"Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon."
C.S.Lewis
Istentisztelet a pusztában
Egyházkerületünk történetének apró, ismeretlen fejezete, amelyben az ügyesség, a hűség, a kapcsolattartás és az elődök tisztelete találkozott egymással.
A Rákosi-diktatúra legsötétebb időszakában, 1952-ben, egy fiatal lelkipásztor érkezett a Pest megyei Nyáregyházára a Sárospatak melletti Vajdácskáról. Alig telt el fél év szolgálatának megkezdése óta, amikor azt kérte az Állami Egyházügyi Hivataltól, hogy a Nyáregyházához közeli, egykori huszita templom romjainál megemlékező istentiszteletet tarthasson, hiszen a romok körül sok-sok sírhely fekszik, ahova a puszták lakóit temették el. Bátor tettét siker, de inkább áldás koronázta, és a környékbeli reformátusok istentiszteletre gyűltek össze a templomromnál, 1952 júniusának utolsó vasárnapján. Mivel nem találkozónak vagy nyilvános gyűlésnek hirdették meg, ezért az állam nem fordított akkora figyelmet az összejövetelre, ami az évtizedek alatt de facto illegális találkozóvá vált.
Családok, gyülekezetek és a templomrom
Kelemen Norbert, aki 1994 óta a nyáregyházi gyülekezet lelkipásztora, osztotta meg velünk a történetet:
„Eleinte azok a családok vettek részt ezeken az összejöveteleken, akik elszármaztak a pusztáról. Először 1995-ben tartottam a pótharasztpusztai templomnál istentiszteletet, és ekkor ezek a családok még jelen voltak, minden családról lehetett tudni, hogy hol volt a tanyájuk. Három évvel később gyülekezetünk vezetősége úgy döntött, hogy központi emlékművet készít az elhunytak emlékére, ezzel együtt méltóbb körülményeket szerettünk volna teremteni az istentisztelethez.”
A területen, ahol mintegy 150 embert temettek el a történelem során, a gyülekezet akkori tagjai padokat rögzítettek az elkészült emlékmű köré, ami a közös sír fölé épült. Az emlékmű mészkőlapját a felsőnyáregyházi temető egyik 19. századi síremlékéből vágták ki. Úrvacsorás istentiszteletet 1998 óta tartanak az emlékműnél, ahol a környékbeli reformátusok közel hetven esztendeje gyűlnek össze. Hagyománnyá vált, hogy az egyes gyülekezetek kiválasztanak egy-egy éneket, amit közösen elénekelnek. Az istentisztelet után közös ebédet tartanak, az asztalokra a különféle gyülekezetekből érkező szőlősgazdák borai kerülnek.
Kelemen Norbert visszaemlékezett arra a napra, amikor az emlékművet felavatták.
„Mintegy 350 fő volt jelen ezen az egyházmegyei ünnepségen, a Monor-nagytemplomi gyülekezettől például egy panorámás nagy busz érkezett – egészen addig jutott, amíg el nem akadt a homokos úton, a népes gyülekezet végül besétált a pusztába. Komlósi Péter volt délpesti esperest lovaskocsival vittük a helyszínre. Nagyon megható emlékként él bennem az a nap, sokan ott voltak azok közül, akik már a híres 1952-es istentiszteleten is részt vettek.”
Erős vár a pusztában
A pótharasztpusztai templom története egészen a középkorig nyúlik vissza. A templom egy kereskedőút mellett épült fel, ami Szeged, Nagykőrös felől haladt Pest irányába. Az épület a 15. században a huszitákhoz került. A török idők alatt az Alföldhöz hasonlóan a Pesti-síksághoz tartozó haraszti puszta is elnéptelenedett, ezért a reformátusok a türelmi rendeletig, Nagykőrös és Ócsa között csak a pótharaszti templomban tudtak istentiszteletet tartani. A nagykőrösi földek határa egészen a templomig húzódott, ezeket hatévente megfuttatták, azaz licitálásra kínálták. Emiatt az itt élők nem mertek véglegesen letelepedni, és vert sárfalú vagy fából készült, kis méretű házakat építettek.
A második világháború alatt a pusztát először a megszálló németek foglalták el, akik később a szovjetek elől visszavonulva elakadtak az akkor még le nem csapolt mocsarakban. Az egyik, keleti frontról visszatért, tanyasi fiatal testvérpár parancsszóra segített a németeknek a teherautójuk mentésében, a testvéreket az akció után nem sokkal a szovjetek lelőtték, feltehetőleg ők az utolsók, akiket a templom körül temettek el.
