Sok szó esik a lelkipásztori szolgálatról, de mit érdemes tudnunk a kántori hivatásról? Milyen történelmi háttér határozza meg, és mit tudhatunk a jelenlegi helyzetről? Dávid István főiskolai tanárt, a nagykőrösi református gyülekezet orgonaművész kántorát kérdeztük.

Csoportos és egyéni szolgálat a lelkész mellett
A kántorok valaha tanítók is voltak, a kántortanítói funkció komoly megbecsültséget jelentett az adott településen.
„A liturgiában szolgáló énekesek szerepe már a kora keresztyénségben kiemelkedően fontos volt, ez a középkorban sem volt másképp. A reformáció utáni időkben a templomi prédikálószék és az éneklőszék, vagyis az énekes helye egyenrangúnak számított. Erdélyben talált leírásokból tudjuk, hogy az énekesek helye az istentiszteletet vezetők, azaz a ministerek boruló székei (stallumok) előtt volt, tehát központi szerepet kaptak a liturgiában.”

Ha a lelkész nem tudott jelen lenni az istentiszteleten, akkor az énekesek ugyan nem vették át a lelkész szerepét, de nem is kellett lemondani az istentiszteletet a prédikátor hiánya miatt. „A szolgálatot csak az éneklőpulpitus mellől végezhették. Ekkoriban még éneklőcsoportok szolgáltak a szertartásban, az előénekes (kántor) vezetésével. Részben liturgikus tételeket adtak elő, és a gyülekezet énekét is vezették.  Ez a rendszer egészen a 18. század közepéig működött, de helyenként még a 20. században is élt, főleg Erdélyben.”

Az új egyházzenei irányzatok fokozatosan elsorvasztották a liturgikus éneklést.
„A vélt csodafegyvert az orgona megjelenése jelentette a református egyházzenében.  A 18. század közepétől – akárcsak Svájcban – a magyar reformátusok is elkezdtek orgonákat építeni. Ekkor érdekes rendszer alakult ki a református liturgiában: a hangszer használatát engedélyező 1761-es bögözi zsinat emberbarát döntése értelmében egy ideig még megtartották állásukban az orgonálni nem tudó korábbi énekes kántorokat, akik mellett már szolgáltak az orgonáló hangszeresek is.”

Ekkor két kántor szolgált az istentiszteleten, egy énekes és egy orgonás.
„Ez korunkban is minta lehetne, hiszen az orgonista és a karvezető közösen emelte az istentisztelet lelkiségét. A többszemélyes énekes csoport, a schola tehát fokozatosan megszűnik, a kántor felköltözik a karzatra az orgona mellé. Ez a 19. században vált általánossá a magyar református egyházban, amit egyfajta átállási időszak előzött meg a 18. század közepétől, Erdélyből indulva.”

Kántor vagy tanító?
A 20. század fordulója minden szempontból érvágás volt az egyházzenei szolgálatban.
„Az 1881-ben megalakult egységes Magyar Református Egyház idejében nekilátott egy általánosan elfogadható törvényi keret kialakításához.  Az első világháború és a trianoni békediktátum azonban teljesen megváltoztatta a folyamatokat: az egyházrészek és a mesterségek is elszakadtak egymástól. Az addigra kialakult orgonaépítő, orgonistaképző rendszer szétesett, a világháború után a megmaradt lehetőségeket próbálták szinten tartani.”

A második világháború után érkezünk meg 1948-ba, az akkor történtek mind a mai napig hatással vannak egyházzenénkre.
„Az állammal kötött 1948-as kényszer-egyezmény előtt a kántortanító orgonán kísért az istentiszteleten, kórust vezetett és a helyi iskolában tanítóként dolgozott – fontos tisztséget töltött be. A kiépülő kommunista diktatúra súlyos csapást mért egyházunkra és a kántortanítói hivatásra. Az egyházi iskolákat államosították, és ekkor választás elé állították a kántortanítókat: vagy tanítók lesznek az állami iskolákban, vagy kántorok a gyülekezetben. A biztos megélhetést ez előbbi jelentette számukra, ezért tíz kántortanítóból kilenc a tanítói állást választotta. A Kálvin által is fontosnak tartott tanítói funkció ez által megszűnt és csak az maradt kántor, aki nem tanított.”

Az ekkor létrejött és átmenetinek hitt állapot, miszerint a kántori szolgálat nem biztosítja a megélhetést, ma is fennáll.
„Az 1948-as törvény azért is a legrosszabb pillanatban lépett érvénybe, mert ekkorra készült el a ma is hivatalos énekeskönyv. Az énekek megtanításához, a gyülekezetek egyházzenei gondozásához pedig pontosan azokra a kántortanítókra lett volna szükség, akik átmentek az állami iskolákba tanítani. A későbbi, tanfolyam jellegű kántorképzőket ugyan a legnagyobb egyházzenészeink támogatták, mint pl. Ádám Jenő vagy Gárdonyi Zoltán, és e képzések az újfajta, degradált kántori szolgálatot akarták segíteni, ez a forma a rendszerváltozás után már átalakításra szorult.”

