4.1 Karizmatikus vezetés

A három karizmatikus vezetőről szóló tanulmányom végére érve néhány, eddigi elemzéseimből és megfigyeléseimből következő kérdés tisztázása, ill. következtetések összegzése van hátra. Emellett a karizmatikus vezetéssel kapcsolatos egyetemesebb kérdésekre is ki akarok térni.

Azt állítottam, hogy a karizma minden esetben Isten népének javára adatott. Egy válság megoldására Isten támasztott valakit és Lelkét kiárasztotta rá, azaz az illetőt a sajátos helyzetben szükséges képességgel látta el. Így Isten Lelke a szükséges képességgel ruházta fel Sault, hogy megszabadítsa Izráelt ellenségeitől, elsősorban a filiszteusoktól. Saul katona-király volt. Dávid is az volt működése elején. Amellett, hogy Izráelt a filiszteus elnyomás alól felszabadította, Saul uralkodása alatt kellett felemelkednie.

A karizmatikus vezető sikeréhez eltökéltség és a karizmatikus eszmény iránti elkötelezettség mindenképpen szükséges volt. Működésük kezdetén mind Saul, mind Dávid rendelkezett e tulajdonságokkal. Az 1Kir 3-ban Salamon kérését Izráel jóléte iránti aggodalma és elkötelezettsége határozta meg. Ezen eltökéltség és elkötelezettség feladása a karizmatikus bukását vonta maga után.

Arra is rámutattam, miként használta az egykor karizmatikus Saul hibáit Dávid a saját hasznára. Izráelnek mint független államnak a megteremtésével azonban Dávid hadvezéri megbízatását feladta és szívügyévé az vált, hogy keleti kényúrként uralkodjon. Elődeivel ellentétben Salamon egy udvari válság során került hatalomra, amikor semmilyen külső veszély nem fenyegetett. Bár Jahve nem játszott szerepet hatalomra jutásában, Salamon uralmát a szükséges karizmának, a bölcs vezetés ajándékának megadásával segítette.

A karizma használatát tekintve csak Saul maradt következetes, ameddig maradhatott, hogy karizmáját Izráel javára használja. Utódainak küldetésük „teljesítésével" küldetésük iránti elkötelezettségük csökkent, karizmájukat nem úgy használták, ahogy Isten azt jónak látta volna. Ha különbözőképpen is, mindhárom vezető „kioltotta a Lelket" (vö. 1Tessz 5:19): Saul Sámuel tekintélye előtti behódolással; Dávid a karizmatikus katona-király és a keleti kényúri uralkodás közti ingadozásával és az előbbi feladásával; Salamon Izráel karizmatikus vezetésének a keleti kényúri uralomra való cserélésével, mely az építkezésekben és hivalkodó gazdagságban, valamint a Jahve szuverenitása elleni törekvéseiben jutott kifejezésre. Az olyan karizma, melyet nem rendeltetésének megfelelően, azaz Isten népének javára használnak, öncélúan használt karizma.

Ezzel egy másik lényeges kérdést érintettem. A karizma fő ellenségének-ellentétének az intézményt szokták tekinteni. Ennek a nézetnek van alapja, hiszen az intézmény gyakran a mozdíthatatlanság és változhatatlanság megtestesítője, mely így a karizma dinamikus, olykor forradalmi, felforgató erejének épp ellenkezője. Érvelésem szerint azonban ami a karizmatikus vezetést Dávid és Salamon esetében fenyegeti, nem elsősorban az intézmény. Dávid és különösen is Salamon azon volt, hogy intézményeket alapítson, ezáltal szilárdságot biztosítva az izráeli királyságnak. Ilyeténképpen karizmatikus vezetésük alkalmas voltát bizonyították, mely Izráel javát szolgálta. Amiért bíráltam őket, az a karizmatikus vezetésüket és megbízatásukat veszélyeztető ideológia volt: a keleti kényúri uralom. Ez volt az, mely karizmatikus vezetésüket gyökeresen megváltoztatta.

Ebben az összefüggésben a karizma használatára új oldalról esik fény. Azt állítottam, hogy Saul karizmáját mentora oltotta ki. Saul vonakodott királyként fellépni, s egy vonakodó karizmatikus kudarcra van ítélve. Vele ellentétben Dávid törekvő s ezért sikeres volt. Használta karizmáját, ám a karizmatikus eszmény elérésével azt feladta, és egyre inkább Jóáb árnyékába került. Salamon vezetése a jól, majd öncélúan használt karizma esete. Mikor futott Dávid és Salamon története vakvágányra? Amikor megbízatásuk iránti elkötelezettségük tüze hűlni kezdett, s a keleti kényúri uralom foglalta el annak helyét. Ez a megfigyelés nemcsak emlékeztet az alacsony sorsú felemeltetése és a hatalmas bukása modelljére19 , hanem a karizmatikus vezetést fenyegető veszélyek felfedésével kevésbé teszi azt esetlegessé. Általánosabban, már-már közhelyesen fogalmazva, a karizmatikus vezetés legnagyobb veszélye a hatalom.

