A tizennyolc éven felüli, még nem családos korosztály zömében nagyvárosokban vagy azok környékén él. Az ő megszólításuknak az egyik legfontosabb missziós céllá kell válnia a történelmi egyházaknak, hiszen ők jelenthetik a jövő aktív, szolgálatkész, a társadalomért felelősséget vállaló keresztyéneit – fogalmazódott meg az Együtt a hit útján – Gyülekezetpedagógiai kézikönyv bemutatóval egybekötött konferenciáján. A megszólítás mellett legalább olyan fontos a tanítvánnyá tétel, erről és a korosztály sajátosságairól, társadalmi és gyülekezeti tendenciákról beszélgetett Püski Dániel, Bedekovics Péter református és Szabó András evangélikus lelkész.

Kik is ők?
A korosztály pontos meghatározása külön feladat, hiszen a huszonnyolc-harminckét éves fiatalok közül sokan még ifisek, de lehet látni példát arra, hogy valaki harminckilenc évesen, gyermekeivel együtt még mindig tagja a helyi ifjúsági közösségnek – kezdte meg a beszélgetést Püski Dániel. A formálódó Debrecen-Úrréti Református Gyülekezet lelkipásztora tizenegy évig volt egyetemi lelkész, az úrréti gyülekezetben sokan az általa vezetett egyetemi gyülekezetnek voltak tagjai.

„Meg kell húznunk a határokat, ezért Debrecenben úgy döntöttünk, hogy a tizennyolc év felettiek nem ifisek, hanem fiatal felnőttek. Előbbi alapvetően a középiskolás korosztályt jelenti, utóbbi már a következő életszakaszt foglalja magában. Ha egy érettségizettet fiatal felnőttnek tekintek, akkor jobban érzi a felelősség súlyát, jobban átéli, hogy a közösségért tennie kell, könnyebben tud elköteleződni a szolgálatban.”

„A fiatal felnőttkor legtöbbször az első gyermek megérkezéséig tart, ez egyeseknél huszonhét, másoknál harminckilenc éves kort jelent. Természetesen aki egyedül él, annál gyakran más a fordulópont. A fiatal házaspárok napi ritmusa nem sokban különbözik az aktív, lendületes egyetemisták életmódjától, az első gyermek megszületése azonban teljesen felborítja ezt a ritmust, és az értékrendre, preferenciákra is hatással van. Magyarországon ez a változás statisztikailag a harmincadik életév környékén jelentkezik.”

Képesek vagyunk integrálni őket?
A fiatal felnőttek ismérve, hogy a „ki vagyok én” kérdésre már kiforrottabb választ adnak, mint a kamaszok – vitte tovább a beszélgetést Szabó András. A pestújhelyi evangélikus gyülekezet lelkésze, a Melanchton Evangélikus Szakkollégium vezetője szerint az identitáskeresésben a vallás is szerepet játszik, de a társadalmi tendenciák megváltoztak.

„Ma már úgy épül fel az identitásunk, hogy az elődeinktől készen kapott értékeket, mintákat, meggyőződéseket megkérdőjelezzük, és másfajta identitást szeretnénk felépíteni. Ez a felépítés bonyolult, hosszadalmas folyamat. A vallással mindenki találkozik valamilyen szinten és mélységben, a hívő fiatalok előtt külön feladat, hogy hitüket az identitásuk, mindennapjaik részévé tegyék. Egyre többen vannak, akik előbb vállalnak gyülekezeti szolgálatot, és később térnek meg. Fiatal felnőttkorban előkerülnek a kérdések: hiszek-e, akarok-e tartozni közösséghez, gyülekezethez.”

„A keresztyén közösségek előtt kihívás, hogy ezt az ezer kérdéssel küszködő korosztályt integrálni tudják. A fiatal felnőttek kevéssé vágynak arra, hogy egy körben üljenek a náluk évtizedekkel idősebbekkel vagy fiatalabbakkal. A generációs különbségek minden irányban ijesztően hathatnak, akkor is, ha egyébként a korosztályok ugyanarra a megoldásokra jutnak külön-külön, de együtt már nem tudják ezeket megbeszélni. Szükségük van saját korosztályú környezetre, amely teret nyújt arra, hogy vallási értelemben is megtapasztalják az identitásunkat. Ennek a térnek szellemi és lelki szinten nagynak kell lenni, ahol tapogatózhatnak, elbizonytalanodhatnak, kérdéseket tehetnek fel, és válaszokat is kapnak. Kérdés, hogy a gyülekezetek biztosítják-e ezeket a tereket.”

