Százhalombatta hetven évvel ezelőtt egy alig 2000 fős falu volt a főváros délnyugati részén, az intenzív iparosítás (1965-ben itt épült meg a Dunai Finomító, utána pedig több ütemben húzták fel a Dunamenti Erőmű blokkjait) és az azzal járó lakásépítési és beköltözési bumm következtében ez a szám 1970-re csaknem elérte a tízezret. A rendszerváltás környékén a lélekszám tizenhatezer felett járt, s bár apró lépésekben utána is növekedett, az elmúlt évtizedben csökkenő tendencia volt megfigyelhető. Csak összehasonlításként: amíg a szomszédos Érd lakossága a legutóbbi két népszámlálás között kilencezerrel nőtt, Százhalombattáé ötszázzal lett kevesebb.

Az elmúlt harminc évben ilyen változások között tudott előbb Ercsi, később Érd szórványából missziói, majd önálló egyházközséggé válni a város református gyülekezete. Eleinte egy bérelt házban tartották az istentiszteleteket. Miután kinőtték a két „szobát”, a Barátság Kulturális Központban kaptak helyet, de ha a Galéria éppen foglalt volt rendezvény miatt, egy iskolában vagy a polgármesteri hivatalban gyűltek össze. Saját templomuk 25 éve épült fel frekventált helyszínen – terveit a januárban elhunyt Finta József készítette –, gyülekezeti, egyházkerületi, önkormányzati és magáncégektől származó forrásból. Ma már kevesen vannak, akik tősgyökeres battainak számítanak a közösségben, de éppen ez az az érték, amely évről évre formálja és alakítja a gyülekezet életét.

A nyugdíjas Vinis Lászlóné kora ellenére is a gyülekezeti élet motorja: a templomépítés óta presbiterként, másfél éve főgondnokként szolgál. Ibolya átélte, hogyan növekedett a gyülekezet, hogyan válhatott maga is részévé az egyházközségnek és hogyan lett aktív szolgáló. „Régebben Simontornyára jártunk hittantáborokba, ahol szakácsként tevékenykedtem, ma a gyülekezeti alkalmak biztosítása a fő feladatom az ajtónyitástól az úrasztalának megterítéséig. Nagyon örülök neki, hogy az évek alatt folyamatosan gyarapodtunk, egyre több fiatal csatlakozott hozzánk! Befogadó és szeretetteljes közösség a miénk” – mondta a főgondnok, aki több mint hatvan éve százhalombattai lakosnak mondhatja magát és tavaly ünnepelték férjével a 60. házassági évfordulójukat.

A templomtól kőhajításnyira fekvő Százhalombattai Eötvös Loránd Magyar–Angol Két Tanítási Nyelvű Tagozatos Általános Iskolában testnevelést és földrajzot oktató Szabó Zoltán Nagykállóból költözött a városba, 2006-ban választották presbiterré. Hivatása a gyülekezeti életben is kamatozik: sporttáborokat és kerékpártúrákat szervez, de fontos számára a közösség karitatív szolgálata is. „Kárpátaljai települések és anyaotthonok számára szerveztünk gyűjtéseket, az ottani gyerekeket elhívtuk a táborainkba, de előfordult, hogy az árvízzel sújtott Tisza-menti települések fiataljait láttuk vendégül” – meséli.

Számára kulcsfontosságú az idei év, hiszen az iskola, amelyben tanít, ősztől várhatóan a gyülekezet fenntartásába kerül, a váltásban pedig komoly missziói lehetőséget lát. „Az átvételt nagy arányban támogatták a szülők és a pedagógusok. A legfontosabb, hogy e mögött szeretetteljes gyülekezet álljon. Az ifjúság felé való szolgálat kiemelt feladatunk a városban, az iskola révén pedig úgy vélem, a hittanoktatás és a gyülekezet is jelentősen erősödni fog. Remélem, tíz év múlva az lesz a legnagyobb problémánk, hogy a gyerekek nem fognak elférni! Ehhez azonban sokat kell dolgozni, úgy, hogy az Istennek tetsző legyen.”

