A Szilágyi Dezső téri református templomban beszélgettünk Illés Dáviddal. Ő a Budapest-Déli Református Egyházmegye esperese, aki a főváros déli kerületeinek közösségeit pásztorolja. Mint mondta, templomukat nem önmaguknak újítják fel, hanem a jövő gyülekezetének. Annak a közösségnek, amelyben az esperes szerint nagy hangsúlyt kap a személyesség, a bizalom és a nyitottság. Vajon hogyan lehet megszólítani az embereket a fővárosban, ott, ahol mindig van lehetőség a szolgálatra, de ahol gyakran találkozunk bezártsággal?

Az egyház nyitottsága
„Nehéz elérni az embereket, de azt látom, hogy a mi egyházmegyénkben a lelkészek nagy elszántsággal és nem közönnyel végzik munkájukat. Több mint ötven lelkész szolgál nálunk, akik néha elfáradnak, tanácstalanok, a kiégés tüneteit mutatják. Sok energiát tesznek a szolgálatba, akár erejük felett is. Azt látom, hogy ennek eredményeként élő gyülekezetek vannak, a templomok megtelnek élettel. Ma egy lelkésznek emberileg sokkal többet kell beletennie a szolgálatba, mint százötven évvel ezelőtt. Nekünk kell elérnünk azt, hogy az emberek ne legyenek közömbösek. Megérezzék az egyház nyitottságát és ezen keresztül az Úr szeretetét. Nem szabad azt mondani, hogy közömbösek az emberek. Nekünk is fejlődnünk kell, mi is felelősök vagyunk. Lehet, hogy én vagyok az oka annak, hogy a szomszédom nem Isten szerint él, mert nem beszélgetek vele, nem volt elég nagy a szeretetem iránta. Azt javaslom, nézzünk magunkba, lássuk meg, mennyire vagyunk képesek reflektálni a szolgálatunkra.”

Illés Dávid szerint a saját gyülekezetében kiemelt cél, hogy tagjaik kisebb közösségekben is megéljék hitüket, ahol személyes kapcsolatrendszereik is erősödnek. „Azt szeretnénk, hogy az emberek ne csak vasárnapi keresztyének legyenek, hanem közösségekbe is járjanak. A nyitottság nem azt jelenti, hogy bármit elfogadunk, de bármiről lehet beszélgetni, ilyenkor megvizsgáljuk, hogy az adott dologról mit mond Isten. Fontos, hogy a hozzánk érkezők ne »viselkedjenek«: joguk és lehetőségük legyen azt mondani, hogy elfáradtam, nem tudok imádkozni, kimerültem a szolgálatban, hitre és erőre van szükségem. Úgy érzem lelkészként és esperesként, mintha »ezer gyermekem« lenne. Ezt úgy értem, hogy a gyülekezeti tagok igénylik a beszélgetéseket, azt, hogy tudjam, mi az, ami fáj nekik, ami örömet ad, milyen élethelyzetben vannak. Ezért olyan fontos odafigyelni rájuk.”

„Oda, ahol neki jó”
Egy esperesnek a lelkészek lelkigondozása az egyik feladata. Illés Dávid szerint azonban ez nem valósulhat meg hatékonyan a szervezés, az adminisztráció sűrű feladatai között. Azt gondolja, hogy a lelkipásztorok segítését hálózati formában, külső szakértők bevonásával kell megvalósítani

„Az esperesi tisztség kevert szerep. Egyrészt ellenőrző, számon kérő, másrészt az egyházi törvény szerint az esperes a lelkészek lelkigondozója. Ezt szerepkonfliktusnak látom. Bár sokszor beszélgetek a lelkészekkel, a két feladat együtt nem működik. Megtisztelnek, ha engem keresnek, de el tudom fogadni, ha mással beszélik meg az egzisztenciális, lelki problémáikat. Ritkán megy az ember a saját főnökéhez panaszkodni a saját nehézségeiről, ezért sokszor én vagyok az, aki megkeresi őket. A lelkészek nagyon leterheltek, ezért kevesebb lehetőségünk van a közösség gyakorlására.

