Az afrikai Ruandáról a legtöbb embernek először általában két dolog szokott az eszébe jutni: a gorillák és a népirtás. Pedig a Magyarországnál három és félszer kisebb alapterületű, tízmillió lakosú ország híres lehetne sok minden egyébről is, például műanyag-, szemét- és kátyúmentességéről, vagy vendégszeretetéről. A lemenő nap országának is nevezik egy helyi népmese nyomán, amely elbeszéli, hogy Isten minden nap végén ide tér vissza dolgavégeztével pihenni. Ruanda azonban leginkább abban mutathatna példát a világ számára, hogy hogyan képes szembenézni azzal az embertelen mészárlással, amely nagyjából negyed évszázaddal ezelőtt alapjaiban rengette meg a társadalmát.

A népirtás a hutuk és tuszik közötti konfliktus eredménye volt. A két csoport egyszerre társadalmi és etnikai elkülönülés, és a közöttük lévő ellentétek kialakulásában nagy szerepe volt az európai gyarmatosítóknak. Az 1994. április 6-án elindult, körülbelül száz napig tartó mészárlás során majdnem egymillió ember halt meg. Ha hozzávesszük az ezt megelőző polgárháborúkban elesetteket, és az azt követő menekültválság áldozatait, akkor a halottak száma olyan másfélmillió lehetett. A nemzetközi szervezetek mindezt nagyrészt tétlenül szemlélték, és legfeljebb jelképes lépéseket tettek. Azóta eltelt huszonöt év. Ruandában ma már egyenlő jogokkal bír hutu és tuszi, és együtt emlékeznek.

Magyar vendégek Ruandában
A ruandai Kiengesztelődés Nemzetközi Iskolája nemcsak a népirtás feldolgozásában segít a lakosságnak, de a világ minden tájáról érkeznek ide, hogy az etnikai konfliktusok és társadalmi feszültségek kezeléséről tanulhassanak. Így például a református cigánymisszió szervezésében Sztojka Szabina és Nyeső Ágnes is egy háromhetes szemináriumon vett részt Ruandában. Szabina ötödéves teológus, jelenleg a Budapesti Skót Misszió gyülekezetében exmisszus és cigány származású. Ágnes korábban cigánymissziós referens volt, jelenleg iskolalelkész. Idén Debrecenben, a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozón meséltek nekünk afrikai útjuk tanulságairól és a megbékélés útjáról.



Először a ruandai hétköznapjaikba avatták be a hallgatóságot. Ágnes ennek kapcsán a helyiek vendégszeretetét és segítőkészségét emelte ki. „Érkezésünkkor dobbal, énekkel, tánccal vártak minket. Az ottlétünk alatt pedig végig odafigyeltek arra, hogy otthon érezzük magunkat, mindezt éreztük a szálláson, az étkezésekkor és a személyes kapcsolatokban is a helyiekkel.” – mesélte. „Ők is küzdenek társadalmi problémákkal, ahogy mi is. Viszont ami számunkra számbetűnő volt, hogy mennyire figyelnek környezetükre, az otthonok rendezettségét és az utcák tisztáságát még a más afrikai országból jövők is megjegyezték.”

„Volt, hogy mi voltunk az attrakció. Egyszer vagy hatvan gyerek követett minket kiabálva, hogy muzungu, azaz fehér ember” – idézte fel élményeit Szabina. Mesélt arról is, hogy Ruandában igen magas a keresztyének száma, a kilencvenes években a lakosság nyolcvan százaléka templomba járó volt. „Ma pedig egyik napról a másikra új gyülekezetek jönnek létre. De még így is sorban állnak az emberek a zsúfolt templomok előtt, és előfordul, hogy egy istentiszteleten két-három kórus is szolgál.”



Szembenézés és emlékezés
A helyi felekezetek lelkészei azonban nemcsak a közösségek egyben tartásában közreműködtek, de voltak olyanok, akik annak idején részt vettek az ellentétek szításában. Voltak, akik a népirtásban is közvetlen bűnösök voltak. „Az egyik hutu lelkész tuszi menekülteket engedett be a templomába azzal, hogy odabent biztonságban lesznek, majd engedte, hogy a milíciák lemészárolják őket ott helyben” – mondta Szabina. „Az egyházaknak fel kellett ismerniük azt, hogy mekkora felelősségük volt mindebben! Szembe kellett nézniük azzal, hogy hagyták a népirtást megtörténni.” Ma a kiengesztelődési folyamatokban az állam és az egyházak egyaránt oroszlánrészt vállalnak.

Ágnes és Szabina felkeresték a népirtás ruandai emlékhelyét is, amely nem csupán múzeum, ide járnak megemlékezni az áldozatok rokonai is. „Az egyik teremben gyermekáldozatok fotói vannak kirakva, ahol a fotók mellett fel vannak sorolva a hozzájuk köthető személyes emlékek, például mi volt a kedvenc ételük, a kedvenc színük. Majd a szöveg alján mindegyiküknél az van ismertetve, hogy pontosan hogyan ölték meg” – idézte fel a megrendítő emléket Ágnes. A ruandaiak minden év áprilisában közösen gyászolnak. „A történtek összekötik a két felet. A kiengesztelődési szolgálat 1994 óta dolgozik azon, hogy mindannyiuknak begyógyulhassanak a sebeik” – magyarázta Szabina.