A fentiek a karizma emberi és isteni oldalát is érintik. Mivel karizmában részesítette a karizmatikust, vajon Isten végig a karizmatikus oldalán fog állni? E tanulmány abba az irányba mutat, hogy az Istenre és Lelkének munkájára való hagyatkozást nem lehet feladni, sem pedig helyettesíteni. Saul vezetése a legvilágosabb példája Isten Lelke szuverenitásának - Isten Lelke eltávozott választottjától. Célja elérése után Dávid nem látta szükségét Isten szabadításában bízni. Salamon Isten segítségét szilárd és kiszámítható uralomra cserélte, melynek az alapja a templom-ideológia, keleti kényúri uralom és gazdagság volt. Arra is rámutattam, hogy az isteni beavatkozás kizárása a királyságban eleve benne rejlő tényezőnek tűnik. Mindent egybevetve, a karizma nem ismer megnyugvást, hanem egy olyan dinamikus erő, melyet használni és elsajátítani kell, és használatát soha nem szabad szüneteltetni. Ezért az Isten Lelkére hagyatkozás feladása a karizmatikus vezetőket különösen is fenyegető veszély.

Fentebb azt állítottam, hogy a karizma meghatározása (Saul és Dávid) vagy újra meghatározása (Salamon) mind a karizmatikus vezető, mind pedig követői számára életbevágóan fontos. Ennek elmulasztása okozta Saul bukását, amíg tudatosítása és elsajátítása Dávid és Salamon sikeréhez vezetett. A Salamon ill. elődei karizmája közti különbségek abból adódnak, hogy Saul és Dávid színre lépésükkor részesültek karizmában, s azt elsősorban a hatalom megszerzéséhez használták. Ezzel szemben Salamonnak a hatalom gyakorlásához volt szüksége karizmára. Ezért a karizmát újra meg kellett határozni és a megváltozott társadalmi és politikai helyzetnek megfeleltetni.

Azt is igyekeztem hangsúlyozni, különösen Dávidot és Salamont tanulmányozva, hogy a karizma csak akkor éri el, amire adatott, ha sikerül megtartania dinamikus jellegét. Másként fogalmazva, ha a karizmáról elfeledkeznek, Isten ajándéka statikussá válik és tüze kialszik. Ha egy karizmatikus vezető vagy mozgalom statikussá válik, szüksége van Isten dinamikus és irányíthatatlan Lelke általi újrakezdésre. És minthogy a Lélek oly kiszámíthatatlan, mint a magyar választók, s mivel karizmatikus vezetőket Isten dinamikus, megnyugvást nem ismerő Lelke vezet, a karizmatikus soha nem dőlhet kényelmesen hátra dolgavégeztével, hanem folyton nyitottnak kell lennie a Lélek vezetésére.

4.2 Vezetésváltás - strukturalista szemszögből

A vezetésben való átmenet a karizmatikus vezetés egy fontos szempontja. Igyekeztem hangsúlyozni, hogy különböző vezetések és korszakok különböző átmenetet feltételeznek. Tanulmányomban minden átmenetnek megvoltak az egyedi sajátosságai. A Sámuel-Saul átmenetet a mentor megkérdőjelezhetetlen tekintélye terheli meg. A Saul-Dávid átmenetet a régi és új vezető közti viszály jellemzi. Végül Dávid azon mulasztása, hogy utódját kijelölje, csaknem polgárháborúhoz vezet. Az alábbiakban ezeket a megfigyeléseket fogom kidolgozni egy bináris ellentéteken alapuló strukturalista modellben. Nem akarom azt állítani, hogy ezek a megfigyelések kizárólagosak. Sokkal helyesebb úgy látni, hogy mindezt a körülmények és az átmeneti modell határozza meg.

A Sámuel-Saul kapcsolatban a mentor-védenc kapcsolat a döntő. Tanulmányomban külön hangsúlyt kapott, hogy egy régi, ortodox rend soha nem fogja engedni, hogy az új és karizmatikus vezető megszilárdítsa hatalmát és érvényesüljön. Mint oly sok esetben, manipulációk, csalárdság, öncélú retorika és más vélemények elhallgattatása révén a régi körömszakadtig ragaszkodik a hatalomhoz. Ebben a modellben a régi kudarcra van ítélve. Ahogy Jobling fogalmaz, „Saul nem lehet igazi király, mert nem képes megszabadulni a királyság előtti rendtől, melyet Sámuel testesít meg."20 Így érthető, hogy Dávid, és különösen is Salamon, hatalmukat és királyságukat prófétáktól függetlenül szilárdította meg.

Amíg a Sámuel-Saul átmenetben a fennálló feszültség nem nyílt, hanem elfojtott, a Saul-Dávid modellben ez már nem csupán lappang. A Sámuel-Saul átmenetben az ellentét rejtett, a Saul-Dávid átmenetben nyílt. Megint csak azt láthatjuk, hogy a régi nem hajlandó az új rendnek helyet adni, amiért a kettő közt óhatatlanul ellentétek jelentkeznek. S mivel az új nem hajlandó követeléseiről és célkitűzéseiről letenni, gyakran a régi ellen fordul. Ebben a modellben a viszály elkerülhetetlen. Két dudás nem fér meg egy csárdában. A nagy kérdés az, miként fogja az új érvényre juttatni hatalom iránti igényét. Egy, az összeütközéseket jobban vállaló hozzáállással Saul talán megszabadulhatott volna Sámuel dominanciája alól és megakadályozhatta volna saját bukását. Másrészt viszont Dávid részint a Saullal való nyílt összeütközések elkerülésével lett sikeres.

