Mindennek megszabott ideje van – írja a bibliai prédikátor, így a pihenésnek is. Az olyan, teljes embert kívánó és mások felé odaadóan végzett szolgálatok esetében, mint a lelkipásztori hivatás, ez akár életbevágó is lehet. Ezért vette a bátorságot egy fővárosi egyházmegye után egy vidéki is, hogy egy időre biztosítsa lelkészeinek a kiszakadást mindennapi teendőik sorából. Igaz, az Északpesti Református Egyházmegyében inkább szombatidőről, semmint szombatfélévről beszélhetünk, de a három hónapos szabadság biztosítása egy nagy kiterjedésű egyházmegyében így is igazi vívmány. Néhány lelkipásztor már vállalkozott is a bátor lépésre, hogy egy időre másra bízza gyülekezetét, egybehangzó tapasztalatuk, hogy ezzel mindannyian csak nyertek.

Lényeges és lényegtelen
Hét hetet töltött 2020 elején a belfasti protestáns teológián – számolt be érdeklődésünkre Literáty Zoltán érdligeti református lelkész, teológiai tanár. „A habilitációm befejezéséhez volt szükségem erre az összefüggő időre. Az egyetem biztosította a lakhatást a kollégiumában. Egy kicsi, kápolnára nyíló egyágyas szobában laktam, így minőségi időt tölthettem Istennel, és jólesett egy kicsit magamban is lenni. Az időm nagy részét a dolgozatommal töltöttem, de hétvégenként prédikáltam is néhány helyi gyülekezetben. Készítettem egy interjúsorozatot is az ottani lelkészképzésért felelős személlyel, a teológiai oktatás szigetországi modellje ugyanis már évekkel ezelőtt felkeltette az érdeklődésem. Nappal és késő este dolgoztam, pihenésként pedig esténként néha egy-egy meccset is beiktattam a napirendembe, így kicsit a diákéletet is újraéltem.”

A kutatás igazi feltöltődés volt számára, erre szívesen szán időt, csak épp nem mindig tud – ismeri el a lelkész. „Szeretek a teológiával foglalkozni, egy-egy kérdés mélyére ásni, megérteni dolgokat. Dolgozatomat arról írtam, hogy mit gondolt Pál apostol a prédikálásról. Ennek a biblikus kutatásnak az eredményei személyesen, lelkészként és tanárként is sokat jelentettek számomra, sok új impulzust is kaptam. Óhatatlanul is összehasonlítottam, amit Pál tanít a prédikációról a saját igehirdetési gyakorlatommal, amelyre már önmagában a kiszakadás is frissítőleg hatott. Ahogy kiléptem a mókuskerékből, más dimenziókra lett éles a szemem, volt időm elgondolkodni dolgokon.

Lelkészként nem tudunk elegendő időt szánni arra, hogy rátekintsünk, miért tesszük, amit teszünk, sem az eredmények kiértékelésére. Hiába tanítok az igehirdetésről, tizenhét évnyi lelkészi gyakorlat után ezzel a megállással tisztult le, hogy a hivatásomban melyek a fontos dolgok, és melyek a lényegtelenek, így azokra már sokkal könnyebben tudok nemet mondani. Másképp érkeztem haza, mint ahogy elmentem, és ezt a diákjaim és a gyülekezetem is érzékelték.”

A tajga után a spanyol nyárba
„Nem tanulással akartam tölteni ezt az időt, és mindenképp egyházon kívüli tapasztalatot akartam szerezni – valami nagyon mást csinálni, mint egyébként” – ezt már Balogh Tamás gödöllői lelkipásztor mondta szombatidejéről. Eleinte emberbaráti célokat tűzött ki: afrikai kórházi önkéntességről, angliai szerzetesközösségben tett látogatásról, nepáli napelemtelepítő projektről álmodozott, de a járvány keresztülhúzta terveit. Végül 2021 nyarán egyhónapos nomád biciklitúrára indult Svédország sarkkörön túli tájaira egyesegyedül, majd két hónapot feleségével a spanyolországi El Camino legszebb és legnehezebb útszakaszain zarándokoltak. 

Nagy szenvedélye a természetjárás, a sarkkörön túli világ régóta vonzotta, a terepbiciklizésben is volt már tapasztalata, és a családi kasszát sem akarta megterhelni. Így esett a választása Svédországra. A kiruccanást szinte fillérekből oldotta meg, szállásra nem kellett költenie, hiszen az erdőben aludt, de étkezésre sem nagyon: egy hónapig csak zabkásán, energiaszeleten és levesporon élt.