Segítsünk nekik
„Amikor megkérdezzük, hol vagytok, huszonévesek, a válasz csak ennyi: elmentünk megkeresni önmagunkat” – fogalmazott Bedekovics Péter. A Zsinati Ifjúsági Iroda és a Budapesti Református Egyetemi és Főiskolai Gyülekezet vezetője szerint a húszas éveikben járó fiatal felnőttek egyfajta kései pubertáskorban vannak, jogi értelemben felnőttek, de ténylegesen még nem azok.

„Útkeresésben vannak, tanácstalanok, olykor nagyon nyitottak, máskor érdektelenek. Sokan érzelmi, identitásbeli káoszt élnek meg, számukra az ad biztonságot, ha nem várjuk el tőlük, hogy mindenre tudják a választ. Szintén veszélyes, ha azt mondjuk: ezt kell hinned, nem lehetnek kérdéseid. Lehetőséget kell adnunk nekik identitásuk megtalálására, mert ez a korosztály keresi önmagát, a hitét, Istent, ha ehhez tudunk nyitottak és befogadók lenni, az vonzó lesz számukra. Meg kell értenünk ezt a kései kamaszkort, ha sikerül, akkor nem számon kérői, hanem segítői lehetünk a fiatal felnőtteknek.”

Kettős identitás
„Sokszor a legkisebb váltás is elég lehet, hogy valaki korosztálytól függetlenül kiessen a gyülekezetből” - fogalmazott Püski Dániel. „Az egyetemisták mintha „projektekben” gondolkodnának: most egyetemet végzek, aztán dolgozok, elköltözök. A fejezetek lezárulnak, és a vallás sokaknak egy „projekt”: egy adott időszak alatt foglalkoztak vele közösségi szinten, de ennek vége van az életmódbeli váltással. Sok egykori gyülekezeti tagunk került fel Pestre, de nem találnak gyülekezetet. Néha elmennek egy-egy ismert, „menőnek” tartott közösségi alkalomra, több közösségben is jelen vannak bizonyos ideig, ez kettős identitást eredményezhet, amivel nehéz mit kezdeni gyülekezeti szinten.”

„Történelmi egyházakhoz tartozunk, fogalmaink és kommunikációnk nem túl vonzó a fiatal felnőttek számára” - fogalmazott Szabó András. „Minden életmódbeli váltás kockázat arra, hogy elszakadjanak az adott gyülekezettől, sőt, felekezettől. A húszas évek a váltások, változások időszaka. Van alternatíva keresztyén és világi közegben, ahol jelen vannak a fiatal felnőttek, ilyenkor a történelmi egyházak „gyomra összeszorul”, megijedünk, hiszen az egyébként is fogyó fiatalságot vonzzák el előlünk. Kérdés, hogy tudunk-e érvényeset, hitelest adni nekik úgy, hogy megőrizzük kereteinket, meggyőződéseinket.”

Elveszítés helyett megszólítás, megtartás, kiküldés
„Egyetemi lelkészként jó volt látni körülöttem az egyetemistákat, aztán néhány év elteltével fogtam fel: ők valahonnan hiányoznak. Nem csak gyülekezetekből, de nagyon sok településről is” – vitte tovább a beszélgetést Püski Dániel. „Tömbösítjük a korosztályokat, és el kell ismernünk, hogy alapvetően az értelmiségi pályát választókat látjuk magunk előtt. Nem vagyunk jelen azok között, akik ott maradnak a falvakban, kisebb városokban, nem tanulnak tovább. Az ő esetükben már tizenkilencéves korban lezajlik a felnőtté válás, megházasodnak, gyermekeket vállalnak, dolgoznak – akár egy negyvenéves.”

Bedekovics Péter szerint attól, hogy nincsenek mellettünk a templomban, a fiatal felnőttek nem elveszettek Krisztus számára.
„Nem eltűntek az egyház elől, de tény, hogy nincsenek jelen a gyülekezetekben. Vannak, akik a fővárosban dolgoznak és élnek, de nem váltottak gyülekezetet, mert úgy érzik, otthoni közösségüket „csalnák meg” azzal, ha váltanának. Így viszont kettős életet élnek, hiszen otthon nem tudnak szolgálatot vállalni, a fővárosban pedig nem találnak maguknak közösséget. Abban is segíthetünk lelkészként, ha egy fiatal házaspár elköltözik, hogy felvesszük a kapcsolatot az adott lelkésszel, elmondjuk, új házaspár költözött a településre, fogadják őket nyitott szívvel. Ne elveszítsük őket, hanem megszólítsuk, megértsük, megtartsuk, és ha továbblépnek, kiküldjük őket más közösségekbe.”

Képek: Somogyi Csaba