A dunaszentgyörgyi lelkészi hivatalban jöttek-mentek az emberek. Rácz József esperes mindenkit kedvesen, szeretettel fogadott és nem ripakodott rá senkire, hogy most menjen innen, mert éppen interjú zajlik. Mint mondta, ezt a hozzáállást Tolnában, lelkészkollégáitól tanulta meg fiatal szolgálóként. Nagyon fontosnak tartja a missziót, úgy látta, ez háttérbe szorult az előző egyházi ciklusokban. Azt éreztem, kedvessége és nyitottsága már önmagában segíti az evangélium ügyét. Mint mondta, nagy szükség van erre a Tolnai Református Egyházmegyében.

Misszió és adminisztráció
Rácz Józsefet váratlanul érte az esperesi jelölés annak idején, de többen biztatták erre a szolgálatra. Célként azt fogalmazta meg, hogy a missziót megerősítse az egyházmegyében. „Úgy gondolom, minden mást ennek kell alárendelni. Egyházmegyei jegyzőként magam is láttam a helyzetet, és azt láttam, a misszió háttérbe szorult az évek során. Ezért lett munkatársunk egy holland misszionárius, aki jelenleg is a megyében él, és most már megyei tanácsos is. Csapatmunkaként fogom fel az egyházmegyei szolgálatot, csak úgy lehet dolgozni, hogy megfelelő munkatársakkal működünk együtt. Az adminisztráció nagyon leterhel bennünket, sok helyen szükség volna ügyintézőkre, akik ezeket a feladatokat elvégzik. Itt, Dunaszentgyörgyön is a feleségem látja el az esperesi feladattal járó ügyintézéseket, közben hitoktat is. Azt gondolom, nagyon rossz, ha törvényekkel kell szabályozni mindent, a szabályokat be kell tartanunk, de ezek nem lehetnek a misszió kárára.”

Az esperes nagyon örül annak, hogy szolgálata alatt sikerült módosítani a misszió év meghatározását. Ma már nem a naptári, hanem az iskolai tanévhez igazítják ezt a megyében. „Gyakorlatilag a legtöbb időnket a hitoktatással töltjük, ezért már szeptemberben elkérjük a lelkészektől a missziói munkaterveket. Újdonságnak számít, hogy a gyülekezetek visszajelzéseket kapnak a Missziói Bizottságtól a munkatervekkel kapcsolatban.”

Mint kiderült, minden ilyen terv küldetésnyilatkozattal kezdődik, ezt az esperes nagyon fontosnak tartja. „A bizottság a terv alapján megfogalmazza, hogy mi az, amit jónak, építőnek tart, és hogyan lehetne változtatni a kérdéses pontokon. A lelkészektől beszámolókat és nem jelentéseket kérek, ez utóbbit terhelt szónak látom. Úgy gondolom, egyházunkban a szóbeliség, az írott és mondott beszámoló nagyobb súllyal bír, mint a jelentés, vagyis az, hogy mindent le kell rögzíteni írásban. Örülök továbbá, hogy sikerült feladatokat delegálnom másoknak, így például a missziói beszámolókat sem egyedül kell elbírálnom.”

Egzisztenciálisan segíteni
Rácz József őszintén beszélt a megyéjében megfigyelhető helyzetről. Mint mondta, nem egyszerű látni, amikor egy kisebb faluban csak a vasárnapi istentisztelet van a református gyülekezetben, és többre, másra nincs igény, főleg nyáron. Mintha Isten „szabadságra menne” – fogalmazott az esperes. „Ha ki tudjuk mondani, hogy mindenhol legyen lelkész ott, ahol parókia is van, akkor ez azt kell jelentse, hogy a lelkipásztor profi lelki ember. Kiképzett, erre szánta az életét, legyen helyben, lakjon a településen. A valóság azonban összetettebb ennél: egy fiatal lelkésznek nem biztos, hogy vonzó egy hat-nyolcszáz fős falu, ahol még bolt sincs. Főleg, hogy családjával együtt szeretne valahol letelepedni.”