Az útja többnyire erdei ösvényeken és folyóparton vezetett, két lakott település között több mint száz kilométert tekert le. Ilyen helyen a legnagyobb veszély az eltévedés és a biciklis baleset, főleg, ha az esés következtében a nálunk lévő telefon is használhatatlanná válik – meséli. Vele is előfordult, hogy elfogyott az erdei ösvény, a sűrű erdőben farkasok vonyítását hallotta, és a jávorszarvasoktól is félt, a legnagyobb veszélyt mégis az jelentette, amikor a terepviszonyok miatt egy útszakaszt autópályán, száguldó kamionok között kellett megtennie. Mindezért kárpótolta a hó alól előbukkanó június végi táj és a lelki élmény – árulta el.

Elemi tapasztalat a Gondviselésről
És hogy miért érte meg mindez? „Csak én voltam ott, Isten és a természet, amit nagyon szeretek. A vadonban egész nap egyedül voltam, reggel Bibliát olvastam, tekerés közben egész délelőtt arról gondolkodtam, és nagyon sokat imádkoztam, olykor csak dicsértem az Istent. Hozzám közel áll, hogy az imádság nemcsak szóban elmondott ima, hanem Isten előtti csöndes jelenlét akár hosszú órákon át. Ez az út valódi spirituális élmény volt, és el is távolított az itthoni hétköznapoktól. Itthon sokkal összetettebbek és elvontabbak a problémák, az aggodalmak, és az Isten-tapasztalat is közvetettebb. Olyan kérdésekkel kell szembenézni, mint az, hogy mi lesz, ha a pályázatunkat rosszul bírálják el, vagy mi lesz, ha egyszerre lesz beteg a beosztott lelkészem meg én. Ott viszont azért imádkoztam, hogy ne hűljek ki, vagy találjak tiszta vizet és élelmiszerboltot száz kilométeren belül. Mivel ezek sorban meg is történtek, az alapszükségletek szintjén éltem át az isteni gondviselést, ami olyan volt, mint egy terápia. Amikor olvasod a Bibliában, hogy Ábrahám elindult, nem tudva, hova megy és nem tudva, hol alszik – ezek a történetek egészen máshogy szóltak hozzám odakint.”

A tajga sűrűje után a világhírű El Camino zarándokút számára nem volt más, mint visszatérés a civilizációba, miközben felesége épp ezzel mondott le az otthoni biztonságról és a kényelemről. Ennek ellenére nagy összhangban tettét meg az összesen 840 kilométeres utat az Atlanti-óceán partján és az asztúriai hegyek között, nem egyszer szabad ég alatt töltve az éjszakát.

„A legjobb élményt számunkra a sok imatapasztalat jelentette. A biztatásunkra folyamatosan érkeztek hozzánk otthonról az imakérések, és mindennap imádkoztunk ezekért az emberekért. Mire hazajöttünk, rendkívül nehéz helyzetekben lévő emberek életében láttuk meg, hogy Isten meghallgatja az imáinkat.”

Jézusról beszélt – és kérdezték
Az odakinti találkozások fontos beszélgetésekre is lehetőséget adtak. A zarándokút megtelt a világ minden tájáról érkező vándorokkal és azokkal a spanyolokkal, akik a járvány miatt nem utazhattak messzebbre azon a nyáron. „Sokan divatútnak látják a Caminót, de amikor beszélgetsz az emberekkel, kiderül, hogy majdnem mindenkinek van valami terhe. Nem véletlenül vannak ott.”

A lelkész arról mesélt, amikor valaki viccelődve megkérte, hogy áldja meg őt, hátha találna szállást. Erre ő azt felelte: „megáldalak, de szállásod nem biztos, hogy lesz, mert Jézusnak sem volt.” Erre aztán a túratárs is tovább érdeklődött. Majd elváltak útjaik, de két nap múlva, amikor a lelkész felajánlotta, hogy átadja neki saját szálláshelyét, arra kérte, beszéljen neki még Jézusról. „Minden lelkész vágyik spirituális élményekre a barikád másik oldalán, de kevés alkalommal van ilyenben részünk. A Camino erre is jó volt. Végtelen sok emberrel találkoztam az ausztráltól a koreaiig, és amikor elmondtam, hogy református lelkész vagyok, az olyan volt, mintha azt mondtam volna, hogy bicikliszerelő – semmi jelentősége nem volt. Ez ráébresztett, hogy a református lelkészi karban sokkal többet gondolunk magunkról, mint ahogy a társadalomban mi föltűnünk. Hajlamosak vagyunk magunknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Az emberek többségét alapjáraton nem érdekli, hogy mi miről mit gondolunk. Az érdekli őket, hogy megosztjuk-e velük a szállásunkat, adunk-e nekik ételt, segítünk-e nekik. A támogató jelenlét számít, és az, hogy valaki meghallgassa őket. Az Istenről való beszédre akkor válnak nyitottá, ha mélyebb szintre kerül a kapcsolat, vagy valami jó tapasztalatot szereznek. Lehet, hogy az egyházzal szemben érdektelenek, de a tiszta evangéliummal szemben nem olyan elutasítók, mint gondoljuk.”