Esperesként inkább katalizátor szeretnék lenni, mint hatalmaskodni mások felett. A kereteket ezzel együtt meg kell tartani, és ha tudunk szabályok mentén játszani, »jó lesz a meccs«. Nagyon fontosnak tartom a segítői hálózat kiépítését, ehhez elengedhetetlen a bizalom. Ha valakinek segítségre van szüksége, akkor igyekszünk támogatni anyagilag, jusson el oda, ahol neki jó, ahol megerősítő támogatást kap. Oda, ahol nem kell magát megjátszania. Látjuk, milyen jelenségek vannak a lelkészek között: kiégés, családi problémák, öngyilkossági esetek, ezen változtatnunk kell!”

„Szeretni azokat, akikkel együtt zenélek”
Illés Dávid közismert zenészcsaládban nőtt fel, de, mint mondta, nem otthonról hozza a vezetői mintákat. Mindig tud erőt meríteni a zenélésből, amely a vezetésre is mintát adott. „Kicsi gyermekként annyit láttam, hogy édesapám nincs otthon, mert valahol zenél az Illés zenekarral, ez gyakorlatilag az egész napját kitöltötte. A zenével mégis hamar megismerkedtem, és ez arra tanított meg, hogy együttműködjek másokkal.  Mindig benne voltam valamilyen zenekarban, és azt látom, hogy van adottságom a szervezésre, a dolgok összefogására, a problémamegoldásra. Azonban rájöttem, hogy a vezetést tanulni kell, ezért többször elmentem vezetői tanácsadásra, segítséget kértem. Két évig tanultam szupervíziót, ami nem vezetéstudományt, hanem segítségadást jelent. Ezen keresztül is nagyon sokat tanultam. Vezetőnek, »karmesternek lenni« fontos dolog, össze kell hangolni a hangszereket. Elengedhetetlen továbbá, hogy szeressem azokat, akikkel együtt zenélek. Szeretet és tisztelet nélkül az egész csak erőlködés lesz. Nem főnöknek, hanem valódi vezetőnek kell lenni.”

Debrecen és az elhívás
Illés Dávid elmondása szerint szeretetet és tiszteletet tapasztalt középiskolás korában, a Debreceni Református Kollégiumban. Az ősi falak között olyan fiatalokkal találkozott, akik fontos értékeket hoztak magukkal otthonról. „Sajátos volt 1979 és 1983 között debreceni refisnek lenni. Volt ott  valami olyan érzés, amelyet átéltem, és amit nem értettem. Nagyon jó közegbe kerültem, sok lelkészgyerekkel voltam együtt, akik lazák, mégis komolyak voltak. Tizedikes koromban tértem meg, és ott, a kollégiumban kaptam a lelkészi elhívást Istentől. Nagyon lelkes évfolyamunk volt, Bán Béla, Máté László esperestársaimmal és másokkal imaközösségben voltunk. Érdekesség, hogy édesanyámmal együtt tértem meg, aki felnőttként került kapcsolatba Istennel, és utána teológiára ment.”

Az esperesi elhívásról Illés Dávid természetességgel beszél. „A külső elhívás az első ciklus elején megfogalmazott bizalom volt a többi lelkész részéről. A belső pedig akkor született meg, amikor úgy éreztem, hogy amit gondolok az esperességről, arra alkalmas vagyok. Vallom, hogy Istentől képességeket kaptam a vezetésre, irányításra, szervezésre. Arra gondoltam, ha ezekre képes vagyok, akkor el is vállalhatom a tisztséget. Nyilván nem vagyok tökéletes, mégis békességgel töltött el ez a tudat. Hat évig voltam egyházmegyei tanácsos, láttam az esperesi teendőket, és tudtam: ajándékot kaptam, ami által kiteljesedhetek. Mind a kétszer kétharmados többséggel választottak meg, és örülök, hogy ott volt az az egyharmad. Vallom, ha mindenki egyetért velem, akkor valamit nem jól csinálok, kellenek a külső tükrök.”