Azt állítottam, hogy egy karizmatikus vezető csak akkor lehet sikeres, ha célját minden tisztességes eszközzel igyekszik elérni, s ennek minden mást alárendel. A fennálló hatalom nem érdekelt abban, hogy az újat érvényesülni hagyja, ez öngyilkos lépés lenne. Végülis az átmenet a karizmatikus hozzáállásától és tetteitől függ, a régi nem áll az új rendelkezésére. Az újnak önerőből és a régivel szemben állva kell hatalomra jutnia. Ahogy Jézus mondta, régi borostömlők nem alkalmasak az újbor befogadására (Mt 9:17); a kettő léte teljes mértékben összeegyeztethetetlen, mivel egymás létét fenyegetik. Ezért az újnak valami teljesen újra van szüksége, ami képes azt befogadni. Ez Saul bukásának ill. Dávid és Salamon sikerének a fő oka.

Másodszor, a régi nem képes megszabadulni az újtól, sem az új a régitől. Együtt kell élniük. Mennél békésebb az egymás mellett élés, annál jobb a közösség számára. Ám ez ritkán történik. Másfelől viszont minél sikeresebb akar lenni az új, annál radikálisabban lép fel, ami feszültséget és összeütközéseket von maga után.

Preston modelljének (az alacsony sorsú felemeltetése és a hatalmas bukása) van egy érdekes vonatkozása. Mivel az utódlást féltékenységgel figyelték és hatalmi harcnak tekintették, bár különböző mértékben, mind Sámuel, mind Saul üldözési mánia áldozata lett. Természetesen a kényszerképzetet a régi sikertelensége és az új sikeressége csak súlyosbítja, aminek következménye, hogy az újat legkülönfélébb emberek csodálata veszi körül (ld. 1Sám 18:1, 3, 16, 20, 28). Egy újabb lényeges vonzata tanulmányomnak annak vizsgálata, hogyan kerülnek karizmatikus vezetők olyan befolyásos, de „paranoid" emberek hatása alá, mint amilyen Sámuel vagy Jóáb volt. Sem egykori karizmatikusok, sem befolyásos emberek nem szívesen vonulnak nyugdíjba, s ez az új munkáját még inkább megnehezíti.

Harmadszor, Salamon uralmát az átmenetre való felkészülés elmulasztása igen nehézzé tette. Az Isten szerepének, a nép támogatásának és a karizma megerősítésének hiánya az ilyen átmenetet gyanússá teszi. A vezetés feladatára való felkészületlenség miatt Salamon kénytelen volt olyan eszközökhöz folyamodni, mint politikai ellenfeleinek meggyilkolása, mely elkerülhető lett volna, ha Dávid veszi a fáradságot és előkészíti az átmenetet. Azzal, hogy az utolsó pillanatban nevezte ki Salamont, megakadályozta abban is, hogy az államigazgatás terén tapasztalatra tegyen szert. A Salamon hatalmát ellenőrző mechanizmus hiánya is bizonyos önkényuralomra utal, melyet az elbeszélés egésze éppúgy megerősít, mint az 1Kir 11-12 eseményei és vonatkozásai. Mindez csak alátámasztja a közhelyet, miszerint karizmatikus mozgalmak könnyen és gyorsan (Dávidtól Salamonig) új hatalommá szilárdulhatnak meg, mely aztán az új karizmatikus mozgalmakat fogja akadályozni. És ekkor, ha Isten is akarja, a karizmatikus vezetés egész folyamata kezdődik elölről - sokszor igen meghökkentő módon.

Az adott környezet gondos tanulmányozása biztosan segít annak felismerésében, hogy mely modell áll legközelebb az adott helyzethez, valamint a helyes döntés meghozásában is, hogy miként viszonyuljunk a régihez, nézzünk szembe a kihívásokkal és próbáljunk változtatni.

4.3 Jelek és csodák

Lehet némi igazság az irodalom-kritikus azon következtetésében, hogy Jahvénak mint látható szereplőnek a történelemben játszott szerepe a héber Biblia későbbi írásaiban elhalványul. Ám az emberiség ügyeiben való szerepjátszásának vagy ettől való tartózkodásának lehet pusztán irodalmi oka is. Amikor egy történet gyorsan bontakozik ki, Jahve amolyan deus ex machina módon lép színre. Ha azonban egy történet elmélkedő és filozofikus lesz, Jahve a háttérbe húzódik, és a szálakat a háttérből anélkül mozgatja, hogy az irányítás kikerül ne felügyelete alól.