A presbiterek között a fiatalabb generációt képviseli az építészmérnökként dolgozó Somodi-Ridzi Júlia, aki három gyermekével és férjével jár a gyülekezetbe. „A házasságkötésem előtt konfirmáltam, és rögtön szimpatikussá vált számomra, hogy amikor beléptem, azt éreztem, számíthatok az itt lévőkre, törődnek velem – és én is igyekszem törődni azokkal, akik a közösséget alkotják. Fontosnak tartom, hogy átadjam a gyerekeimnek az itt kapott értékeket” – mondja Júlia, akinek két idősebb gyermeke a hittanórák, a hittantáborok és a gyülekezeti gyermekalkalmak állandó résztvevője.

Gábor Miklós Csaba presbiter az erdélyi Pókáról költözött Százhalombattára családjával 2007-ben. A lelki otthonra találást nehezítette a „vendégmunkáslét”, az ügyintézés, és a háromhavi hazalátogatás, de amikor megkapták a letelepedési engedélyt, csatlakoztak a gyülekezethez.

„A gyermekeink keresztelőit még otthon tartottuk, hiszen nehéz lett volna egy harminc fős családot elutaztatni ide Erdélyből, viszont már itt konfirmáltak. A felmenőink között voltak lelkészek és presbiterek is, ami fontos a számunkra. Ettől azonban lényegesebb, amit lelkileg kapunk a battai gyülekezettől” – mondta a férfi, aki örömmel old meg az egyházközségben felmerülő bármilyen műszaki jellegű vagy gyakorlatiasságot igénylő problémát.

Novák Lászlóné csak papíron tartozik a „nem aktívak” közé nyugdíjas óvónőként, hiszen a város három óvodájában is hittant oktat a kicsiknek. „Hívő emberként rögtön a 2011-es ideköltözésem után felkerestem a gyülekezetet, ahol befogadó és szerető közösségre találtam, sőt, hamar bekapcsolódtam a szolgálatba is. Úgy érzem, itt megtaláltam a lelki békémet, szinte új életem van, amióta ebbe a gyülekezetbe járok.”

Adja magát a kérdés, hogy a gyerekeken keresztül meg tudja-e szólítani a szülőket: „Akikkel találkozom, azokkal jó kapcsolatot ápolok. Sőt, sokakkal Messengeren keresztül váltok üzenetet, ha értesíteni akarom őket valamiről. Az a reménységem, hogy az óvodákba és az iskolákba járó hittanos gyerekeken keresztül a hozzátartozóik is szoros kapcsolatba kerülhetnek Istennel és a gyülekezettel.”

Fejes Róbert presbiter 2001-ben kapott munkát a finomítóban vegyészmérnökként. Szinte azonnal csatlakozott feleségével a gyülekezethez, akivel három fiút nevelnek, a legidősebb már egyetemista. Első két gyermeküket már itt keresztelték, majd kisebb kihagyás után, mivel más városban kapott munkát, elköltöztek, de pár év múlva visszatértek.

„Leginkább az utóbbi években váltunk szolgálókká. A fiainkkal együtt úgy érezzük, mintha hazajönnénk. Egyrészt feltöltődés, másrészt lecsillapodás a templomba belépni, hiszen ilyenkor a világ minden baját elengedjük, és csak arra koncentrálunk, ami itt történik” – mondta Fejes Róbert, aki az elmúlt két évben a templom energiahatékonyabbá válásán dolgozott és dolgozik.

A szintén a finomítóban dolgozó és ugyancsak a fűtés gazdaságosabbá tételébe bekapcsolódó Kovács András még gyerekként látta, ahogyan felépült a református templom. „Amikor elkészült, édesapám azt mondta, nézzük meg. Eljöttünk, megnéztük és itt maradtunk. Jártam az istentiszteletekre, de aktív gyülekezeti taggá már felnőttként váltam.”

