Richard Wurmbrand Bukarest utcáján sétált feleségével. Látták, hogy a másik oldalon öreg, szakállas, botra támaszkodó zsidó csoszog. A feleség megszólalt: - Richard, nem sok lehet hátra már ennek az embernek, menj át, és beszélj neki a Messiásról. Wurmbrand odament hozzá: - Tudja-e bátyám, megérkezett a Messiás? Az öreg arca felragyogott: - Hol van, úgy vártam, szeretnék találkozni vele! Wurmbrand meghívta az öreg zsidót magához és a gyülekezetbe, de az nem akart azonnal menni: - Ma még nem. Tudod, fiam, holnap van az engesztelés ünnepe, a Jóm Kippur. Én koldus vagyok, a jómódú zsidók könyörületéből élek, akik ezen az ünnepen ellátnak pénzadománnyal, most nincs időm a találkozóra, de ünnep után feltétlenül elmegyek hozzád.
Wurmbrand azonban amellett kardoskodott, hogy ne halogassa a dolgot, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Az öreg makacsul ellenkezett. Akkor Wurmbrand megkérdezte: - Mennyi szokott összegyűlni, s az mennyi ideig elég? Az öreg viszonylag tetemes összeget nevezett meg. Mire Wurmbrand: - Hiszi-e, hogy a világot az Örökkévaló teremtette, és övé az ezüst és az arany és a földnek teljessége? Az öreg így válaszolt: - Hát már hogyne hinném, fiam? - Ha hiszi, akkor azt is hiszi, hogy ez a gazdag Isten tud magának ugyanannyit adni, ha nem többet, mint a gazdag zsidók Jóm Kippurkor.
Hallgatás volt erre a válasz. Az öreg kitartott a gazdagok ünnepi adománya mellett. De alig telt el pár nap, sürgősen hívatták Wurmbrandot a nagybeteg öreghez. Felkereste, de akkor már a gyászéneket imádkozta a zsidó kántor az öreg ágya mellett. Nem volt kivel beszélnie.
"Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket."

Wurmbrand zsidó-keresztyén gyülekezetébe járt egy szellemi fogyatékos zsidó férfi, aki állandóan jelen volt az imaházban, és prédikáció közben hangos hallelujah-kiáltásokkal fejezte ki örömét. A gyülekezetet zavarták a sűrű bekiáltások. Wurmbrandnak a gyülekezet kérésére beszélnie kellett ezzel a férfival. Cselhez folyamodott, megtudakolta, mi a kedvenc eledele. A férfi elárulta: tyúkhúsleves grízgombóccal. - Slajmi - mondta neki Wurmbrand - minden vasárnap asztalom vendége leszel, s meglesz az a tyúkhúsleves a gombóccal, de egy feltétellel: ezentúl bekiáltásaiddal nem zavarod a prédikációt. Slajmi beleegyezett: halleluja helyett tyúkhúsleves.
Eljött a vasárnap. Iszonyú küzdelem dúlt Slajmiban, hogy szóljon-e; a padot markolászta kínjában, de a főpróba sikerült. Ízlett neki a leves, a gombóc, ám mintha valami szomorúság rekedt volna benne. Wurmbrand a következő vasárnap még gazdagabb ígéretekkel provokálta. Ám Slajmi egy darabig küzdött, de végül feladta. - Nem kell nekem a tyúkhúsleves - mondta -: halleluja!
Ilyeneké az Isten országa.

A bukaresti zsidó-keresztyén gyülekezet sokak érdeklődését felkeltette. Egyik alkalommal egy gazdag posztó-szövetgyáros is ült a hallgatóság között. Richard Wurmbrand kopott ruhában az Úr gondviseléséről prédikált. A gyáros szolgálat közben hangosan értetlenkedni kezdett: - Az Ön gondviselő Istene ilyen kopott ruhájú szolgákat tart? - Az én Istenem, szólt vissza a lelkipásztor, már régen megparancsolta ennek a gyárosnak, hogy küldjön egy új ruhára való szövetet nekem, a szegény prédikátornak, de ez a gyáros mindez ideig engedetlen maradt. Nagy csend fogadta a frappáns választ.
Ez a gyakorlati igehirdetés.

Richard Wurmbrand felkereste az aradi rabbit is, még a zsidók deportálása előtt, és igyekezett meggyőzni őt a páli vallomás igazságáról, hogy "nem adatott más név, aki által kellene megtartatnunk". A rabbi természetesen hallani sem akart olyan keresztyénségről, amely évszázadokon át eltűrte, sőt gyakran maga robbantotta ki a zsidó progromokat. Wurmbrand így védekezett: - Mindez igaz, de azért mégsem lehet a szappant kárhoztatni, mert sok piszkos ember van a világon.