Deist megfigyelése igen érdekes, különösen ha összehasonlítjuk Jobling fentebb említett észrevételével, miszerint a Deuteronomista Történetben (DT) Jahve beavatkozásai egyre csökkennek. A Saul-, Dávid- és Salamon-elbeszélés tárgyalásakor kitértem rá, hogy Jahve miként avatkozott be a karizmatikus vezetők működése során. Még ha Jahve beavatkozásának, vagy a jelek és csodák témája nem kapcsolódik szorosan a karizmatikus vezetéséhez, úgy tűnik, döntő vonatkozásai vannak, ezért a karizmatikus vezetés kibontakozó története jobb megértéséhez döntő jelentőségű lehet. Így a gondolatot az alábbiakban igyekszem kidolgozni. Ehhez először fenti állításomra utalok vissza, hogy ti. Isten Lelkének jelek és csodák általi munkája karizmatikus mozgalmak megkülönböztető jegye. Segíteni fog, ha összehasonlítjuk, hogyan használja a DT ill. Homérosz a deus ex machiná-t. Az Iliászban és az Odüsszeiában Homérosz akkor nyúl ehhez az eszközhöz, ha a cselekmény színfala mögött működő láthatatlan erőket láthatóvá kívánja tenni. Ezzel magyarázza meg emberi sorsok békés vagy erőszakos fordulását és emberi szereplők isteni megsegítését. Homérosz isteneinek tettei és beavatkozásai azonban alá vannak rendelve az emberek terveinek, s azoktól függnek. Más szóval, a görög istenek szuverenitása igen korlátozott. Még fontosabb, hogy istenek igen gyakran avatkoznak be. Homérosznál nincsenek "üdvtörténeti korok", azaz bárki bármikor részese lehet a deus ex machiá-nak. Ez az, ami miatt Homérosz kevésbé valóságos, s ami megnehezíti, hogy leírt világával azonosuljunk vagy belépjünk abba.

A DT deus ex machina-használata abban különbözik Homéroszétól, hogy Isten és Lelke beavatkozását nem azért említi, hogy az elbeszélés erőinek színfalak mögötti működését megmagyarázza. A héber írók a deus ex machiná-hoz Isten szuverenitásának hangsúlyozására folyamodnak. Ami még lényegesebb, a deus ex machina ily módon kapcsolatban áll a karizmával és a karizmatikus vezetéssel. A DT-beli karizmatikus mozgalmakat a deus ex machina határozza meg. Ezzel azt állítom, hogy a DT-ben a deus ex machina nem folyamatos, hanem hullámszerű jelentkezése "üdvtörténeti korszakokat" teremt. Az "üdvtörténeti korszakok" így váltakoznak: Isten Lelke általi beavatkozásában jelen van, ám mihelyt a rendkívüli abbamarad, Isten kivonul a cselekményekből és távol marad. Ez az, ami miatt a DT valóságszerűbb, s megkönnyíti számunkra, akik szintén Isten rendkívüli beavatkozásai és távol maradása közt élünk, hogy a DT világával azonosuljunk és belépjünk abba.

Ezzel azt is állítom, hogy a DT-ben jelek és csodák karizmatikus vezetésre utalnak, mely által Isten Lelke rendkívüli módon van jelen. Sőt, valójában a karizmatikus vezetés szemszögéből a jelek és csodák témája egyedülálló bibliai jellegzetességet képez. Isten jelenléte (Isten hatalmának megnyilvánulásai, csodák és beavatkozások) és távol maradása Isten népének életében a hullámhegyek és hullámvölgyek. Karizmatikus vezetők hiánya Isten távol maradására és ítéletére utal (ld. Jeremiás). Nem utolsósorban pedig a bibliai világba Isten jelenlétének és távol maradásának ajtaján át léphetünk be. Ez az ajtó köti össze a bibliai világot azzal a világgal, melyben mi magunk élünk.

Egy karizmatikus vezető feltűnése összeegyeztethetetlen sikertelenséggel és tragédiával, Isten haragjával és elvetésével. Karizmatikus mozgalmak ehelyett Isten kegyelmét, jóindulatát és támogatását élvezik. Éppen kihívásokkal és fenyegetésekkel szemben bizonyíthatják a karizmatikus vezetők karizmatikus voltukat. Ezért Dávidnak, a felemelkedő karizmatikusnak nem volt része balsorsban, ám "visszavonult" karizmatikusként annál inkább (2Sám 21:1-14; 24:1-25). Egy karizmatikus vezető hatalma mihelyt megszilárdul és a karizmatikus "palotájában ül", a jeleket és csodákat csapások váltják fel. A jelek és csodák hiánya sejteti, hogy Isten Lelke nincs jelen, mely pedig annak jele, hogy karizmatikus vezetőkre van szükség. Ugyanígy, ha karizmatikus vezetők "megállapodnak" s önelégültté válnak, a karizmatikus tettek is megritkulnak, a karizma ui. szereti a rendezetlenséget, átmenetiséget és a viszontagságokat, melyekben bizonyíthatja magát. Isten Lelkének visszavonulásával a jelek és csodák megszűnnek és Isten elégedetlenségének és haragjának adnak helyet. Ezután Isten teljesen visszavonul: sem jeleket, sem csodákat nem tapasztalni, de Isten haragját sem. Az emberi elbeszélés atheosz lesz, Isten nélküli. Auerbach tételére építve: az isteni világhoz nem lesz kapcsolópont. "Hiszen [a Biblia] nemcsak néhány órára akarja feledtetni velünk saját valóságunkat, mint Homérosz, hanem le akarja igázni; be kell illesztenünk saját életünket az ő világába, az ő világtörténeti építménye részének kell éreznünk magunkat."

