Határon innen és túlról is érkeztek vendégek a dunaszentgyörgyi református templomba 2024. szeptember 22-én, hogy együtt adjanak hálát Patai István 35 éves gondnoki szolgálatáért, Rácz József tolnai esperes 25 éves dunaszentgyörgyi lelkészi szolgálatáért, valamint felesége, Ráczné Pető Ildikó 25 éves dunaszentgyörgyi hittanoktatói szolgálatáért. Az ünnepi alkalmon Balog Zoltán dunamelléki püspök hirdetett igét a Zsoltárok könyve 63. fejezetének első kilenc verse alapján, amelyben Dávid király azokra az időkre emlékszik vissza, amikor Júda pusztájában bolyongott. Bár a dunaszentgyörgyi gyülekezet elmúlt évtizedei nem a bolyongásról, hanem a gyarapodásról szóltak, útjukra visszatekintve ugyanolyan hálával gondolhattak az Úr segítségére és iránymutatására, mint a zsoltáríró.



A pusztából induló út
„Ha életünket egy útnak képzeljük, el, a hálaadás mindig a magasságot jelenti, hogy fölértünk egy olyan hegycsúcsra, ahonnan érdemes körülnézni, és visszatekintve talán másként látjuk az eddigi útszakaszt is” – fogalmazott igehirdetésében Balog Zoltán dunamelléki püspök, kiemelve, hogy sok minden utólag nyer értelmet. A bibliai életszemlélet szerint a jövőnk az, ami mögöttünk van, a múltunk pedig előttünk. „Olyanok vagyunk, mint a csónakban evező ember, a megtett utat látjuk magunk előtt, nem a haladásunk irányát.” Hozzátette: fontos, hogy amikor hátrafelé evezünk, a jövő felé, akkor üljön valaki szembe velünk, akit úgy hívnak, hogy kormányos. Az ő irányításával tudjuk, jó felé haladunk-e. Nekünk ez a kormányos Jézus Krisztus, akire ránézve megtudhatjuk a helyes irányt.



Dávid a 63. zsoltárban királyként tekint vissza arra az időszakra, amikor a pusztaságban volt, amikor biológiai és lelki értelemben is szomjazott, vágyakozott. „A puszta szerepe, hogy megtanuljon vágyakozni az ember. Ilyenkor gondolkodik el azon, hogy mi is az igazán fontos. Az életünk pusztája, ahol rádöbbenünk, mi is a hiány és Ki az, aki betöltheti ezt a hiányt.” A pusztai kiszolgáltatottság Isten stoptáblája, de ebből a helyzetből Isten gondviselésének megtapasztalása is lehet. Egyházunk életében is voltak és vannak ilyen stoptáblák. „Ezen a vidéken a 16. században a pusztulásból új élet támadt. Nem a reménytelenség lett a végső állomás, hanem a hálaadás. Így érdemes végiggondolni a saját életünket is, hogy a pusztából hova vezet az út” – mondta a püspök.



Az igehirdetésben elhangzott: úgy is végig lehet gondolni az életünket, hogy hol vannak azok a helyszínek, ahol az életünk valóban magára találhat. A pusztaság után Istennek a közelségébe kell eljutnunk. A zsoltárban ennek első állomása a fekvőhely, ahol nyugtalan éjszakáinkon Istenen elmélkedhetünk és hozzá fohászkodhatunk. Második az őrhely, amely itt nem a katonai hivatás, hanem az imádkozó élet helye. A harmadik hely pedig Isten „szárnyainak árnyéka”, a templomtér, ahol az Úr kiterjeszti ránk védő szeretetét. „Itt dicsőíti Dávid az Urat, és ez a mi életünknek is a megérkezése. Az Újszövetség népeként bárhol vagyunk, az Úr szárnyainak árnyékában örülhetünk. A templomi ujjongás Jézus Krisztus jelenléte az életünkben. Ennek öröme töltse be az életünket!”



