A hitet és az értelmet együtt kell nevelni – vallja Bibó István. „1990 előtt negyven évig az az alapelv volt érvényben hívő körökben, hogy „hívő ember ne ártsa bele magát a politikába". Persze, politikai érdekviszonyokba ne keveredjen bele, de ha véleménye sincs róla, az elég nagy baj. Az önálló gondolkodás felelősség, ami elől sokan menekülnek. Erre használják a hitüket. Szeretik, ha eligazítják őket, és biztosak lehetnek abban, hogy a jó oldalon állnak, ott van a zsebükben az útlevél az üdvösséghez. Hozzászólhatnak bármihez, legyen az a futball vagy az oktatás, nekik eleve igazuk van, mert velük van az Úristen. Tévedni szintén nem szeretünk, pedig nem azzal járatjuk le a hitünket, az egyházunkat – inkább a meg nem gondolt dolgokhoz való ragaszkodásunkkal."

Hívő és értelmiségi ember egyik ismérve az önkritika – teszi hozzá. „Az értelmiségnek nem az az ismérve, hogy értelmiségi munkakörben dolgozik, hanem elsősorban az, hogy kritikus szemlélő, hozzászóló és tanácsadó. Tisztességes és független gondolkodású. Kritikátlanul, receptek szerint élni és gondolkodni nem értelmiségi magatartás, akkor sem, ha valaki tanár, magas szintű hivatalnok vagy politikus."

Párbeszéd és liberalizmus
Arra a kérdésre, hogy mit látna ma szívesen az oktatásban, az egyházban és a társadalomban, Bibó István azt mondta: párbeszédkészséget és -képességet. Erre azonban szerinte nevelni kellett volna a társadalmat, és talán ez tetszett túl liberálisnak 1995-ben az akkori egyházvezetésnek, amikor Bibó Istvánt eltávolították a Baár–Madas igazgatói székéből. „Lehet, ezért kellett végül is kudarccal befejezni az első iskola-újraalapítást, mert ezt a párbeszédkészségre nevelést nem bírta elviselni az egyháznak az a része, amely a párbeszédet csak egyféleképpen tudta elképzelni: úgy, hogy nekik van igazuk, és mindenkinek helyeselnie kell, és ugyanazt kell gondolnia. Ha egy iskolai önképzőkörben az egymással folytatott értelmes párbeszéd a fő kitűzött cél, netán közéleti vagy horribile dictu politikai témákról is, az már olyan veszély kellett, hogy legyen, amit nem viselt el az akkori egyházvezetés – mert a 'párbeszéd' ugyebár nem lehet semmi más, mint az alattomos liberális benyomulásnak a fedőneve. Ebből lett az, hogy értelmesnek tűnő, komoly emberek elhitték, hogy át akarom játszani a Baár–Madast az SZDSZ kezére. Ezt persze nem lehetett kimondani a világ szeme előtt anélkül, hogy harsány megrökönyödés ne fogadta volna, ezért hozattak a zsinattal egy olyan oktatási törvényt, mely szerint a református iskolákban az addig szokásos öt helyett nyolc éves iskolai gyakorlat kell ahhoz a tanári pályán, hogy valaki igazgató lehessen. Így el lehetett kerülni azt, hogy nyilvánosan megvitassák az általam vezetett iskola pedagógiai programját, és azt is, hogy nyíltan kimondják, mi a kifogás a munkám és felfogásom ellen. Elég volt annyit mondani, hogy benyújtott pályázatom nem felel meg az egyházi iskolatörvény feltételeinek, mivel csak öt év iskolai gyakorlatom van."

Közös gyökerekkel megkapaszkodva
Bibó István eltávolítása után és annak következtében 1995-97 között a tantestület több mint fele távozott a Baár-Madasból. Van köztük, aki azt mondja, máig sem tudta egészen feldolgozni a történteket, ám az akkor távozottak – többségében reformátusok – közül senki sem szakított egyházával. Egy év múlva tizenhatan létrehozták a Protestáns Gimnázium Egyesületet azzal a céllal, hogy ha lesz iskolaépület, újra belevágnak az iskolaalapításba. A Sylvester János Protestáns Gimnázium újabb egy esztendő múlva, 1997-ben nyitotta ki kapuit. „Szeretnénk a református diákokat arra nevelni, hogy emelt fővel legyenek reformátusok akkor is, ha nem minden tetszik nekik, ami az egyházban előfordul. A más felekezethez tartozókat vagy nem hívőket pedig semmiképp sem akarjuk át- vagy megtéríteni a református hitre, mert nem térítésben, hanem misszióban gondolkozunk, ami nem ugyanaz. És táplálni szeretnénk a közös keresztyén gyökereket – ezt a célt tűztük magunk elé."

