„Az élettörténetek sokszor nem egy emberről szólnak, hanem mindannyiunkról” – vezette fel a Könyvfesztiválon az új könyvét Révész Szilvia. A Hópárduc felesége – Életem Erőss Zsolttal című interjúkötete éppen ezért nem csak a címszereplő Sterczer Hildáról, a híres hegymászó özvegyéről szól, hanem azokról az élethelyzetekről is, amelyekhez hasonlókat szinte mindenki átélt már. Hiszen magasságokkal és mélységekkel nem csupán a férjét alig harmincévesen elvesztő, kétgyermekes hegymászófeleségnek kellett szembesülnie – a mi életünknek is megvannak a maga nyolcezresei. Sterczer Hilda példája azonban arra tanít minket, hogy ilyenkor sem vagyunk egyedül: egyrészt sokan átélnek hasonló próbatételeket, és ez teljesen normális; másrészt Isten gondoskodik arról, hogy legyen erőnk az utunkhoz.

Alázat
Hogyan lesz egy nőből hegymászó? – kérdezték Sterczer Hildától a könyvbemutatón. „Gyerekkoromban sokat nézegettem az atlaszokban hegyek képeit, de asztmás voltam, gerincproblémám is volt, így fel sem merült bennem a hegymászás” – emlékezett vissza Hilda. „Azután 2004-ben tanítóként engem bíztak meg egy kéktúra vezetésével. Nem gondoltam volna, hogy tíz kilométernél tovább bírom majd, de egy túrabot segítségével a huszonkilenc is sikerült.” Túrázásokkal kezdte, utána jött a hegymászás. 2005-ben felkeresett egy fehérvári falmászó tanfolyamot, és amikor már hegyeket mászott, úgy érezte, hogy hazaért. „A csúcsok fehérsége olyan volt, mint egy szentség. Megérintett, és alázattal töltött el” – idézte fel, milyen élmény volt először négyezer méter fölé érni.

Erőss Zsolttal egy internetes társkeresőn találtak egymásra, de Hilda először nem hitte el, hogy tényleg ő lehet a profil mögött. „Zsolt nem értette, miért kételkedem ebben. Végül megbeszéltük, hogy mászunk egyet közösen. Ő a Grossglocknert javasolta. Ekkor már sejteni kezdtem, hogy mégiscsak őszinte lehet velem” – mesélte. A közös hegymászáson bizonyosodott meg róla Hilda, hogy tényleg a híres Hópárduccal ismerkedett meg. Már az első alkalommal kiderült, hogy igen hatékonyan tudnak együttműködni. „Ennél gyorsabban csak egyedül tudtam volna megcsinálni” – mondta neki a végén Zsolt, aki úgy vélte, hogy ezek után Hildának a nyolcezreseken a helye. „Zsolt önazonos volt, ezt tiszteltem benne. Sokat segített abban, hogy megtanuljak magamban bízni” – mondta Hilda.



Félelem
Ezzel kezdődött kettejük kapcsolata és a közös hegymászások korszaka is. „Több nyolcezresen is voltam vele. Ezekben a hegységekben minden sokkal nagyobb volt, mint az Alpokban. Ugyancsak ismernünk kell önmagunkat az ilyesmihez. Fokozatosan kell felkészülni az oxigénhiányra, a kisebb nyomásra. Odafent egy köhögéstől is eltörhet a bordánk” – magyarázta Hilda. „Emlékezetes volt az első nyolcezres csúcsom, mert negyed vagy fél órával előtte majdnem feladtam. Nem tudom pontosan megmondani, mikor, mert ilyenkor más az időérzékünk is. Végül mégis felmásztam a csúcsra, Istent dicsőítve. Más ilyenkor a szponzorok zászlóit viszi magával, én Jézus-zászlót varrattam, hogy kitűzzem a hegyre. Akkor még azzal biztattam magam: ha Isten velem, ki ellenem.”

