Ahogy beléptem, azonnal a sportra terelődött a szó. Azt mondja, hogy nagy Fradi-szurkoló, pedig angyalföldi. Miért nem Vasas?

Családi örökség, apámtól hoztam. Talán azért szimpatizált apám a Fradival, mert közös vonást talált a FTC és saját sorsa között, hiszen neki is sok megaláztatásban és politikai meghurcoltatásban volt része, mint a zöld-fehér klubnak.

Ezekből érzékelt valamit gyerekként?

Zeneiskolába jártam, ahol mindenkinek kellett hangszeren tanulnia. Az összes osztálytársam helyben kaphatott órát, csak engem, hétéves kisgyereket küldtek máshová, az Árpád híd lábához.

Vagyis önnek nehezebb volt, mint a többieknek?

Ha nem voltak merész álmaink, nem volt nehéz.

És voltak merész álmai?

Nem, mert hamar meg kellett tanulnom, hogy ne álmodozgassak. Anyám azt tanította, hogy a kicsiben is meg kell lelni a szépet, a jót, az örömet, és ő valóban így is élt.  Néha kiment a Margit-szigetre, leült a rózsák közé és gyönyörködött a világban.

Szóval hamar megtanulta, hogy azt kell megbecsülni, ami van.

Bevallom, ez egyáltalán nem vált a káromra. Én is tudok örülni a kevésnek, és ez békességet ad. Sok ember arra megy rá idegileg, hogy kergeti az álmait, de nem éri el, és ez örökös frusztrációt és kielégítetlenséget okoz.

Úgy tudom, hogy nagyon szeret zenélni, mégis a teológia mellett döntött. Miért?

Nagyon szerettem volna zenész lenni. Ma is viszket a kezem, szeretnék kiállni a kórus elé hangvillával a kezemben, majd inteni és vezényelni. Cincogó kis szoprán voltam, opera-gyerekkórusi tag. Olyan nagyságokkal énekelhettem, mint Simándy József vagy Melis György, mégis másfelé vitt az utam, és a teológiára kerültem, de nem bántam meg. A zene azonban örök szenvedély marad. A szombat esték különös kincsei az életemnek. Ilyenkor Bachot, Bartókot hallgatok, és készülök a vasárnapi prédikációra.

Egy nyári délután beszélgetünk a Pozsonyi úti gyülekezetben, most minden csendes. De tudom, hogy nyüzsgő élet folyik itt. Mesélne a gyülekezetről?

Tipikusan két évszakos gyülekezet vagyunk. Májustól októberig sokan kiköltöznek a vidéki kis házukba, kertjükbe. Érdekes, hogy nem az adventi időszakban, hanem januárban vagyunk a legtöbben.  Budapest különös hely, mert az emberek nem feltétlenül a lakóhelyükhöz legközelebbi templomba járnak. Néha nem ismerem a padokban ülők felét sem. De az is előfordul, hogy felfedezek egy-egy neves színészt, művészt, sportolót, vagy újságírót. Folyamatos változásban vagyunk, jönnek hozzánk más településekről is a Pozsonyi útra, míg mások a szomszédos utcából utaznak távolabbra. Nem is ez a fontos, hanem az, hogy mindenki találja meg a saját lelki otthonát.

Pedig úgy tudom, hogy fontos önnek a kerület, és viszont, hiszen ki is tüntették a XIII. kerületért díjjal.

A közéletet tekintve vannak nálam nyüzsgőbb lelkésztársaim, én visszahúzódóbb típus vagyok. Rengeteg a tennivaló a gyülekezettel, és emellett már huszonhét éve vallástanárként szolgálok a Baár–Madas Református Gimnáziumban. Romantikus alkat lévén azonban képes vagyok kötődni akár egy utcasarokhoz, vagy épülethez is.

Van itt a környéken olyan hely, ami különösen fontos?

Nem messze innen, a Kassák utcai evangélikus templom. Apám ott volt presbiter. Kétlaki módon nőttem fel, a Pozsonyi úton és ott is otthon éreztem magam. Nem zavart a kettősség, nem lettem sem ilyen, sem olyan, inkább csak két lábon járó protestáns.

Azt mondják önről, hogy jó prédikátor, szép gyülekezetet épít, miközben szelíd, visszahúzódó, és jólelkű ember. Azt gondolnám, hogy aki ilyen kvalitásokkal rendelkezik, annak lenne miért nyüzsögni. Miért nem vállal nagyobb szerepet az egyházi közéletben?