„Kilencvenkilenc százalékban"
A Budapest-Déli Református Egyházmegye nem számít nagy megyének a kerületen belül, de a gyülekezetekben aktív lelkészi szolgálat folyik. Az esperes szerint egymás tisztelete nélkülözhetetlen a szolgálatban, enélkül nem lehet jól működtetni az egyházat. „Azt gondolom, mi sokkal több dologban hasonlítunk egymásra, mint egy világi közösség. Valójában kilencvenkilenc százalékban összeköt az, hogy reformátusok vagyunk, ugyanabban a Krisztusban hiszünk. Ennek megélésére próbálok lehetőséget teremteni a lelkészeknek. Volt, hogy nagyhéten körbeültük az úrasztalát itt, a templomban, passiót olvastunk. Ugyanilyen lehetőség volt az imanapunk Gazdagréten. Azt érzem, néha annyira túlterheljük magunkat, hogy nem tudunk megállni. Vallom, hogy meg kell állnunk, csöndben kell lennünk, imádkoznunk kell egymásért.”

Illés Dávid elmondása szerint van egy gyülekezete, négy gyermeke, nyolc lelkésze és tizenhat presbitere a saját gyülekezetében, harminckét gyülekezete az egyházmegyében, ezek rengeteg energiát elvisznek. „Próbálok elvonulni, csendben lenni, imádkozni, magam is szoktam ökumenikus lelki gyakorlatokat vezetni, részt venni ezeken. Feltöltődést jelent számomra, ha el tudok menni a fővárosból. Szeretem a zenét, minden vasárnap zenélek a zenekarban, ez öröm. Ha kocsiban ülök, azon gondolkodom, melyik gyerekemet hívjam föl, kit nem zavarok, a velük folytatott beszélgetések is erőt adnak a szolgálathoz. A megyénkben mindig lehet találni szolgálati lehetőséget. Itt nálunk, a Budai Gyülekezetben nagyon szép látni, hogy háromszázan vannak a templomban, de még hiányzik az a kilencezer, aki reformátusnak vallja magát. Ha valakinek van belső elhívása arra, hogy közöttünk szolgáljon, erre lehetőséget, és társakat is találhat hozzá.”

Kimondani: a helyemen vagyok
Az esperes szívesen vitorlázik szabadidejében. Amikor a távlati célokra kérdezek rá, a hajó tőkesúlyát hozza fel szemléltetésként. A cél ugyanis az, hogy a budapest-déli lelkészek lelkileg, egzisztenciálisan, családi kapcsolataikban stabilak és nyugodtak legyenek. „Egyfajta belső nyugalomra és erőre van szüksége minden lelkésznek. Arra, hogy ki tudják mondani: a helyemen vagyok, itt kell lennem. Nem lehet külsőleg azt mutatni, hogy minden rendben van, miközben »ég a ház otthon«. Minden lelkész Isten-kapcsolatának tudatosnak és ápoltnak kell lennie. Szívesen vitorlázok, és többször megijesztettem az utasaimat, amikor úgy tűnt, felborulunk. Tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni a hajó tőkesúlya miatt. Ha bizonyosságunk van Istenben, a hajónk nem tud felborulni. Örülök továbbá az építkezéseknek, de látnunk kell, hogy nem magunknak építünk. Viccesen fogalmazva, csak a mozgássérült bejáratot építjük saját magunknak, hogy majd mi is bejussunk a templomba. Hogy kik lesznek a templomunkban, a megyénkben húsz év múlva, nem tudjuk. Azzal a reménységgel építünk, hogy a fővárosban élő ember megtalálja Istent. Mindenben őt kell látnunk és keresnünk.”

Somogyi Csaba

képek: Füle Tamás