Amikor megérkeztünk a pomázi parókiaudvarhoz, könnyedséget, nyitottságot és közvetlenséget tapasztaltunk. A kapuban kedves, barátságos lelkész fogadott bennünket. Mint mondta, sohasem kérte a gyülekezetétől, hogy esperesnek szólítsák és máshol sem akar ezzel a tisztséggel kérkedni. Ő Nyilas Zoltán, az Északpesti Református Egyházmegye esperese, három gyermek édesapja, a Pomáz-Csobánkai Református Társegyházközség lelkésze. További titulusai még jobban elgondolkoztattak azon, vajon hogyan lehet vezetni egyszerre egyházmegyét, gyülekezetet és családot, valamint különféle bizottságokban is helytállni. Lehet-e, el kell-e választani ezeket egymástól.

Sorrendek
„Egy lelkészi továbbképzésen megkérdezték tőlem, hogyan tudnám szétválasztani a megyei és a gyülekezeti vezetést és létrehozni olyan független szolgálati területet, ami a közegyházban működik – ezt a bontást nem tudnám megtenni. A sorrendek ugyanakkor megvannak, a motivációm és az elhívásom lényege mindenekelőtt a gyülekezeti lelkészség. Második helyre a családom vezetését tenném – és itt rögtön bajban is vagyok, hiszen mindig is nehéz a lelkészséget és a családot jól összehangolni. Ezzel együtt azt is látom, hogy amilyen szolgálatot eddig elvégeztem, arra mindre kaptam valamilyen formában elhívást.”

A harmadik helyen tehát az esperesi szolgálat áll Nyilas Zoltán életében, és ezt – mint kiderült – nem lehet elválasztani a lelkészségtől. Közös az elhívás, de a felelősség már nem ugyanakkora. „Ennek az elhívásnak van egy belső és egy külső része, ezeket a beiktatás rögzíti. Néhány évvel ezelőtt lelkésztársaimmal együtt vitattuk meg, hogyan folytatódjon az egyházmegye sorsa, és arra bátorítottak, hogy vállaljak először főjegyzői, majd esperesi szolgálatot – ez volt a külső elhívás.

Amikor főjegyző lettem, igyekeztem tisztázni mindenkivel, hogy kaptam egy ilyen hívást, és a gyülekezetem presbitériuma egyhangúlag támogatott ebben. Hogy ez mivel jár majd, azt azonban senki sem tudta. A lelkészség alapvetően egyszemélyes felelősséget jelent. Esperesként azonban meg kellett tanulnom, hogy mással dolgozom együtt és a gyülekezetemnek is meg kellett szoknia, hogy most már többféle hang érkezik akár a szószékről is. Ezt nem élte meg könnyen a pomázi közösség, számukra is tanulás ez az időszak.”

„Ne igazodjatok a világhoz”
Ritkán fordul elő, hogy egy jelölt bemutatkozásában a másik jelöltet nevezi meg alkalmasként – márpedig ez történt Nyilas Zoltán megválasztásakor, hiszen a másik esperesjelölt a saját bemutatkozásában a pomázi lelkészt ajánlotta. Minden vezető életében eljöhetnek azonban mélypontok, amelyek megkérdőjelezhetik az elhívást. „Egy alkalommal arra jutottam, hogy az esperesi feladatot képtelen vagyok ellátni – más mögé szívesen beállok, de én nem vagyok alkalmas. Ekkor kaptam Istentől egy konkrét igét a római levélből: „Ne igazodjatok a világhoz, hanem szánjátok oda a ti életeteket okos istentiszteletként.” Ez lett az esperesi szolgálatom egyik fontos igéje, ami megerősítette a belső elhívást.”

Egy ilyen beszélgetés során nem lehet megkerülni a kérdést, hogy mit is jelent a jó vezető, hogyan lehet jól vezetni az egyházban. Nyilas Zoltán szerint a vezetésnek mindenekelőtt elhíváson kell alapulnia, és a vezetőnek nyitottnak kell lenni arra, hogy képezze magát. „Több lelkészi továbbképzésen is részt vettem, nem azért, hogy esperes legyek, hanem hogy az emberekkel való foglalkozást, a konfliktuskezelést vagy akár a kapcsolatépítést jobban megismerhessem” – tette hozzá az esperes.

Elmondható, hogy ritkán adunk visszajelzéseket a vezetőinknek, inkább elvárásokat támasztunk velük szemben – pedig nekik is szükségük van a tükrökre. „Ez nehéz kérdés. Azt látom, hogy amin munkálkodnunk kell, az a belső hálózat kiépítése. Nehéz azt mondania egy lelkésznek, hogy esperes úr, ezt elszúrtad. Nyilván könnyebb pozitív visszajelzést adni, de örülök annak, hogy lelkésztársaim nyíltak, ha kell, korrigálnak. Az egyházmegyei gondnok nagy példaképem a vezetés terén. Ő nagyon jó vezető, a hétköznapi életben sokat tanulok tőle – csak ámulok néha, hogy egy polgármesterrel hogyan is kell beszélni, ebben ő profi. Társam továbbá a döntések előkészítésében is, és ő rendszeresen ad visszajelzéseket.”

Sokszínű, befogadó, növekvő
Az Északpesti Egyházmegye nagynak számít egyházunkban, és a sok gyülekezet népes közösséget – embereket, sorsokat, lelkészeket – jelent, ilyenkor valóban nagy szükség van a vezetői képességekre. „Az egyházmegyénk mindenekelőtt sokszínű, befogadó és növekvő – ez utóbbit visszafogottan mondom. A számok növekedést mutatnak, de ezt nem lehet minden területen és gyülekezetben igazolni.”