A kondícióm nekem is véges, a család, a gyülekezet és az iskola kitölti az időmet. Három lányom és hat unokám van. Bár egyszer egy erdélyi kollégám azt mondta: „gyerök, az nincs, csak leánka”. Szeretem az életemet, és elég az, amivel foglalkozom. Különös kiváltságnak tartom azt is, hogy a gimiben a kamaszok között lehetek.

Azt mondják, hogy a tanítás nem könnyű feladat. Hogy találja meg a hangot velük?

Sok mindent meg kell tanulni, például azt, hogy a diákot egyáltalán nem izgatja Mózes két kőtáblája, ha a következő órán matematikából dolgozatot ír. Nem kell ezen megsértődni. Humorra és sok-sok szeretetre van szükségük, és ha megkapják, akkor meghálálják. Persze nem rögtön. Olyan jó érzés, mikor tíz évvel az érettségi után beállít hozzám az osztály „Al Caponéja”, hogy összeesketném-e őket a menyasszonyával. Nem az eminens jön, akire számítanék, hanem a rosszcsont, és van ebben valami csodálatos.

Azt akarja mondani, hogy az órán is fontosabb a szeretet a tananyagnál?

A diák érzékeny műszer, jelez, mint a szeizmográf. Megérzi, ha valami hamis, ha az ember megjátssza magát, és kőkeményen büntet is érte. Rosszul hangozhat, de be kell látnom, hogy nem a hittan a világ legfontosabb tantárgya, hiszen a gimnazista a stratégiai tárgyakra koncentrál, a matekra, a történelemre, a magyarra. Egyszer észrevettem egy órán, hogy mindenki csak vakaródzik, kiderült, hogy az osztály a következő órán matekból témazárót ír. Mondtam, hogy tessék csak nyugodtan készülni a dolgozatra! Hiszem, hogy egy ilyen gesztussal többet tettem a hitért, mintha becsengetéstől kicsengetésig evangelizáltam volna.

Sok szállal kötődik a Baár–Madashoz, ott tanít a felesége is, oda jártak a gyerekei, és most már az unokája is. Olyan jó ez a suli?

Sokszor hallom a felvételi vizsgákon a gyerekektől, hogy azért jönnek, mert idejárt a tesójuk, barátjuk, és tudják, hogy ez jó iskola. Gyakran nem is képesek megfogalmazni, hogy pontosan miért, de szívesen jönnek hozzánk.

Sok fiatal veszi körül. Mi a helyzet a saját gyerekeivel?

Ők már nem gyerekek. Anna lányunk magyar szakos tanárnő, mindig képezte magát, elvégezte a média szakot és egyéb iskolákat is. A férjével szépen nevelik a négy gyereket. Anna igazi szolgáló lélek. A középső lányunk, Márta igazán röghöz kötött: geológus, a földtudományok doktora, és megszállottja a munkájának. Emlékszem, gyerekkorában egy decemberi napon a csontig hatoló hidegben már reggel terepgyakorlatra indult, és este, amikor hazaérkezett, egy hatalmas sártenger volt az egész gyermek, csak a szemei látszottak ki. És akkor elővett a táskájából valamilyen kőzetet, és csillogó szemmel mutatta: nézd, mit találtam! Azt hiszem, hogy ezt a munkát csak így lehet csinálni. A legkisebb lányunk, Juditka a Károli-egyetem média szakán végzett, majd a Komlósi Oktatási Stúdióba járt. Most az M4 televíziónál sportriporter.

Talán a televízó miatt Judit a család legismertebb tagja. A 2016-os labdarúgó Európa Bajnokságon a fél ország figyelhette a képernyőn, ahogy talpraesetten, ügyesen kérdezett, ha úgy hozta a szükség, angolul, ha kellett, németül. Sokan gondolhatták, hogy végre itt egy sportriporternő, akit nem a foci díszleteként használnak, hanem kompetens abban, amit csinál, és érti a labdarúgást. Ebben is az édesapja keze van?

Hamar kivittem az Üllői útra. Sokat jártunk meccsekre, és megszerette a focit. Azonban nem volt elég neki a szurkolás, futballcsukát húzott, és NB I-es labdarúgó lett belőle. Bár nem volt a legpengébb játékos, de erős volt, amolyan Sturm und Drang típusú. (Sturm und Drang – vihar és előretörés, német irodalmi mozgalom, amit lázadó szellem jellemzett – a szerk.) Juditka az anyjától örökölte a kitűnő beszédkészséget és a bátor kiállást. Hálás vagyok Istennek, hogy minden gyermekem tehetséges, és szereti, amit csinál. Amikor összejön a család vasárnaponként, jó sokan ülünk az asztal körül.

Miről folyik a szó az asztalnál?