Még nem elég bátrak a lelkészek?
A szombatfélév során tapasztalt élmények mély nyomot hagytak a lelkészekben, és elmondásuk szerint környezetükben is. Sok lelkész szívesen követné példájukat, legtöbbjük eddig mégsem merte ott hagyni gyülekezetét az ott folyó lelki és akár fizikai építkezés miatt sem. Balogh Tamás is nagy építkezések mellől jött el, de azt mondja, a nyári táborokat már fél évvel korábban el tudták kezdeni szervezni, oda vendégelőadókat hívtak. Az ő költségeiket az egyházmegyétől a gyülekezet számára erre a célra érkezett támogatásból biztosították, de ez a keret teszi lehetővé a helyettesítő lelkészek díjazását is. Rájuk azért van szükség, mert a széltében-hosszában akár 200 kilométeres távolságot is felölelő Északpesti Református Egyházmegyében nem jelentene megoldást az, ami a fővárosban igen: ott ugyanis két egyházmegyei beosztott lelkész csak a szombatfélévüket töltő lelkészek helyettesítését látja el, egy-egy szolgálati lakás és a város bármely pontjára eljutást biztosító közlekedési eszközök is rendelkezésükre állnak.

Vidéken ezért sem lehet szó fél évről, de legfeljebb három hónapot még tudnak biztosítani, ami a gyülekezet és a szombatidőt töltő lelkész számára is tartható és tervezhető – mondta kérdésünkre Nyilas Zoltán északpesti esperes. „A lelkipásztornak kell előkészíteni ezt a három hónapos időszakot. Ő ajánl az egyházmegye elnökségének helyettes lelkipásztort, aki aláírhat, presbiteri gyűlést hívhat össze, banki dolgokat intézhet. Ő általában a lelkipásztor bizalmasa, barátja – akit ő felkér, elnökségünk elfogadja, ebbe nem szólunk bele.”

A helyettes lelkész nem feltétlen tud szolgálatokat is átvállalni, azokat a beosztott lelkészek, a környékbeli gyülekezetek lelkészei, nyugdíjas vagy hatályban tartott lelkipásztorok végzik – tudtuk meg. „A lelkésznek tizenkét vasárnapra kell megszerveznie a vendégigehirdetőket, ők pedig beosztják egymás között, mikor ki prédikál.”

A szombatidő ideje alatt a lelkipásztor gyülekezetétől szintén megkapja korpótlékos javadalmát, és biztosított számára a parókián lakás is, bár egybehangzó vélemények szerint aki teheti, annak érdemes a szombatidő alatt megszokott környezetéből kiszakadnia.

A házaspárok egyszerre is mehetnek
Egy előzetes felmérés során az északpesti gyülekezeti lelkipásztorok fele jelezte, hogy részt venne szombatidős elvonuláson. Eleinte egyfajta elnyújtott tanulmányi szabadságot biztosított volna az egyházmegye egy szabadon választható képzés idejére, de a visszajelzések alapján a kikapcsolódásra is nagy az igény. Többen azonban el kellett, hogy halasszák szombatidejüket, mert az épp a járványügyi korlátozások feloldásának idejére esett volna, amikor a gyülekezeti élet újraindult. Ők pedig inkább szerettek volna ekkor pásztoroltjaik mellett lenni.

A jövő évi szombatidőre idén szeptemberig lehet jelentkezni, egy lelkipásztorra hétévente kerülhet sor – mondta Nyilas Zoltán. Északpesten a jelentkezés feltétele az is, hogy az illető legalább öt éve az egyházmegyében szolgáljon, és vezető lelkész legyen. A házaspárok egyszerre is elmehetnek, és bárki akár rövidebb időre is vállalkozhat, mint három hónap. Az évzárás és az évkezdés azonban védett zóna, mert a gyülekezet költségvetésének, záró számadásának és missziói munkatervének elkészítése nem maradhat el.

Képek: Balogh Tamás, Füle Tamás, Literáty Zoltán

Kapcsolódó cikkünk:
Mire jó a szombatfélév?
"A lelki feltöltődés mellett a szombatfélév legnagyobb haszna, hogy lehettem kicsit nem lelkész, hanem egyszerűen csak ember. Tudatosodott bennem, hogy az életem súlypontja, a fő hivatásom az, hogy először is férj vagyok, édesapa és csak azután lelkész." (Sóskuti Zoltán)