A homéroszi és ószövetségi elbeszélési mód összehasonlítását Auerbach így fejezi be: "Itt olyan mélyen járja át a mindennapi életet a fenséges isteni hatás, hogy nemcsak ténylegesen nem válik el egymástól emelkedettség és mindennapiság területe, hanem elvileg is elválaszthatatlanok." Amit Auerbach az ószövetségi elbeszélésekről mond, talán fokozott mértékben jellemez karizmatikus mozgalmakat: feltűnésükkor jelek és csodák révén "a fenséges isteni hatás" "olyan mélyen járja át a mindennapi életet", hogy ily módon a fenséges és mindennapi elválaszthatatlan lesz. Hogy a fenséges isteni hatás valóságának hatása alá kerüljünk, e világ elhagyása nélkül, a fenséges isteni Lélek jelenlétére és munkájára van szükségünk. Istennek egy karizmatikus mozgalomban tapasztalt hatalmas jelenléte átváltoztathatja a zsoltáros sóhajtását ("Jeleket nem látunk, próféta nincs többé, és senki sem tudja, meddig tart ez még"; 74:9), a Zsid 2:4 magabiztos tapasztalatára: "Isten pedig velük együtt tett bizonyságot [Jézus szabadításáról] jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét."

Egy karizmatikus mozgalom sikeréhez Isten jelenléte nélkülözhetetlen. Ahhoz, hogy valaki sikeres (karizmatikus) vezetővé váljon, akár egy Dávid, akár egy Odüsszeusz, az istenség jóváhagyására, mi több, jóakaratára és beavatkozó segítségére van szüksége, nemcsak egy Saul vagy egy Hektor tehetségére és hősiességére. Jelekre és csodákra szükséghelyzetekben is szükség van, valamint az új feltűnésekor, ha a régit le akarja váltani. Salamon ezért volt meg nélkülük.

Weber szerint a karizma igen állhatatlan erő. Ebben a tekintetben Robert Polzin megjegyzése új jelentéssel gazdagodik. Az lSám 9:6 "talán"-jához ilyen magyarázatot fűz: "A deuteronomista tehát semmilyen abszolút bizonyosságot nem kínál azon ösvényt illetően, mely a fogságból a föld visszaszerzése felé vezet; különben a szerző az ÚRnak azt a cselekvési szabadságát tagadná, melyet csupán emberi szereplőknek tulajdonít." Polzint az emberiség örök dilemmája foglalkoztatja: bizonyosság szemben a "talán"-nal. Izráel fogságban lévő közösségét illetően Polzinnak kétségtelenül igaza van. Ám karizmatikus közösségek vágynak a bizonyosság után. Jelekben és csodákban, Isten Lelkének rendkívüli beavatkozásaiban ezt élik át, a karizma (vagy inkább a karizmatikus) állhatatlansága ellenére.

Ez új megvilágításba helyezhet néhány olyan dolgot, melyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. Először is, Jahve ellenállása, mellyel a királyság ötletét fogadta, talán kevésbé szeszélyes. A bírák korában Isten szabadítása a rendszer velejárója volt, amit azonban a királyság feleslegessé tett az állandó haderő s a központosított kormányzás megteremtésével, azaz az önmagára támaszkodás révén. Ez Isten dinamikus személyét és Izráelnek szövetséges Urához való dinamikus kapcsolatát alapjaiban rendítette meg.

A statikus és dinamikus ellentéte is döntőnek látszik. Rámutattam, hogy "megállapodásával" Dávid karizmája statikussá vált, majd tüze kialudt. Ehhez hasonlóan, Salamon uralkodói hivalkodása és karizmájának rendeltetéstől eltérő használata egy statikus templomot és államvallást eredményezett, ahol Isten beavatkozásai nem találnak kedvező fogadtatásra. Ahogy korábban érveltem, amit egy karizmatikus a legkevésbé sem engedhet meg, az a megnyugvás, a stasis; a karizmát folyamatosan használni kell, rendeltetésének megfelelően.

A jelek és csodák motívuma az Ószövetségen is túlmutat. Az Újszövetség tanúsága szerint az ősegyház átélte Isten kézzelfogható jelenlétét és támogatását, alkalmanként azonban, Dávidhoz hasonlóan (2Sám 6) Isten haragját (Csel 5). S bár szenvedés és üldöztetés Jézus követőinek osztályrésze, az Újszövetségből hiányzanak az Ószövetségnek Isten "sötét" jellemvonásait hangsúlyozó motívumok, mint pl. Isten megbízhatatlan volta vagy népe elleni haragja. Ennek következtében az Ószövetséggel összehasonlítva az Újszövetség inkább diadalmasnak tűnhet. Véleményem az, hogy ez az eltérés részben megmagyarázható, ha felismerjük, az Újszövetség egy diadalmas karizmatikus mozgalom feltűnéséről és kiteljesedéséről tanúskodik, mely Isten jelenlétét és a Lélek hatalmas megnyilvánulásait tapasztalhatta.