A tanári gárdát összekovácsolta a Baár-Madasban megélt helyzet, és az ott szerzett tapasztalat a közös munkában.
„Ez az előélet, továbbá a küzdelmes lét és az eszméletlen takarékosság a Sylvesterben szelekciós tényezővé vált: nálunk jobbára az tartott ki, akinek részben a csapat iránti hűség és szeretet, részben a hivatástudat ezt diktálta" – emlékezett Bibó István. „Új kollégaként pedig nem azokat vettük fel, akik látványosan ugyanazt gondolták, amit én, vagy felmondták kívülről az egyházuk tanításait. Azt néztük, ki hajlandó beállni egy csapatba, ki képes alkalmazkodni. Természetesen nem képmutatást, verbális igenlést vagy égnek emelt tekinteteket vártunk el, hanem – minimális feltételként – az alapítók által vallott értékek, azaz az iskola „rögeszméje", röviden: a keresztyén nevelés iránti érdeklődést és barátságos lojalitást, és ezen az alapon a nem vallásgyakorló kollégákkal is mindig szót tudtunk érteni. Harcos ateista vagy primitív antiklerikális pedig nem nagyon jelentkezett, bár a „barátságos lojalitás" követelménye eleve ki is szűrte volna őket. Persze, a testület bővítésekor érthető módon előnye volt annak a kiváló tanárnak, aki komolyan hívő ember és gyakorló egyháztag is volt, feltéve, hogy ezeket a tulajdonságait a döntéskor pontosan ismertük vagy helyesen ismertük fel, mert ez nem mindig egyszerű. Kizáró oknak pedig csak azt tartottuk, ha valakiben nyomát sem leltük a humorérzéknek és öniróniának, mert az ilyen embert – akár hitről, akár egyháztagságról, akár szakmai végzettségről van papírja – kamaszok közé csak kivételes esetben és rövid időre ajánlatos beengedni. Néhány határesettel nem volt könnyű dolgunk, de azt ma is jónak tartom, hogy nekem és kollégáimnak nem voltak olyan tévképzeteink, hogy hitet, magyarságot, európaiságot csak egyféleképpen lehet felfogni, és aki nem így tesz, az nem lehet „a mi emberünk". Sosem azt kértem, hogy így meg így tessék gondolkodni, hanem azt, hogy mindig tessék gondolkodni: mit, hogyan, miért. Hadd válogassanak a gyerekek a jó példák között – ha jó példaként csak egyféle embert látnak, az úgy vélem, kontraproduktív."

Egyházi kézbe került
A Sylvester János Gimnázium 1997 óta működik, 2012-ben pedig az egyház befogadta: szeptember 1-től, református fenntartású és nevében is református intézmény lett. „Világosan láttuk ugyanis már a 2000-es évek elején, hogy az addigi feltételek mellett – melyek folyamatosan nehezedtek – egyre nehezebb lesz fenntartani az iskolát: az állami támogatás reálértéke egyre csökkent, magániskolának számító egyesületi iskola voltunk, amelynek kiegészítő támogatás nem járt. Szembe kellett néznünk azzal is, hogy a számunkra legfontosabbat, a keresztyén nevelést egyre több pénzért kínálni – ahogy diákjaink mondanák – „nem lesz nyerő dolog"; és egyébként sem akartuk kizárólag a tehetősebbek gyermekeit tanítani. A diáklétszám demográfiailag is csökkent, ami egyre gazdaságtalanabbá tette a működést, ha nem akartunk osztályösszevonásokat vagy csoportbontások megszüntetését. Kétségessé vált az iskola jövője, mindaz, ami különösen is jó volt benne: az atmoszféra, a testület, a diákokkal való közvetlen személyes kapcsolat. 2005 őszén már ejtettünk szót a dunamelléki egyházkerület új vezetésével erről a helyzetről és az esetleges befogadásról, de ennek feltételei csak utódom, Kocsis Imre Antal igazgatóságának idejére érlelődtek meg. Mind a 2011–12-es tanévben folyó előkészítést és lebonyolítást, mind az azóta eltelt három és fél tanévet a nyugdíjas lét „páholyából" nézve – és nagyon kis óraszámban még tanítva – úgy látom, hogy az iskola fenntartói és igazgatói részről is jó kezekben van."