A növekedés és a fejlődés megjelenhet fizikálisan és lelkileg is. Nyilas Zoltán számára ez utóbbi fontosabb, amely magával hozhatja az előbbit is. „A lelki növekedést ott látom, ahol a hagyomány és a lelki megújulás találkozik egymással. Ezek a gyülekezetek szárnyalnak. Mert megértette a régi, ’nyakas’ reformátusság, hogy a településre érkezett reformátusok számára lelki otthon lehet a közösség – és ott Isten sok áldást készített elő. Erre látok példát Gödöllőn, Fóton, Biatorbágyon vagy akár Szentendrén.

Azonban van egy végvári rendszerünk is a megye- és országhatárokhoz közel, ahol minden egyes lélekért komoly harcot vívunk. Az északi végeken előfordul, hogy egy lelkészre akár 40 település is jut. Ezzel együtt az utóbbi évtizedekben újabb gyülekezetek is létrejöttek, amelyek teljesen újonnan alakultak meg, legyen szó Csömörről, Erdőkertesről vagy akár Diósdról.”

„Hogy van a lelked?”
A megye összetettsége tehát adott, mindenhol vannak küzdelmek és áldások. Épp ezért kérdés, vajon az esperes hogyan tudja segíteni, pásztorolni a lelkészeket – akár a végvárakon, akár Budapest vonzáskörzetében. 
„Be kell valljam, hogy ez a legnehezebb. Nagy vállalásom volt – és ennek érzem is a hiányát –, hogy meglátogatok minden lelkészt a megyén belül. Néhány helyre el tudtunk jutni, ezek nagyon jó és őszinte pillanatok voltak. A cél az volt, hogy kötetlenül beszélgessünk, megkérdezzük, hogy van a lelked, hogy érzed magad.
Ez a kezdeményezés nagyon kedves visszhangra talált, ebből többre lenne szükség. A családi találkozások iránt is sóvárog a lelkem, a pásztorolás valahol itt kezdődik. A baráti beszélgetések sokat segítenének, mert ezek nélkül csak a hivatal van, csak számok, táblázatok vannak emberek helyett.”

Öltönyben, nyakkendőben a focipályán
Nem nehéz megállapítani, hogy egy lelkésznek és kiváltképp egy esperesnek sok a teendője, ami erősen igénybe veszi őt. A feltöltődés ezért az espereseinknek is nagyon fontos. „Szeretem azokat a pillanatokat, amelyeket a családommal tölthetek. Vezetőként könnyedén elfelejthetjük azt, hogy ezt a küzdelmet nem egyedül kell vállalnunk. A feleségemet nagyon régóta ismerem, tizenévesek voltunk, amikor találkoztunk egy református ifjúsági közösségben. Érdekesség, hogy nem a házassági évfordulóinkat tartjuk számon, hanem azt, hogy mi már azelőtt tíz éve ismertük egymást. Együtt voltunk gyerekek, együtt váltunk felnőtté, közösen harcoltuk meg a hitünket, a visszajelzések és a megerősítés terén is fontos számomra az ő személye.

Igyekszem továbbá úgy alakítani az életemet, hogy a gyerekeim örömében én is tudjak osztozni. Legutóbb egy hosszas zsinati ülés után nagyon elfáradtam, és azt mondtam, hogy most nekem haza kell mennem. Öltönyben, nyakkendőben mentem ki a focipályára és néztem, hogy a fiam hogyan focizik. Később az idősebb fiamhoz mentem, aki kézilabdázik, és az ő meccsét is meg tudtam nézni. Ezek ritka, de nagyon értékes pillanatok. Fontosnak tartom továbbá, hogy két-három havonta a feleségemmel együtt színházba menjünk – csak azért, hogy kikapcsolódjunk. András fiammal, bár nagyon ritkán, de eljutok a Fradi otthoni meccseire is. Erre néhány református egyházi vezető is eljön, nekik bérletük is van.

„Ne engedjünk”
Végül a célok kerültek szóba, a jövő. „Nagy vágyam, hogy a lelkészi csapatunk egyszer egy valóban csendes napon legyen együtt, ahol kikapcsoljuk a mobilt, éneklünk, dicsérjük Istent. Ez azért is fontos, mert amit elvárunk a gyülekezettől, azt nagyon ritkán éljük meg egymással. Arra kell koncentrálnunk, amiért lelkészek lettünk: a legfontosabb Isten magasztalása legyen és ebből ne engedjünk az ügyek, feladatok tengerében. Budapest környékére folyamatosan érkeznek és telepednek le az emberek, családok és sokan keresnek közösséget. Lélekszámban többen vagyunk, mint tíz éve – de elveszetteket mindenhol, az agglomerációban és a végvárakon egyaránt találhatunk, őket meg kell keresnünk és lelki otthont kell adnunk nekik.”

Nyilas Zoltán Augustinus egyházatya szavaival búcsúzott el tőlünk, amely nagyon sokat jelentett számára belső vívódásában az esperesi elhívás során: „Ha tehát jobban örülök annak, hogy veletek vagyok megváltott, mint annak, hogy elöljárótok vagyok, akkor, mint az Úr is parancsolja, inkább a szolgátok leszek, hogy méltatlan ne legyek ahhoz a vételárhoz, amelynek az érdeméből a ti szolgatársatok lehetek.”

Somogyi Csaba

Képek: Füle Tamás