Josephus valahol kijelenti, hogy Isten prófétai lelkének munkája már jó ideje nem tapasztalható. Ám az Újszövetség keresztyén mozgalma nyilvánvalóan e prófétai lélek örökösének tekintette magát. Az első századi zsidóság számára a Szentlélek ismert fogalom volt. Mégis csak a keresztyénség tekintette magát karizmatikus mozgalomnak, mely aLélek személyére, jelenlétére és munkájára oly nagy hangsúlyt fektetett.

4.4 E tanulmány jelentősége

Miután több teológiai szemináriumon tanultam és miután a karizmatikus vezetés kérdését tanulmányoztam, a lelkészképzés filozófiájának és tanrendjének alapvető fogyatékosságára kellett ráébrednem. Annak ellenére, hogy azok a szemináriumok, ahol eddig tanultam, a lelkészképzést jelölték meg céljuknak, a jövendő vezetők képzésének szándéka valahogy nem volt nyilvánvaló. Érthető okokból tanultunk hébert, görögöt, latint, egyháztörténetet, rendszeres teológiát, és kevésbé érthető okokból építészetet (ha templomot kellene építenünk), egyházzenét és orgonálást. Karizma és vezetés, nem beszélve a karizmatikus vezetésről, nem szerepelt a tananyagban. Tanulmányaim idején ez nem tűnt fel, csak mostanában. Megdöbbentem: Hogyan lehetséges jövendő vezetőket anélkül képezni, hogy felkészítenénk őket arra a vezetői feladatra, amit el kell látniuk? Milyen vezetők lesznek a tanulmányaikat befejezők? Az egyház nem mondhat le karizmatikus vezetők képzéséről. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy merész és ugyanakkor kétértelmű kijelentés. Kétértelmű először azért, mert a karizma forrása nem ember. Másodszor azért kétértelmű, mert ez utalhat már felismert vagy pedig jövendő karizmatikus vezetőkre. Az utóbbi értelemben a cél meglehetősen merésznek tűnhet.

Akár tetszik, akár nem, a Bibliában, mind az Ó-, mind az Újszövetségben, Isten szinte kivétel nélkül úgy segít népének, hogy karizmatikus vezetőket támaszt és készít fel a feladatra. A vezetőképzés fogyatékossága az Isten tetteiről alkotott látás fogyatékosságára utal. Isten Lelke által mindig szívesen támasztott vezetőket és ruházta fel őket az adott válság megoldásához szükséges tulajdonságokkal. Vezetők nélkül Isten ritkán cselekszik. Természetesen karizmát nem áll hatalmunkban ajándékozni. Ám karizmát kitartóan kérni kötelességünk, ahogy a vezetők képzése is az. E téren többnyire híjával találtatunk. Meggyőződésem, hogy a lelkészképzés rossz hatásfoka jórészt a karizmatikus vezetés kérdésének elhanyagolásával magyarázható.

Ezért nem alaptalan az az állítás, hogy minél inkább semmibe vesszük a vezetés kérdését, annál erősebb hajlam mutatkozik tekintélyelvű és parancsuralmi vezetésre, mely megint csak egy más formája a vezetésnek, továbbá zűrzavarra. A tekintélyelvű és kizárólagos vezetés gyakran akadályozza a karizmatikus vezetést, különösen annak radikális formáját. Mindennek az egyházvezetéssel kapcsolatos következménye beláthatatlan, különösen a parancsuralomhoz szokott kelet-európai környezetben. A karizma és karizmatikus vezetés fő ellensége az öncélú és saját vágyait kielégítő vezetés, mely megbízatását, hivatalát és felelősségét kompromittálja. Ezért a legfontosabb kérdés nem az, hogy valaki részesült-e karizmában, hanem hogyan használja azt. Bár a karizma Isten ajándéka, azt bölcsen és hozzáértő módon kell használni. Más szóval, a karizmát nem szabad statikusan kezelni, hanem dinamizmusában kell látni.

Remélem, ez a tanulmány világossá tette, hogy Isten természetfeletti ajándékával személyek képessé válnak emberfeletti nehézségek leküzdésére. Reménytelen helyzetek és kilátástalan válságok a karizma bölcs használatával megoldhatók. Amit Boff a római katolikus egyházra nézve ír, egyetemes érvényességgel bír és buzdításként szolgálhat azoknak, akik vágynak a Lélek munkájára, ami "soha nem az állam, egy hatalmi rend vagy a nép egészének részeként megy végbe. A Lélek valósága a teremtőkészség, a nem megszokott, a valami új abbamaradásának arénájában található, az egyén szintjén."