A férfit a koronavírus-járvány elején kereste meg a gyülekezet lelkésze, Sárosi Gábor, hogy segítsen abban, hogy a gyülekezet tagjai ne maradjanak Ige és istentiszteletek nélkül, valahogy közvetítsék online az alkalmakat – így lett belőle a stúdiós szolgálat vezetője. „Egy telefonnal kezdtük, aztán énekekkel, orgonaszó bevágásával színesítettük a közvetítéseket, ötlet ötletet követett. Új, fiatal szolgálók is csatlakoztak hozzánk, akikkel együtt ma már gyakorlatilag stúdiót üzemeltetünk, hiszen még mindig közvetítjük az alkalmainkat a betegek és a templomba eljönni nem tudók számára. De üljünk akár a monitor mögött, akár a széksorokban, az elhangzó Ige jó értelemben mindig fejbe tud kólintani, hogy valamit másképp kellene csinálni.”

A gyülekezet ifjúsági alkalmait ketten vezetik: a teológiára készülő Vágó Viktória és az autótervezés iránt érdeklődő, épp felvételi előtt álló Krepsz Ákos. „Az ifiket szombaton vagy vasárnap tartjuk. Dixit kártyás ráhangolódással kezdünk, majd énekekkel dicsőítjük Istent, gyakran tanulunk újakat is. Aztán egy előre kiválasztott Ige alapján áhítat következik, melynek témáját utána közösen beszéljük meg. Mindenki elmondja, melyik Ige fogta meg az adott szakaszból, de a következő hétre is adunk apró lelki útravalót igés kártyák formájában. Zárásként pedig énekelünk, beszélgetünk és társasjátékozunk” – foglalta össze az alkalmak menetét Krepsz Ákos, aki gyakorlatilag születése óta a gyülekezet tagja.

Vágó Viktória nem hívő családból származik, Istenhez egy hittantáborban került közelebb. „Ezért kezdtem hittanra járni az iskolában, majd konfirmáltam, azóta pedig a gyülekezet tagja vagyok és örömmel vállaltam el tavaly az ifi társvezetését. Fontosnak tartom, hogy legyenek fiatalok, akik továbbviszik Isten ügyét, illetve ezekre az alkalmakra azért is szükség van, hogy a keresztyén ifjakat megóvjuk az elvilágiasodástól. Ahhoz, hogy ne vesszünk el a világban, szükségünk van a hozzánk hasonló értékrendet valló társakra.” 

Sárosi Gábor és felesége, Sárosi Mária közös élete és szolgálata is összefonódott Százhalombattával: a templom felszentelése után egy héttel itt tartották esküvőjüket, 1999 novemberétől pedig ketten vezetik a gyülekezetet lelkipásztorként. Az ő lelki iránymutatásuk alatt jutott el az egyházközség odáig, hogy folyamatosan nő a reformátusokhoz csatlakozók száma, és az ünnepi alkalmakon gyakran megtelik a templom.

„Az utóbbi években jelentősen fiatalodott a gyülekezet, a templomba járók alig harmada kerül ki a nyugdíjasok közül, és minden korosztály képviselteti magát” – tudtuk meg a házaspártól. „Közösségünkben újra és újra megtapasztaljuk: ha csak mi, lelkészek szeretnénk véghezvinni valamit, bármilyen új alkalmat szeretnénk megszervezni vagy bevezetni, és nem állnának mellénk gyülekezeti tagjaink, sehol sem lennénk. Isten áldása mellett mindenhez szükség van a gyülekezeti tagok támogatására.”