Az esperes szerint ha a lelkész egzisztenciális biztonságban van, azaz nem kell félnie, hogy például nem tudja a gyerekét befizetni a napközibe, akkor nyugodtabban szolgál. „Fontosnak tartom, hogy biztosítsuk ezeket a feltételeket a megyében minden lelkésznél. Országosan nézve azt látom, hogy minimum minden második gyülekezetben problémának számít, hogy a lelkész anyagi gondokkal küzd. Négy helyen tartósan helyettesítünk a megyénkben, pedig ezeken a településeken van templom, parókia is. Tudjuk, hogy a vidéket „lefejezték”, az értelmiségi réteg nagyobb városokban él.”

„Másokat is bevonok”
Rácz József őszintén beszélt arról, mi az, amit igazán megtanulhatott esperesi szolgálata alatt. Mint mondta, nem véletlenül rendelnek az egyházban a lelkészek mellé világi foglalkozásúakat. „Sokszor kell nagyon hamar döntenem. Megtehetem, de azt tapasztalom, hogy ilyenkor rossz döntéseket hozok. Megtanultam, hogy kellenek a tanácsadók, akik csillapítanak, ötletet, tanácsot adnak. Kétes ügyekben is jól jön, ha többen hallatják hangjukat a lelkész mellett. Esperesként a lelkipásztorok és a gyülekezetek érdekeit is figyelembe kell vennem. Nehéz ez, amikor csőlátású emberekkel találkozunk, és ezért is fontos, hogy csapatként lássam és láttassam az egyházmegyét. Az esperesnek nincs pallosjoga. Ez azt jelenti, hogy mindenkit meg kell hallgatni akkor is, ha valaki nyomorúságos dolgot tett. Itt is érvényes, hogy jó, ha ezt nem egyedül kell tennem, másokat is bevonok a segítségnyújtásba.”

„A lelkészi munka mindig közösségformáló”
Rácz József nem keres különleges módszereket, vallja, hogy Isten igéjével lehet és kell mindenkit megszólítani, így a Tolna megyei falusi embereket is. Ezért az igehirdetést nagyon komolyan veszi. „Erre időt kell szánni, ne úgy menjen fel egyik lelkész sem a szószékre, hogy nem készült, mert egészen máshol van a lelke, terhek nyomják, az anyagi nehézségek elvonják a figyelmét. Két lelkészi kör működik Tolnában, ezek is nagyon fontos keretet jelentenek. Azért nem hagytam el a pályámat, mert voltak segítőtársak a lelkészek között. A lelkészi munka mindig közösségformáló. A lelkipásztor a középpontban van, ezért nagyon fontos az elhívástudat és annak elfogadása, hogy nem élhetünk vissza ezzel az elhívással. Azt gondolom, Isten nem „basáskodásra” hívja el a lelkészeket egy gyülekezetben. Tudom, hogy szükség van igazgatási rendre, de nem válhatunk „élő hivatallá” sem. Sok irreális elvárás van a szolgálókkal szemben, de fontosnak tartom, hogy a lelkészcsaládok is nyitottak, befogadók legyenek.”

A legfontosabb jellemzők
Nem sokszor halljuk, hogy a kedvesség és a készség fontos tulajdonságok. Rácz József szerint jó lenne, ha ez igaz volna minden lelkészre. „Úgy gondolom, a kedvesség is a lélek egyik gyümölcse – én ezt értem nyitottságon. Fontos, hogy mi, lelkészek kedvesek legyünk, ezt sugározzuk ki kapcsolatainkban. A lelkész bizonyos szempontból „ügyeletes”, mint a tűzoltók, a mentők. Ezért a hivatalának mindig nyitva kellene lennie. A katonaságban volt ügyeletes alegység. Ez azt jelentette, hogy az egész század gyakorló ruhában volt, a batyunk ott volt az ágyunk mögött. Szolnok mellett voltam katona az ügyeletes században. Arra képeztek ki minket, hogy ha a városban kritikus helyzet alakul ki, akkor azonnal fogjuk a fegyverünket és menjünk rendet tenni. Az állandó készültséget a lelkészségben is megélem, ez valójában készséget jelent arra, hogy emberekkel foglalkozzunk, ha kell, helyben és azonnal. Nagyon fontos tehát, hogy az emberek megérezzék: a lelkészben megvan a kedvesség és a készség.”