A következő "karizmatikus tipológia" segíthet abban, hogy a karizmatikus vezetést összefüggésében lássuk. Tanulmányom három fő típust határozott meg, mely nem azt jelenti, hogy csak három létezik, sem azt, hogy léteznek tiszta típusok. Saul a magát alárendelő, másoktól függő és elnyomott karizmatikus vezető típusa, akinek karizmája hamar kialszik. Ő az a karizmatikus, aki nem képes karizmáját korlátozásoktól mentesen és hozzáértő módon használni, ahogy pedig kellene. Ő valószínűleg egy tekintélyelvű (hagyományos és intézményesített) struktúra és egy meglehetősen bizonytalan társadalom-politikai helyzet része.

A Dávid-típus egy célba jutott és célját elért vezető, aki azonban már nem használja karizmáját, így az kialszik. Ilymódon vezetése semmitmondó lesz. A Dávidok válságos helyzetekben lépnek színre, amikor a szükséghelyzet leküzdésére diplomáciai készség, éleslátás és stratégai tervezés szükséges. Másrészt ő az a vezető, aki nagy tettek után kényelembe helyezkedik, visszavonul palotájába és a vezetést legjobb emberére bízza, akinek hamarosan az árnyékába kerül. Ez a típus ismét csak bizonytalan helyzetet feltételez.

A Salamon-típus annak következtében lép porondra, hogy elődje elmulasztja kijelölni utódját. Ez a mulasztás vezethet széthúzáshoz, zűrzavarhoz és elszakadási törekvésekhez. Egy Salamon karizmája a rend, jólét és egység megteremtését szolgálja. A hatalom ellenőrzésének mindenfajta mechanizmusa híjával azonban Salamon könnyen kompromittálhatja és rendeltetésétől eltérően használhatja karizmáját. A vezető váltás megbízható kormányzást és egy olyan uralkodó osztályt feltételez, mely élesen elkülönül a tömegektől, akik nem vesznek részt politikai döntésekben.

Az új vezetés szükségessége, mely elég világos a Sámuel-Saul és a Saul-Dávid átmenetben, feszültséget teremt a régi és új vezetés között. Ebből következik, hogy ugyanaz a vezetési mód nem tartható fenn egy nemzedéken túl. Ez a megállapítás csak alátámasztja azt a más jellegű, ám rokon megfigyelést, hogy egy megújulás nem tartható fenn egy nemzedéken túl. Ha ez így van, a karizmatikus vezetők jól teszik, ha óvatosak és nem kanonizálják sikerük módszereit. A vezetés korlátainak pontos ismerete is kívánatos. Ezen túl a Dávid-Salamon átmenet arra utal, hogy mennél hierarchikusabban és rutinszerűbben működik egy intézmény, annál nehezebben gondoskodik új karizmatikus vezetőről. Ha Isten akarja, felruházhatja a vezetőt karizmával, ám az nem a rendszer velejárója. A tekintélyelvű és merev rendszerek korlátaival és árnyoldalával szintén kívánatos tisztában lenni.

Más kérdések: Mi következik a "karizmatikus tipológiából" a hagyományos egyházakra és mozgalmakra nézve? És új egyházakra és mozgalmakra nézve? Milyen következménnyel jár mindez a (karizmatikus) vezetők felismerésére, kiválasztására és képzésére nézve? És a lelkészképzés tananyagára nézve? Ismerve a karizmatikus vezetők közti különbséget, hogyan kezeljük a vezetőváltást? E kérdésekkel eljutottam ahhoz a ponthoz, amikor néhány gyakorlati elv megfogalmazása segítségként szolgálhat.

1. A Sámuel-Saul és Saul-Dávid átmenet elemzéséből következik, hogy mivel a tekintélyelvű régi nem tűri a színre lépő újat, rejtett vagy nyílt ellenségeskedés gyakran jellemzi a vezetést. Az ellenségeskedés burkoltságának vagy nyíltságának, valamint a régi és új közti feszültségnek a felismerése segíthet abban, hogy a viszályt a megfelelő hozzáállással és képességekkel kezelje, és sikert érjen el.

2. Saul, Dávid és Salamon felemelkedésének tanulmányozása után kézenfekvő a következtetés, hogy a válság természetének, valamint a megfelelő vezetésnek ismerete előfeltétele a válság megoldásának. Ezen ismeret nélkül a régi éppúgy, mint az új, csak megnehezíti az átmenetet.

3. A Salamon trónralépését körülvevő események alátámasztják, hogy a vezetésváltást nagy gonddal kell előkészíteni és véghezvinni. Akár missziós társaságok, szemináriumok, egyházi testületek, akár gyülekezetek az érintettek, mindenkinek jól felfogott érdeke, hogy az átmenet gördülékenyen és gyorsan, a legkevesebb viszállyal és a legnagyobb egyetértésben történjen.

