike borzasztó volt, az egész család végigsírta azt a napot, a tragédiát, hogy mindennek vége, amiben addig reménykedtünk.

Ez a fóti szolgálati időszakára esett...

Igen, és nem hagyhatom ki, hogy ez a hároméves szolgálat milyen sokat jelentett számomra, hiszen ott tanultam meg a „szakmát", hogy milyennek kell lennie egy gyülekezeti lelkésznek, a papnénak, hogyan kell egy lelkészcsaládnak a gyülekezetben élni, hogyan kell a presbiteri gyűlést tartani, a presbiterekkel vagy éppen a gyászolókkal foglalkozni. Inasévek voltak azok, de bárhová kerültem, mindenkitől tanultam valamit, vagy azt, hogyan kell, vagy éppen azt, hogyan nem szabad csinálni valamit. A teológusokat nem egy, hanem három évre küldeném hatodévre: háromféle gyülekezetbe: városiba, vidékibe és apró falusiba.

Azt mondja, hogy megtanulta a lelkészség csínját-bínját a segédlelkészsége alatt és mindenkitől tanult valamit. De mit gondol, milyen egy jó lelkipásztor?

Hadd kezdjem azzal, hogy én azért nem voltam jó lelkipásztor, mert nem szeretek beszélgetni, ezért a családlátogatás számomra terhes volt. Jó szívvel látogattam beteget vagy mentem gyászolókhoz, azaz ha volt ok arra, hogy látogassak. De hogy l'art pour l'art végiglátogassam a gyülekezetet és bekopogtassak, hogy na, most itt vagyok, nekem ez soha nem ment. Ezért mondtam, hogy nem voltam jó lelkész, mert egy jó lelkész végiglátogatja a gyülekezetet. Viszont sikerült jó kapcsolatot kiépíteni a templomba járókkal, a presbiterekkel.

Vagyis azokkal, akik szintén tevékenyen részt vettek a közösségben? Nem lehet, hogy inkább csak az üres fecsegést nem szereti? Mert úgy tudom a munkatársaitól, hogy magához mindig be lehetett kopogtatni, ha valami gond volt, és lehetett beszélgetni.

Pontosan ezt mondom: ha volt oka, hogy menjek valahová, szívesen mentem. Ha bejöttek hozzám egy problémával, arról szívesen beszélgettem, megoldottuk az ügyet, ha lehetett. Az Úristen azonban olyan feleséget adott nekem, aki nagyon szívesen ült le beszélgetni, ismerkedni.

A feleségére még visszatérünk, de előtte árulja el, honnan van ilyen jó érzéke a gazdasági ügyekhez, az építkezésekhez?

Érdekes, hogy a gazdasági ügyekhez is az Úristen készítette az utamat, mert ahogy említettem, közgazdaságiba jártam, ahol tanultunk könyvelést, gazdasági dolgokat, így nekem ezek sosem okoztak problémát a lelkészi szolgálatomban. Fóton megtanultam, hogyan kell nekikezdeni egy építkezésnek, ha nem áll rendelkezésre elegendő összeg. Lelkészi éveim alatt elsőként a tiszakécskei templom tornya készült el. A beiktatási igém az volt: „Építs, rombolj, plántálj!" Később Kecskeméten is én vittem a gazdasági ügyeket, ki kellett alakítani az egész kollégiumi rendszert. Éjszakánként és hajnalonként bibliaolvasás közben néha elkalandozott a gondolatom, és új ötletek születtek. Az Úristennel tényleg úgy van, hogy lehet párbeszédet folytatni.

Négy gyereke van. Hogy viselte a család, hogy sokat volt távol?

A feleségem mostanában mondogatja, hogy milyen sokat volt egyedül. Nagyon szerettem a gyerekeimet, jó kapcsolatban voltunk, játszottam velük, de a feleségem gondoskodott róluk és közben szolgált a gyülekezetben és dolgozott a lelkészi gazdasági hivatalban főkönyvelőként.

Sosem mondta, hogy Lacikám, hagyd már egy kicsit a parlamentet, az országos ügyeket, legyünk kicsit együtt!

Nem mondom, hogy nem panaszkodott, de 52 éve házasok vagyunk és arra azért törekedtem, hogy minden évben elmenjünk legalább két hétre kikapcsolódni, általában Mátraházára.

Mert ott is lehet egy kicsit dolgozni? Hiszen az is református üdülő, amit Laci bácsi irányított...

Hát igen... De azért jó elmenni, kikapcsolódni. Aztán ez a parlamenti képviselőség úgy jött, hogy Orbán Viktor biztatott, hogy lelkészi szolgálatom végén szép befejezés, korona lehetne, ha bekerülnék a Parlamentbe.

Úgy érzi, az lett?

Nem koronának érzem, csak hálás vagyok, hogy megadatott. Egyszer, amikor a feleségemmel jártam Budapesten, mutattam neki a Parlamentet: nézd, ott a munkahelyem! Ilyen szép munkahelye kevés embernek van. A koronának azt tartom, hogy főjegyző lehettem, a parlamenti képviselőség pedig ráadás volt. Sosem gondoltam, hogy ilyen magasra jutok, de elég volt négy év belőle. Bár a mostani alapítványi munkám sokkal több feladattal jár, mint a parlamenti elfoglaltság volt.

Mi volt a legnagyobb kihívás az életében?

A kecskeméti iskola újraindítása. Már felvettünk 150 gyereket és nem volt épületünk. Mindent megtettem azért, hogy sikerüljön otthont találni az iskolának. Aztán amikor a szovjetek által használt ingatlant megkaptuk, ott állt üresen az épület, berendezések nélkül. Az Úristen gondviselése volt, hogy éppen akkor mentek ki az oroszok, és éppen akkor jött egy holland, majd egy dél-koreai csoport, akik sok mindennel segítettek az iskola beindításában. A legnagyobb dolog, hogy nulláról sikerült egy kollégiumi rendszert felépíteni.

Amikor eljöttem onnan, ezerötszáz diák járt oda. Volt óvoda, általános iskola, gimnázium, internátus, öregotthon, 126 idős számára apartman. Ezt tartom a legnagyobb sikernek. Most pedig egyetemet építhetek, nem is akarom elhinni, hogy ebben is benne vagyok. Az Úristen erre akart felhasználni, hogy óvodától kezdve középiskolán át egyetemet építsünk.

Úgy látszik, végig kell járnia ezt a skálát az óvodától az öregotthonig.

Igen úgy tűnik. Hogy aztán mennyit enged még a tervekből az Úristen, majd kiderül.