Csapongunk, mint a denevér. Állandó beszédtéma a család, a gyülekezet, a rokonság, a politika, a sport, és persze nagyokat nevetünk.

Az egész család ilyen mosolygós, mint ön?

Kicsit dilis a csapat, de jó értelemben. A humor életmentő, és a szószéken is fontos.

Az ember egy bizonyos idő elteltével egyre inkább képes reflektálni önmagára. Milyen lelkésznek tartja magát?

Szeretnék mindig úgy élni, hogy okuljak a saját hibáimból. A mai kor negatív velejárója a lelkészi karon belül a panasz és az elégedetlenség. Kesergünk azon, hogy fogy a létszám, és hibáztatunk mindenkit. Csak arról nem esik szó, hogy mi hol rontjuk el. Mi vajon vonzóak vagyunk? Ha bejön egy vadidegen a templomba, mit tapasztal, és mit mond, milyen volt az igehirdetés? Szóvirágos? Álmosító? Unalmas? Modoros? Politikával átitatott? Elbeszéltek a feje fölött? Senkit nem okolhatunk, ha fogy az egyház, hiszen ma már senki nem köti meg a kezünket, szabadok vagyunk. A másik elengedhetetlen dolog, hogy a gyülekezet adjon fészek-meleget, hangozzék a tiszta ige, szövődjenek kapcsolatok, és sose felejtsük el megkérdezni egymástól, hogy mi újság otthon. Számos kiváló munkatársam van, a gyülekezeti tagok többsége pedig figyel egymásra. Mindemellett kardinális kérdés, hogy ne váljunk rendőregyházzá.

Rendőregyházzá? Mit ért ezen?

A rendőr mindig a papírjainkat kéri: személyi, jogosítvány, forgalmi. Az egyházban a papok a keresztlevelet kérik. Ha nincsenek megkeresztelve a házasulandók, akkor nem esküdhetnek templomban, ha nincsenek megkeresztelve a szülők, nem kereszteljük meg a gyereküket. Észre kellene venni, hogy megváltozott a világ! Hitem szerint nincs véletlen. Ha valaki a gyerekkeresztelő miatt hozzánk jön, azt nem a szél sodorta ide, hanem az Úristen hozta, és nagyon fontos, hogyan fogadom. Csak azért dobjam ki, mert nincs keresztlevele? Akinek van keresztlevele, az jobb ember, még akkor is, ha a templom felé sem nézett soha? Ezt a magatartást ellenszenvvel fogadom. Számomra a 21. században a legfőbb missziói tényező a befogadás. Ha valakit befogadok, és nem erőltetek rá semmit, az visszatér, és önszántából keresztelkedik majd meg. Sok példa volt rá.

Szóval szeretgessük be őket a gyülekezetbe?

Mi ennek csak az áldásait éljük. Viszont senkit nem szolgálunk ki! Előfordult, hogy igen vaskos összeget tettek elém, hogy menjek ki egy vízeséshez esketni. Nem megyek! Nincs kiszolgálás, csak befogadás. A kettő nem ugyanaz.

Az én hatalma ma már nagyobb, mint a pénz hatalma. Mit lehet ezzel kezdeni?

Kardinális kérdés ez a hitünkben is. Érdemes megnézni az óhéber nyelv ragozását, ami egészen kivételes. A személyes névmásoknál az egyes szám első személy az Ő, a második személy, a te, vagyis az embertársam, és a harmadik személy az én. Nagyon elgondolkodtató. A hitre jutást sem kell misztifikálni, annyi az egész, hogy bennem rendszerváltás történt. Az egóm helyére beült Jézus, és ez tesz igazán szabaddá.

Nem könnyű jól élni ezzel a szabadsággal.

Szó se róla, a mai világ nem tart igazán jó irányba. De nem kell mindig azon aggódni, hogy mi lesz. Tegyük arra a hangsúlyt, amink van. Van mit ennünk, van hol álomra hajtani a fejünket, van ruhánk. Ha erre tekintünk, akkor csökken a feszültség. Aki pedig tud hálás lenni és megköszönni, az tovább él.

És itt bezárul a kör, visszatértünk ahhoz, amiről az elején beszéltünk.

Örülni a kicsinek, és megköszönni, amink van. Ha a jót elfogadjuk Istentől, fogadjuk el azt is, ami nem simogató, ez így sportszerű.

Fekete Zsuzsa 

Berkesi Gábor református lelkészt, a Budapest-Pozsonyi úti Református Egyházközség lelkipásztorát az augusztus 20-i nemzeti ünnep alkalmával a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki a több évtizede lelkiismeretesen végzett szolgálatáért.