Képzések és megoldások
A Károli Gáspár Református Egyetemen 1993 óta létezik kántorszak. A képzés pontosan azt a célt tűzte ki, hogy a szakképzett kántorok egyenrangú liturgusokká váljanak a lelkész mellett.
„Országszerte különböző kántorszakok, kántorképzők alakultak, és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen létrejött az egyházzenei tanszék. A kétezres évekre doktorált egyházzenészek kerültek ki, a tudományág részterületeinek avatott szakemberei. Ennek ellenére vonzó életpályamodell nem alakult ki e hivatás számára: a kántor, egyházi tisztségviselő helyett még mindig csak alkalmazott. Több tematikus konferenciát is tartottunk, 2012-ben és 2014-ben. Ennek eredményeként a Zsinat ki is mondta, hogy ezzel a témával foglalkozni kell. Látjuk a több évtizedes problémát, vannak megoldási kísérletek, de a valódi, átfogó megoldás még mindig nem született meg.”

Ebben segíthet, ha a kántorok alkalmazásában jól átlátható rendszer jönne létre.
„Ki kellene dolgozni a kántori állások rendszerét és a hozzá tartozó végzettségi követelményeket, továbbá ennek az egésznek egymásra épülő felügyeletet kellene biztosítani. Mi egyházzenei szolgálatra próbálunk zenészeket nevelni, olyan munkatársakat, akik a lelkésszel együtt tudnak szolgálni, egymást segítve a liturgiában. Mivel az egyházközségek rendszeres járandósággal önálló kántort csak igen kevés helyen tudnak foglalkoztatni, a szolgálatokra alkalmi munkásokat kérnek fel, eseti jelleggel. Ennek az ad hoc felkérés-rendszernek azonban nincsenek felelősségi következményei. Az, hogy a kántorok alkalomszerűen, pár ezer forintos tiszteletdíjat kapnak, a kántori szolgálat teljes negligálását jelenti.”

Hitelesség és identitás
Ahhoz, hogy egy szolgálatot és az azt végző személyt a gyülekezet is komolyan vegyen, nélkülözhetetlen a hitelesség. „Ez azonban nem valósulhat meg, ha állandóan más személyt kérünk fel. Végzett kántorainkat sok helyen irodai munkára állítják be, és ekkor már nem azzal foglalkoznak, amire elhívattak, hanem amihez kevésbé értenek. Kántorképzésünk során a hallgatók teológiai tárgyakat is tanulnak, sőt szigorlatoznak belőle. Ők felnőhetnek ahhoz a szinthez, amit egy lelkész munkatársaként valóban el kell érni. Nagykőrösön hivatalos állást kaptam kántorként, stabil státusszal. Ez több gyülekezetben is létezik, de ahol nincs így, ott nagy a veszélye annak, hogy marginális lesz a kántori szolgálat.”

Lelkészi és hitoktatói identitás létezik, de mi a helyzet a kántorok identitásával?
„Ha abból indulunk ki, hogy a liturgiában a lelkész és az egyházzenész szolgálattevőként vesznek részt, és ők egymásra vannak utalva, akkor igenis létező identitásról beszélünk. Itt, a főiskolán egymás mellett ülnek a hittanoktatók, diakónusok, kántorok, tanulják a bibliai tárgyakat. Szeretnénk, ha mindenki megtalálná a hivatását és ez valódi identitást adna nekik. Van, ahol nagyon komolyan veszik a kántori szolgálatot, Erdélyben és a Királyhágói Egyházkerületben például van olyan gyülekezet, ahol a kántort is felszentelik. Ha csak a pillanatnyi, néhány perces szerepét látjuk meg a kántori szolgálatnak, nem fogjuk segíteni őket abban, hogy komolyan vegyék saját szakmai identitásukat.”

Ma is aktuális
Az énektanítás, a kántori szolgálat pedagógiai funkciója 2020-ban is aktuális. Egyházunkban új, hivatalos énekeskönyv készül, amelynek előkészületi munkái évtizedekre nyúlnak vissza.
„Az énekeskönyv mindig egy adott korszak éneklési igényeinek a lenyomata, és arról árulkodik, hogy az adott közösség saját hagyománya őrzését vállalja, vagy a megújulást tekinti elsődlegesnek. A kettő büntetlenül nem játszható ki egymás ellen. Az 1948-as énekeskönyv megjelenése után, az államosítás idején sokszor elhangzott a kérdés: ki lesz, aki megtanítja ezeket az énekeket? A most készülő énekeskönyv nyomda-közeli állapotban van, bár sok vitás kérdés maradt még. A tervezett anyag az egyházi évet fogja követni, számos régi éneket megőriz és felújít, óvatosan közelíti meg az értékesebb modern énekek kérdését.”

A kántori szolgálat ma is ugyanolyan fontos kérdéseket vet fel, mint évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt. Az igehirdetés és az ének református istentiszteleteink nélkülözhetetlen elemei, mindkettőhöz hiteles, szakképzett szolgálókra – lelkészekre és kántorokra – van szükség. Mindkét hivatásról, az azokat érintő problémákról és lehetőségekről beszélnünk kell.

Képek: Somogyi Csaba