Vezérfonalak és bunkók
Az iskolaalapítás és a református oktatás ügye szorosan összefonódik a közélettel, már csak azért is, mert a protestáns oktatás hagyományosan számos társadalomformáló gondolkodót adott a nemzetnek. Bibó István szerint bár a rendszerváltás után politikai szerepet vállaló értelmiségiek nagy része csak belecsöppent az alakuló demokrácia világába, lényegesen jobb atmoszféra jellemezte a közéletet, mint ma – még ha annak levegője akkor is folyamatosan romlott. Szerinte mára elmondható: a demokrácia reflexei nem működnek. „Bizonyos elveket nem vezérfonalnak, hanem a másik oldal elleni bunkónak használnak a politikában. Igaz, nem is volt alkalmunk gyakorolni a demokráciát. Az elmúlt huszonöt évben ugyan több időnk volt rá, mint amennyi eddig összesen adatott a történelemben, úgy érzem, megbuktunk belőle, legalábbis nálam ez a pillanatnyi mérleg. Egyes hangok szerint nem is olyan fontos, hogy a demokrácia jól működjön, mert nyugaton sem olyan jól sikerült. De azért ott viszonylag elviselhető, sok hibáját le bírta küzdeni, és most is küzd a hibák ellen."

Megérzés, művészet, csalás
A politika Bibó István szerint félig-meddig megérzés és művészet. „Fogalmam sincs, én hogy funkcionálnék ilyen helyzetben, valószínűleg hamar lemondanék, mert túlzottan önkritikus vagyok. Épp ezért nem szeretnék a karosszékből kritizálni, amit látok, az az, hogy a hatalom, a pénz és a pozíció szerelmese a legtöbb politikus. Nem is veszi őket körül olyan közeg, amely kikényszerítené az ellenkezőjét. Kérdés, ki találhat egy ilyen világban viszonyítási pontokra, és ki az, aki hajlandó azok szerint élni még akkor is, ha nem kecsegtetnek befutással, gyors egzisztenciával. Kevesen akarnak eleve gazemberek lenni, hanem csak úgy belemennek, aztán már futnak a pénzük után, amit meg már leplezni is kell."

Kihagyott ziccerek
Pedig az értelmiséget a közéletnek is nevelnie kellene, „éspedig nem a kihátrálás, a passzivitás irányába. Persze, „a közélet"-től nem várható pedagógiai éthosz, de a benne forgolódóktól talán igen" – teszi hozzá.
„Egy politikus megszólalása éppúgy nevelési ziccer is, mint bármely közéleti megnyilvánulása, gesztusa, magaviselete. De mintha nem lennének tudatában annak, hogy ez így van, s annak sem, hogy Magyarországon különösen szükséges volna a szabadsággal élni tudáshoz nem szokott, vagy főleg a szocializmus idején arról tudatosan leszoktatott állampolgárokat önálló gondolkodásra nevelni, és nemcsak az iskolákban. A politikai porondon jobb esetben közhelyeket hallunk, rosszabb esetben önigazolást vagy a másik fél, a másik oldal pocskondiázását. Ehelyett persze nem tanító bácsis stílust, (ki)oktatást vagy iskolamesteri ügyeskedést kívánnék, hanem azt, hogy gondolatébresztő dolgokat mondjanak gondolataltatók helyett. Néha az az érzésem, a politikusoknak nem baj, hogy a társadalom megosztott, mert nekik az a lényeg, hogy a biztos szavazókat ne veszítsék el. És mivel az emberek azt látják, hogy ilyen a politika, jó ízlésű vagy tisztességes ember egyre ritkábban megy politikusnak. Ez elég baj, ráadásul nem igaz, hogy politikusként ne lehetne tisztességesnek maradni."