Bukaresti szolgálataihoz tartozik még néhány történet. Egy alkalommal egy utcagyerek, egy kislány, állított be hozzájuk. Wurmbrandot az irodájában találta. - Hallja, bácsi - mondta neki - úgy hallottam, maguk szeretik a szegényeket, az árvákat. Nekem nincs se anyám, se apám, nekem nincs otthonom, az utcán hálok, fogadjon el lányának. - Binci - kiáltott be Wurmbrand a konyhába a feleségéhez, majd anélkül hogy mérlegelte volna a helyzetet, vagy előbb tanácskozott volna a feleségével, így folytatta: - gyere csak, itt van a lányod. A kislányt befogadták.
"Aki egy ilyet fogad be, az engemet fogad be" - mondja Jézus.

Wurmbrand nem tűrte a gyülekezetben a törvényeskedést. Az egyik atyafiról kitudódott, hogy titokban dohányzik. A gyülekezet presbitériuma úgy döntött, hogy kizárják. Összeült a vének tanácsa, és a vétkest is megidézték. A gyűlés megkezdése előtt Wurmbrand, a lelkipásztor nagy komótosan elővett egy pakk cigarettát, és a presbitérium ámulatára fújni kezdte a füstöt. A kizárásból semmi sem lett.

Isten igazolja szolgáit. Wurmbrand egyik barátjával sétált Bukarest utcáján, egyszer csak észrevettek egy feliratot: X Lia jósnő, rendel ettől eddig. Egymásra néztek és bementek a kapun. Mikor sorra kerültek, egy elegáns selyempongyolás nő fogadta őket. Úgy mutatkoznak be Liának mint kollegák, jóskollegák. A cselédlány könyvet, édességet tett az asztalra. Lia módszereik után érdeklődött. - Mi könyvből jósolunk - mondták, és felolvasták az 5Móz 18,9-15-öt, mely arról szól, hogy Isten nemcsak megtiltja, de egyenesen utálja a titokfejtőket, varázslókat, jövendőmondókat. Megtérésre szólították fel a "kolleganőt", majd köszöntek és távoztak. Nemsokára olvasták az újságban, hogy X Liát megölte és kirabolta a szobalánya.
Sok év múlva a két barát éppen a börtönbe ment az Igét hirdetni. Prédikáció után egy fiatal rableány állt eléjük a női osztályról: - Én ismerem Önöket. Egyszer jártak a gazdámnál, a jósnőnél, én vagyok a gyilkosa.
Ez a szolgálólány később bűnbánatra jutott, és elfogadta Jézust megváltójának.

A szovjet megszállásra Wurmbrandék gyülekezete igyekezett előre felkészülni. Orosz nyelvű Bibliákat és evangéliumi röplapokat osztogattak a katonáknak. Wurmbrand oroszul is jól beszélt. A zsidó-keresztyén gyülekezetben ezért aztán orosz katonák is megfordultak. Voltak, akik hitre jutottak. Egyikük rövid időn belül elmélyült hívőnek bizonyult. Szorgalmasan olvasta a Bibliát, és a novícius buzgalmával ragaszkodott lelkipásztorához. Egy idő után megkérdezte tőle Wurmbrand:
- Iván, mit tartasz felőlem? Iván így válaszolt:
- Éppen ma olvastam a Szentírásból Pál szavait: "kicsoda Apollós, kicsoda Pál, egyik sem valaki/valami". Ha ők senkik, akkor mit gondolhatnék a Testvérem felől?
- Iván - mondta Wurmbrand - te rövid idő alatt felnőtt keresztyén lettél - és megölelte "nagykorú" gyermekét.

Én Richardban és feleségében felülről való bátorságot láttam, mint akik semmivel sem gondolnak, csak hogy elvégezzék futásukat, amiről Pál is ír.
A második világháború végére a szovjet hadsereg teljesen körülzárta Budapestet. A magyar főváros éhezett. A város ostromának híre eljutott hozzájuk is, Bukarestbe. Szegénységük ellenére ruha-, élelmiszergyűjtést kezdtek a gyülekezetükben. Összegyűlt egy vagonra való. De hogyan juttathatják el mindezt Budapestre? A vonatok nem közlekedtek, mert a hadianyag-utánpótlást bonyolították. A szeretet azonban bátor és találékony. A Wurmbrand-házaspár kihallgatást kért az orosz főparancsnoktól, és az fogadta őket. Előadták terveiket arra a parancsra hivatkozva, amelyet felülről, az Örökkévalótól kaptak. A tábornok engedett, és a szovjet katonák őrizetében az ostromgyűrűn át megérkezett a szállítmány az éhező Budapestnek.
Merjetek valami nagyot tenni az Úrért!

A szovjet rendszer elején néhány írását is megjelentethette. Egyik könyvének címe az volt, hogy Krisztus kiveri a templomból a kapitalistákat. A borítólapon "művészi kivitelezésű" színes jelenet volt látható. Vették, mint a cukrot, de mire az olvasó írás végére érkezett, már a kommunistákat is, meg mindenkit kikorbácsolt ez a Krisztus, mert mi mindnyájan meggyaláztuk, (a keresztyének is) Isten templomát.
Wurmbrandnak az ilyen és hasonló módszerek nem okoztak gondot: mindenkinek mindenné akart lenni, csakhogy valakit megnyerjen Krisztusnak.