4. Az 1Sám 13-15 elemzésére támaszkodva azt állítottam, hogy amiként az öreg Sámuel okozta Saul bukását, úgy a régi teljesíthetetlen feladatokkal akadályozza az új kezdeményezéseit. Ez egy fontos észrevétel az egyházra és a szolgálatokra nézve. Miután a fiatalok tanúskodnak a legnagyobb vállalkozó kedvről és teremtőkészségről, lehetővé kell tenni, hogy pl. az istentiszteletet a maguk módján szervezzék. Bármi, ami arra kényszerítené őket, hogy az idősebb nemzedék elvárásainak megfeleljenek, csak csalódottságot, kiábrándultságot és elidegenedést táplál. A jó ifjúsági vezetőket egy látomás tartja a megigézve. Emellett eleve önálló és teremtőkészséggel rendelkező emberek, akik nyitottak minden kezdeményezésre és minden merevségtől mentesek. Mindezt szintén számításba kell venni a vezetők képzésében és kinevezésében.

5. Dávidot tanulmányozva arra a következtetésre jutottam, hogy függetlenség és céltudatosság egy színre lépő karizmatikus jellemvonásai közé tartozik. E tulajdonságok nélkül az új nem lesz sikeres. E tulajdonságok miatt viszont a karizmatikus vezetők gyakran újítók, sőt "szakadárok". Gerald Arbuckle könyvében úgy érvel, hogy az újításra való tudatos bátorítás nemcsak az új vezetésnek hasznos, hanem a közösség egészének is. Az ilyen buzdításnak "újító hűség" lesz a következménye. Mivel minden vezetésnek új kihívásokkal kell szembenéznie, kívánatos, sőt, melegen ajánlott, hogy a régi vezetés buzdítsa az új vezetést újító kezdeményezésekre.

6. Dávid és Salamon uralmát tárgyalva azt állítottam, hogy a karizmatikus vezetést fenyegető igazi veszély a keleti kényúri uralom, vagy általánosabban fogalmazva, a hatalom. Ha ez igaz, a vezetők jól teszik, ha mérlegelik, hogyan kerülhetik el, hogy karizmatikus vezetésüket kompromittálják. Az intézményeknek pedig azt kell felmérniük, miként tarthatják a karizmatikus eszmény iránti elkötelezettséget magas lángon a karizmatikusban. A karizmatikus vezetőnek szabad mozgásteret kell biztosítani, hogy látását valóra válthassa. Az intézménynek mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a vezetőt igyekezetében ne gátolja időhiány vagy olyan feladatok ellátása, amit mások is el tudnak látni. Egy olyan munkatársi csapat is kívánatosnak látszik, amely a vezető terveit és tetteit ellenőrzi; ám "ezredesek" könnyen okozhatják a bukását.

7. Saul és Dávid története jelzi, hogy leendő vezetők gondos és átfogó vizsgálata szükséges ahhoz, hogy felismerjük vezetői adottságaikat. Ezek az adottságok lehetnek elnyomva vagy lappanghatnak, arra várva, hogy felismerjék és hozzáértő módon használják. Megvizsgálásuk és felismerésük az első lépés a hozzáértő használat felé. Ugyanakkor a hozzáértő használathoz gyakorlat is szükséges. Természetesen van különbség karizmatikus vezetők és karizmák között. Hogy melyik vezető mely helyzet megoldására alkalmas, mely karizma milyen körülmények között használandó, körültekintő mérlegelést igényel. A vezetői képességgel nem rendelkezők sem zárhatók ki az egyházi szolgálatból. Ám e képesség hiányának felismerése megelőzhet viszályokat és tragédiákat, személyeset, családit és közösségieket egyaránt.

8. Végül tanulmányom alapján két lényeges és egyetemes elv fogalmazható meg. Először is, igyekeztem hangsúlyozni, hogy az elbeszélés alapján Isten mindig népe javára adja a karizmát, s ezért ennek megfelelően kell azt használni. Ezért ez az elv a kiindulópont egy karizmatikus tevékenységének és sikerének elbírálásához. A karizmatikus vezetése folyamatos ellenőrzésre szorul: hogyan használja karizmáját? Ki látja annak hasznát? Vajon a karizmatikus megbízatása iránti elkötelezettsége halványul-e? Ha igen, milyen eszközökkel lehetne a karizma lángját feléleszteni?

9. Másodszor, Dávid elhívásának és felemelkedésének elemzéséből kiderült, hogy a Lélek kezdeményezése és ajándékozó bőkezűsége iránti nyitottság, valamint a Lélek szuverén voltának elismerése igen kívánatos. A Lélek munkáját nem gátolhatjuk. Isten megújító kezdeményezéseire várva, azért imádkozva, számíts a kiszámíthatatlanra, várd a váratlant!

Sajnos, teológusok teljes mértékben szociológusoknak, üzletembereknek és vállalati vezetőknek engedték át a vezetés tanulmányozását. Az egyház legjobb esetben is csak a személyiség és az individuál-etika terén mutatott érdeklődést a vezetés kérdésében. Itt az ideje, hogy "megtérjünk" és a karizmatikus vezetést mind a teológia, mind pedig az egyház számára visszaigényeljük.

                                                                                                                      

19 Preston, T.R. "The Heroism of Saul: Patterns of Meaning in the Narrative of the Early Kingship", JSOT 1982, 24: 27-46.

20 Jobling, D. 1 Samuel (Berit Olam: Studies in Hebrew Narrative & Poetry). Collegeville: The Liturgical Press, 1988, 100.