Tévedhetetlen függetlenség?
Ma már a szócsaták korszakát éljük – ha vannak egyáltalán értelmes viták. Ötvenhatban azonban nemcsak szóval álltak ki a szabadságért magyarok. Noha teljes szabadság nem létezik – legalábbis, közéleti szempontból nem Bibó István szerint. „Persze, ezt is olyanok szokták hangoztatni, akik könnyen megalkusznak a szabadság hiányával. Igaz, nem olyan egyszerű a belső ellenállás. Az egész Kádár-rendszer arról szólt, hogy a kisebbik rosszat választottuk, aztán elkezdtük azt mondani, hogy az milyen jó, végül gondolni és hinni is. Egyébként, a független, önálló gondolkodás sem tévedhetetlen! Sőt, látszólag inkább ki van téve a tévedés kockázatának. A receptek szerint élő megingathatatlanok egyházi és világi színtéren egyaránt szeretik azt hinni, hogy garantáltan és mindig a jó oldalon állnak, és bármit inkább elviselnek, mint az önálló gondolkodás terheit, és azok között az esetleges tévedésért való felelősséget. Ehhez jön még – főleg a politikusoknál – a beismeréstől való menekülés, mert a beismerés, ugyebár, szégyen és a gyengeség jele. Ez az ál-magabiztosság, katasztrofális önkritikahiány viszont a butaság jele, és éppen a valósággal való viszonyt rontja el mindenütt, ahol érvényesül. Pedig nincs annál praktikusabb, ha az ember maga veszi észre először a saját hülyeségét.”

Bátorság és igazságérzet
„Nem tudom eldönteni, a világ szemében ma az egyház mennyire hiteles" – jegyzi meg. „Mintha az egyház a világhoz igazodna értékválasztásaiban, de missziós szempontból a hitelét vesztett egyház nem ér semmit. Nemcsak a beleszületetteket kellene tudnunk megszólítani, még ha őket is folyamatosan gondozni kell, de a sehova sem tartozókat, a megvadult antiklerikálisokat vagy a doktrínér liberálisokat is. De nemcsak szólongatni kellene őket, hanem mutatni is valamit, ami hitelt adna nekünk. Talán túl óvatos az egyház akkor is, amikor meg kellene szólalni. Szívesen mondjuk, hogy ne ártsuk bele magunkat a politikába. Ez bizonyos mértékig igaz lehet, de azért gyülekezetben láttam olyat, hogy nem mondjuk ki a disznóságot, mert ne ítélkezzünk, testvérek, de azt pontosan tudjuk, kinek a hite a megfelelő, kivel fogunk odaát az üdvösségben találkozni és kivel nem. Fordítva kéne, ugye: meg kellene mondani, ami disznóság, és óvatosnak lenni annak megítélésében, ki az igazi hívő."

Bibó István a református egyházhoz tartozásáról így vall: „Azt, hogy református vagyok, nem azért tudtam elfogadni, mert ez a legjobb felekezet, vagy mert ez adja a leghézagtalanabb világképet, vagy mert ez a legmegnyugtatóbb rendszer, hanem azért, mert ebbe születtem, és ezt épp a Krisztushoz való tartozásom miatt, illetve annak felismerése után tudtam elfogadni. Ugyanúgy, ahogy egészében a hazámat is."

Kincs a kudarcban
És talán saját magát is. Mint mondja, sosem elégedett önmagával, de nem is érzi rosszul magát a bőrében. „Nem vagyok hajlandó depressziósan vagy pesszimistán szemlélni a világot, de ez olyan adottság, amiről nem tehetek, tehát nem érdem. Viszont igyekszem önkritikus lenni. Egyszerűen érdekel, hol csinálok hibát, mert azt jobb lenne nem csinálni. Húsz évig művészettörténészként dolgoztam, utána gyakorlat nélkül mentem neki egy hatalmas feladatnak, amikor vállaltam, hogy iskolaigazgató leszek. Minden okom megvolt rá, hogy ne legyek magabiztos. Ehhez viszont kellett egy adag humorérzék is, azzal azt hiszem, mások számára is könnyebben emészthetővé tudtam tenni saját magamat."

A jó ügyekért tett erőfeszítés szerinte a sikertől vagy kudarctól függetlenül is tartalmat ad az ember életének. Bár az első iskolaalapítás kudarc volt abból a szempontból, hogy hogyan fogadta a református egyház közvéleményének nagyobbik fele a hit és gondolkodás együttnevelésének általa javasolt kísérletét, ő mégis óriási értéknek találja, hogy erőfeszítéseik között barátokra és szövetséges társakra talált.

„Jó néhány tündöklő tanáregyéniségre találtam az általam felvett fiatalok és a segítésemre vállalkozó tapasztalt, idősebb kollégák között; sok jó és néhány különlegesen kedves tanítványra mindkét iskolában; nagyszerű emberekre az iskolaügy, majd az iskolák támogatói között. Ezért – noha állandóan keresem, hogy hol követek el hibát, és gyakran, de legtöbbször csak utólag meg is találom – sem elkeseredett, sem elégedetlen nem vagyok."

Képek: Füle Tamás