Bocsánatkérés
A kiengesztelődési szolgálat elindítása a walesi Rhiannon Lloyd nevéhez fűződik, aki eredetileg orvos volt, majd pszichiáter lett, végül lelkigondozó. „Hívták Ruandába, de először nem mert elindulni. Egyszer csak bekopogott hozzá egy gyülekezeti tag, hogy emlékeztesse az öt kenyér és két hal példájára. Így döbbent rá, hogy nem mondhat nemet az elhívásra” – idézte fel a történetet Szabina. „Mikor megérkezett, még eltemetetlen holttestek hevertek az utcán. Valóságos pokol várta Ruandában, de megkapta Istentől a küldetéséhez szükséges lelkierőt, és mindazt a keveset, amije volt, azt Isten megsokasította.”

„Rhiannon ráébredt, hogy Isten pont a bűnös egyházat szánja reménységnek, de ehhez meg kell tisztulnia. Ezért a walesi nő először a lelkészeket kereste fel, mert velük kellett kezdenie. Mindkét oldalt megszólította, bűnöst és áldozatot egyaránt. A helyiek azután szembesítették őt azzal, hogy az európaiaknak igenis nagy szerepe és felelősége van mind abban, ami egy népirtásig vezetett.  Rhiannont ez annyira megrázta, hogy térdre ereszkedve, sírva kért bocsánatot” – folytatta Szabina. „Ez lett a szolgálat kiindulópontja.”



A kiengesztelődés jele
Szabina elmesélte, hogyan is zajlik egy szemináriumi alkalom. „A többnapos szeminárium középpontjában áll, hogy Jézus a kereszten nemcsak bűneinket, de fájdalmainkat is elhordozta: a kereszten egyszerre lett elkövető és áldozat. Ezért át lehet neki adni ezeket a terheinket is. Ekkor a résztvevők leírhatják egy papírra terheiket, mindazt, ami fáj nekik, és miután hármas csoportokban imádkoztak, ezeket rászögezik egy fakeresztre. Majd a papírok a keresztről levéve elégnek, és a helyükön hamu marad. A hamu viszont nem marad hamu: virágot helyeznek rá, egy olyan afrikai virágra gondolva, amely csak egy bozóttűz után hajt ki és virágzik. Ez emlékeztet Isten ígértére, hogy hamu helyet fejdíszt ajándékoz, és a hamuból így új élet fakad.” Bűnbánatról és megbocsátásról csak azután lehet beszélni miután Krisztusnak átadtuk a bűneinkkel együtt a fájdalmunkat, haragunkat, sebeinket. „A ruandaiak megtanultak egymástól bocsánatot kérni és megbocsátani, és most pedig ők tanítanak erre minket.”

Egykori elkövető is lehet a kiengesztelődés eszköze – mesélték ezután. Egy gyilkos egyszer zokogva és térdre ereszkedve kért bocsánatot a templomban attól az asszonytól, akinek a családját lemészárolta. Az asszony megbocsátott neki, és megölelte őt. Később meghívta magához, hogy a távolabbi rokonok is megbocsáthassanak. Miután egy ilyen megbékélés megtörténik – vagy világszerte bármely hasonló a rengeteg szemináriumon –, mindig felszabadul az öröm, hálaénekek hangzanak, és az emberek, egymás kultúráját tisztelve, együtt táncolnak. Ez a kiengesztelődés jele. Ez a fajta szeretet és öröm mindenki számára megtapasztalható, aki sebeket vagy sérelmeket hordoz.



Egység a sokféleségben
A megbékélést az alapoknál kell kezdeni. Olyan ez, mint a házépítés. Az alap Isten szívének a kijelentése. A falak: a sebek begyógyulása Krisztus keresztjénél. A ház födémje a bocsánatkérés és megbocsátás, a tető pedig a kiengesztelődés.

Magyarországon is vannak előítéletek és komoly ellentétek és nem csak a cigányok és nem cigányok között. Isten mégis ajánlja a kiengesztelődés ajándékát, amelyet sokakkal együtt Ágnes és Szabina is személyesen megtapasztalt a szemináriumon. „Isten sokféle szépséget teremtett, ezért vagyunk ilyen sokfélék, de krisztusi egységünkben a különbözőségünk is gyönyörű.”

Ha támogatni szeretné a ruandai szolgálatot (Rabagirana Ministries) vagy érdeklődik a szeminárium iránt keresse Sztojka Szabinát (sztojka.szabina@reformatus.hu)!



Barna Bálint
Fotók: Sztojka Szabina és Nyeső Ágnes