Az esperes elmesélte, hogyan formálódott ki benne ez a szemléletmód. Tudja azonban, hogy ez nem mindig jellemzi őt, és más lelkészek számára is kihívást jelent ezt megélni. „Láttam az egyik lelkészkört itt Tolnában, fiatalként. Ott ismerhettem meg olyan kollégákat, akiktől ezeket a tulajdonságokat el lehetett tanulni. Sajnos épp a lelkészcsaládok szenvedik el a lelkészek kedvességét és készségét, mert lehet, hogy ezeket már nem mutatják ki otthon. Ha sokat mutatunk és adunk ki magunkból, akkor kevés marad a családnak. Nem biztos, hogy a gyerekeim azt mondanák, hogy kedves és készséges vagyok. Azt gondolom, ez nem törvényszerű, meg lehet találni az egyensúlyt. Az egyik volt esperes a szolgálata végén megköszönte a családjának és különösen a feleségének, hogy elviselték őt a szolgálati időszak alatt. Nekünk is meg kell köszönnünk ezt. Azt, hogy emberekkel találkozunk és Krisztushoz próbáljuk vezetni őket, ebben elfáradunk, ez teherként nehezedik a családra. Azt látom, nekem is készségesnek kell lennem. Persze jelzem, ha valamilyen ügy megbeszélése most nem alkalmas. Én is tudok kibírhatatlan lenni, remélem, hogy el tudnak hordozni ezzel együtt.”

Rácz József őszintén beszélt a hitelesség kérdéséről. „Azon gondolkozom, nem képmutatás mást mutatni kifelé, mint amit a családban megélünk? Valahol az. Nagyon jó lenne, ha a lelkészek őszinte életet élnének. Ne látszatot mutassunk, ne szerepjátékot játszunk a szolgálatban. Óriási a különbség a megjátszott szerep és az őszinte élet között. Imádkozzunk azért, hogy a lelkipásztorok egymás előtt is megéljék ez utóbbit, hogy ne legyünk takargatók, dolgokat elpalástolók.

Lelkészeket keresni és találni
Az esperes szerint bár sok anyagi támogatást fektetnek az épületekbe, kérdés, hogyan lehetne lelkészeket hívni Tolnába úgy, hogy helyben, a parókián lakjanak. „Komoly lehetőségek nyíltak arra, hogy templomainkat, parókiáinkat felújítsuk. A kisebb épületeket megyei keretből próbáltuk fenntartani, a kerületi támogatások által már nagyobb keretekben tudunk gondolkodni. Mindenki tudja, hogy ahol laknak, ott feladat is akad. Azt látom azonban, mintha aránytalanság lenne az épület-felújítások és a személyi szükségletek között. Megyénkben tizenhét kifejezetten támogatott egyházközség van, de mindenhova juttatunk el segítséget.

Rácz József elmondta, hogy Tolnában a megmaradásért küzdenek a lelkészek és az emberek. „Az ezerfős falvakban is vannak reformátusok, a népszámlálás szerint ezeken a településeken akár öt-hatszáz fő is reformátusnak vallja magát. Nem tudom, hogyan lehetne odaterelni a figyelmet a kis gyülekezetekre, és azt megoldani, hogy helyben legyen ellátva a lelkészi munka. Ez függ az adott helytől, emberektől, a lelkésztől. Lelkészeket keresni és találni nagyon nehéz, nagyon körültekintően kell eljárni. Az a cél, hogy az adott helyre olyan valaki kerüljön, aki tényleg oda való. Ha világosabb képet adnánk arról, hogy mit adunk a lelkészeinknek, az segíthetne. Ahogy az is, ha a lelkészek minél több szolgáló, Biblia szerint élő gyülekezeti tagot találnának minden közösségben.”

Somogyi Csaba
Képek: Füle Tamás