Sárosi Mária elárulja, idekerülése idején egyetlen óvodában volt csak hittanoktatás, most már mind az ötben, hiszen a hívő szülők kiharcolták gyermekeiknek. Azt már férje teszi hozzá, hogy egykori szocialista iparváros lévén Százhalombattán még ma is sokan gondolják, hogy az egyház rá akarja kényszeríteni az embereket a hitre.

„Aztán rájönnek, attól, hogy egy intézményben van hittan vagy bibliaóra, az nem félelmet keltő és az egyház nem erőszakos, hiszen csak azokat várják az alkalmakra, akik erre nyitottak. Az általános iskolák hittanóráinak többségét a templomban tartjuk. Nagy előny számunkra, mivel a gyermekek többsége második otthonuknak tartja, a templom tehát nem idegen közeg a számukra. A gyülekezeti fenntartásba kerülő iskolában a következő tanévben hála Istennek, úgy tűnik, megduplázódik a hittanra jelentkezők száma. Az Úr így gondoskodik az újabb missziós területről.”

Az iskolaátvétel ötlete tavaly merült fel először. „Ennek most van itt az ideje, fél év múlva lehet, hogy nem lett volna. A templomépítés kapcsán ugyanez volt a tapasztalatunk: akkor össze lehetett gyűjteni rá a pénzt, később erre kevésbé lett volna lehetőség. Az Úr mindig csodásan működik” – mondja Sárosi Gábor.

A gyülekezetben gyakran van felnőtt konfirmáció, örömteli, hogy egyre többen válnak közülük a közösség szolgáló tagjaivá. „Mivel fiatal gyülekezetnek számítunk, könnyű dolgunk van, hiszen mi alakítjuk ki a hagyományainkat. Másrészt mivel sokan sok helyről csatlakoztak hozzánk, a hozott értékek beépülnek a közösség életébe” – állítja a lelkipásztor. „Az ifi stabil pont, tartunk online és személyes bibliaórákat, illetve online imaközösségeket, különleges istentiszteleteket. Évente öt alkalommal tartunk istentiszteleteket hittanosaink szolgálatával. Amikor igény van rá, indítunk baba-mama kört, alkalmanként tartunk evangélizációt, irodalmi estet. Az egyik legérdekesebb a Sütimanók foglalkozás, melyeken az ovisoktól a nyolcadikosokig tanulják meg a gyerekek egy-egy sütemény elkészítését. Évente egyszer van Süteményfesztiválunk, ahol aki tud, hoz süteményt, végül pedig díjazzuk a legjobbakat.”

A lelkészek kiemelik, hogy az ökumenikus alkalmak fontos összetartó erőt jelentenek Százhalombatta keresztyénei számára: az evangélikusok a református templomban tartják alkalmaikat, a gyülekezet közös futballtornákon vesz részt a római katolikusokkal; a görögkatolikusokkal és a szerb ortodox közösséggel kiegészülve pedig családi napot szerveztek májusban. „Itt az emberek többsége nem hívő (a legutóbbi népszámláláson a város egyharmada vallotta valamely keresztyén felekezethez tartozónak magát – a szerk.), és ahogy nincsenek történelmi hagyományaink, úgy nincsenek történelmi sérelmeink sem. Úgy kell feltörnünk az itteni ugart, hogy markánsan megmutatjuk a reformátusságunkat.”

A lelkészházaspárnak a jövőt illetően a legfontosabb a közösség stabilitása és hogy az iskolában is egyre inkább tetten érhető legyen a gyülekezeti kapocs. „Ha a gyerekek, fiatalok itt vannak, akkor jövője is van a gyülekezetnek. Reméljük, hogy ez nem a mi tervünk, hanem az Úr Istentől van. Bátorító, hogy gyógyulások is történtek nálunk: valakinek sikerült letennie a depresszióra szedett gyógyszereit, egy másik testvérünk betegsége ellenére tudott gyermeket vállalni. Jó megélni, hogy Isten rajtunk keresztül munkálkodik.”

Fotók: Dezső Attila