Elődökre emlékezve
A szocializmus alatt minden földterület az államhoz került, ezért a pusztában lakók beköltöztek a környék falvaiba, Nyáregyházára, Újlengyelbe, Pilisre, Csévharasztra, Vasadra és Monorra. A templomot először az 1960-as években tárták fel, a második feltárást 1996 körül végezték, az eredeti terv szerint a templom minden oldalát újra felhúzták volna, ez azonban nem valósult meg.
Főző László után sokáig Gulyás László monori lelkipásztor szervezte és tartotta kézben a pusztatemplomi istentiszteleteket. A reformátusok mikrobusszal, autóval, motorral, kerékpárral vagy gyalog érkeztek, Kelemen Norbert vezetésével azt a régi hagyományt elevenítették fel, amikor a hívek lovaskocsival indultak a települések határaiból a templomromhoz.
„Mindenkinek mást jelentett ez a június végi program. Azok, akiknek kötődése volt a helyhez, családi találkozóként élték meg az istentiszteletet, olyan rokonokkal érintkeztek, akiket évek óta nem láttak, vagy csak évente egyszer, a pusztatemplomnál. Mások jó hangulatú szabadtéri programként tekintettek rá, ahol felelevenítették a régi korokat, azt a hangulatot, amit a rejtett helyen való találkozás izgalma keltett.”
Történelmi emlékezet
A hagyományokat éltetnünk kell – ameddig érvényes tartalommal tudjuk megtölteni. A lelkész elmondta, 2020-ra számos, agglomerációban élő és működő gyülekezet megerősödött az 1990-es évekhez képest, amelyek sok-sok programot szerveznek nyaranta. A környékbeli települések lakói, lelkészei lecserélődtek, a hagyományok átalakultak, elhalványultak. Ma már inkább a történelmi emlékezet részeként kezdenek tekinteni a pótharasztpusztai úrvacsorás istentiszteletre, amelyet 1998-ig június utolsó vasárnapján tartottak, ekkor ez a hónap utolsó szombatjára került át.
„Ma nem az a kérdés, hogyan lehet kiskaput találni a gyülekezést betiltó, keményvonalas szocialista diktatúrában. A nyáregyházi gyülekezet mindig is nagy erőket mozdított meg, hogy az istentisztelet és a köré épült hagyomány ne vesszen el, de 2020-ra az egykori 100-150-es létszám jelentősen visszaesett, tavaly azt vettük észre, már csak a helyi közösség tagjai jöttek el június végén emlékezni, ünnepelni, együtt lenni. A családi szálak révén érintett elszármazottak közül többen is élnek, de úgy tűnik, számukra sem fontos annyira, hogy a reformátusokkal együtt emlékezzenek az elődökre.”
A kérdés ugyanaz…
A pótharasztpusztai templom és közvetlen környezetének fontossága megmarad, az egyik elképzelés szerint azonban nem a környékbeli református közösségek találkozóját szervezik ezentúl, hanem a nyáregyházi gyülekezet saját programjait tartja majd templomromnál, a közösség évente több programot is szervez erre a helyre. Kelemen Norbert az új tartalom megtalálásáról beszélt, ami a régi hagyomány értékeit megtartva annak helyébe léphet.
Főző László nyáregyházi szolgálatának kezdetén az egyik hivatalos állami jelmondat ez volt: a párt a mi erős várunk. Ő, és lelkészutódjai azonban végig ragaszkodtak a 46. zsoltár közismert vallomásához: Jákób Istene a mi várunk. Ez a hitvallás adott reményt és bátorságot a török idők viszontagságaiban, a második világháború poklában, a kemény és puha diktatúrában és ma. Jákób Istenét lehet a pusztában, romos huszita templom mellett is imádni, ahogy nagyvárosi toronyház sokadik emeletén is. A kérdés ma is ugyanaz, mint a középkorban vagy 1952-ben: ki a mi életünk legfőbb ura, és hagyományainkat hogyan tudjuk érvényes tartalommal megtölteni. A pótharasztpusztai templom története példa lehet előttünk.
Képek: Somogyi Csaba, nyáregyházi református gyülekezet