Harmincöt és kétszer huszonöt év
Az ünnepeltek közül Patai István tiszteletbeli főgondnok szólalt fel elsőként. Felidézte, hogy amikor elvállalta a gondnoki szolgálatot, ebben Ézsaiás könyve 6. fejezetének 8. és 9. verse adott iránymutatást: „Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! Ő így felelt: Menj, és mondd meg ennek a népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek!” A tiszteletbeli főgondnok elmondása szerint hálával tartozik Istennek ezért a 35 évért, amely során sok minden történt, de ezek felsorolása helyett inkább arról emlékezett meg, hogy milyen sok szeretetet kapott közösségétől. Kiemelte: egyedül Istené a dicsőség!



Rácz József esperes nemcsak a huszonöt évért adott hálát a felesége és a maga nevében, hanem a dunaszentgyörgyi segédlelkészi időszakáért is. „Szolgálatom kezdetén büszke voltam arra, hogy a gyülekezetemben és az egyházamban is olyan férfiak vettek körül, akiket én úgy neveztem el, hogy a harminchatosok, hiszen mindnyájan 1936-ban születtek” – emlékezett vissza példaképeire. Ilyen „harminchatos” volt az édesapja, az apósa, a lelkipásztor, akinek a gyülekezetében felnőtt, Beregszászi Károly és Patai István is. Hálás édesanyjáért, anyósáért, családja többi tagjáért és a gyülekezetben szolgáló önkéntesekért is. „Nélkületek nem ment volna, ahogyan a mi Gazdánk, a mi Urunk nélkül sem.”



Nézzünk fölfele!
A köszöntések sorát Papp Hunor sztánai lelkipásztor nyitotta meg a 121. zsoltárt idézve: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem?” Székely ember lévén a hegyek között nőtt föl, és amikor egy hegyet megmászott, akkor fölfele nézett. Ennek kapcsán kiemelte, hogy csak saját tekintetünket tudjuk az égre emelni, másét nem. „Ha mindannyian fölemeljük a szemeinket, akkor látjuk a Krisztust. Látjuk a Golgotát, látjuk a szeretetet, látjuk a reményt és látjuk a hitet” – fogalmazott. Hozzátette: a Rácz házaspár huszonöt éve annak köszönhető, hogy ugyanarra a célra emelték tekintetüket. „Nézzünk fölfele! Merünk-e bátran továbbmenni, közösen ezen az úton? És ha megakadunk, eszünkbe jut-e a zsoltár szava, hogy mit kell cselekednünk, honnan várjunk segítséget? Én hiszem, hogy az Úristentől.”



Hajek János karancsi és várdaróci lelkipásztor köszöntőjében arra figyelmeztetett, hogy Isten csak akkor lesz velünk, ha az egészséges tanításban haladunk. „Tapasztaltam, hogy az ember hiába igyekszik valamiért, amit meg akar tenni, ha Isten nincs vele, akkor értelmetlennek tűnik ez az egész” – fejtette ki. „Nem az én tisztem méltatni az ünnepeltek szolgálatait, csak az, hogy hálát adjak az Úrnak, hogy Önökkel volt, mellettünk volt és mindvégig mellettünk áll. Istennek legyen dicsőség mindezért!”



Tibay Lajos dunaszentgyörgyi főgondnok a prebitérium és a gyülekezet nevében köszöntötte a Rácz házaspárt és a tiszteletbeli főgondokot. „Isten kegyelméből gyarapodott a gyülekezetünk, sok is lenne felsorolni, mi minden történt” – emlékezett meg a közös évtizedekről. Hozzátette: mindehhez sok munka kellett, amelyhez Isten kellő erőt és támogatást nyújtott, de köszönet illeti a gyülekezetet, a református egyházat és a magyar államot is azért, hogy mindezen munkáknak eredménye lett.



Csuprik László egyházmegyei főgondnok beszéddel ugyan nem készült, de megköszönte a gyülekezet előtt mindazt a szeretetet és támogatást, amelyet az ünnepeltektől kapott, és Isten áldását kérte további szolgálataikra.

Az ünnepség püspöki áldással és szeretetvendégséggel zárult.




Barna Bálint
Képek: Vargosz