A harmadik nyolcezresnek, a Makalunak a meghódítása azonban nem sikerült neki. Pedig már csak ez az egy csúcs választotta el attól, hogy felkerüljön mérvadó nemzetközi listákra. „Szintben mérve nagyjából három méterrel a csúcs előtt állhattam meg, távolságban talán harminccal. Csak a saját félelmemmel voltam elfoglalva, és eközben a zsebemben lévő Jézus-zászlóról teljesen megfeledkeztem, ahogyan az Istenhez való fohászkodásról is. Lefelé menet jutott eszembe mindez. Akkor gyorsan lefotóztattam magam a zászlóval, de az nem volt az igazi. A mai napig meghatározó számomra ez az élmény, de ebből is erőt tudok meríteni. Amikor valami miatt azt érzem, hogy nem bírom tovább, és eszembe jut a Makalu, akkor tudatosul bennem, hogy Isten velem van, és lesz elég erőm” – vallotta meg.

Amikor Hilda első közös gyermeküket, Gerdát várta, Zsolt kénytelen volt nélküle elindulni a következő expedícióra. „Nehéz volt otthon várni feleségként. Bíztam benne, hogy vissza tudok térni majd a hegymászáshoz, mert nem akartam elveszíteni az életemnek ezt a korábbi részét. Ez normális jelenség, de akkor bűntudatom volt emiatt. Most már tudom, hogy ilyenkor el kell tudni gyászolni az előző életünket, és ezt megnehezíti az önvád” – mesélte Hilda. Az életük következő nagy fordulópontja 2010-ben volt, amikor Zsolt balesetet szenvedett a Magas-Tátrában. Hilda utólag úgy látja, férje sem tudta elvégezni magában a gyászfolyamatot, amelyet ez a trauma megkívánt volna. A család életébe nem csak a lábamputáció hozott változást, hanem az is, hogy emiatt a média fókuszába kerültek.



Lejövetel
Hilda ezután Zsolt elvesztéséről mesélt. „Nagy volt a médiafelhajtás, a bulvársajtó vért és könnyeket várt tőlem, ezért én elvágtam magamban a gyászt, és falakat építettem magam köré. Annak idején nem tudtam nemet mondani a sajtónak, csak annyit határoztam el, hogy nem fogom nekik megadni, amit elvárnak tőlem. Ezt is utólag kellett átértékelnem. Az embernek tudnia kell nemet mondani, de ehhez kellő önismeret és tapasztalat sem árt” – vonta le a tanulságot. Gyászában végül Tapolyai Emőke pasztorálpszichológus sietett a segítségére. „Ő azt mondta nekem, hogy muszáj lesz az egy évnyi falépítésem után elkezdenem gyászolni. Nagypéntek nélkül nincs Húsvét. Nem csak túlélni kell, hanem megélni a veszteséget, és utána lehetőség nyílik arra is, hogy továbblépjek.”

Hilda igazi hegymenete a gyász feldolgozása volt. „Egy nyolcezres megmászása után lejönni a hegyről, az mindig olyan, mint egy másik nyolcezres megmászása. Ezért szoktam azt mondogatni, hogy egy hegymászónak két feladata is van egy expedíció során: feljutnia a csúcsra és leérkeznie onnan. Mindkettő embert próbáló. Az én lejövetelem a gyászfolyamat volt. Hullafáradtan, sok teherrel haladni, miközben jön egy óriási médialavina – ez külön túlélési folyamat. Nagyon könnyű elbukni benne. Az, amit átéltem, amiről a könyv is szól, az az én életbe való visszatérésem volt” – mondta. „Közben arra is ráébredtem, hogy Isten nem azért van, hogy minden hajszálamat épségben megőrizze, hanem abban segít, hogy képes legyek továbbmenni a nehéz helyzetekben is. Mert nem kell egyedül küzdenem.”

Mindamellett, hogy elkezdett pszichológushoz járni, az is biztos volt, hogy az akkor négyéves kislányuknak is kell a segítség. Ő rajongásig szerette az édesapját, és komoly trauma volt számára az elvesztése. „Gerda is járt pszichológushoz, és volt olyan, hogy közösen mentünk. Arra végig figyeltem, hogy megkapjon minden segítséget és támogatást. Az akkoriban másfél éves fiunknak, Csomának szinte fel sem tűnt igazán az apja hiánya, mert neki nem sok minden változott a környezetében. Kevés személyes emléke maradt róla, inkább képekről, felvételekről idézi fel őt. Azt gondolom, mostanra sikerült a megfelelő helyre tenni mindannyiunk életében ezt a veszteséget. Most már kerek egészek tudunk lenni” – véli Hilda. A család tovább őrzi Erőss Zsolt emlékét, amely mindig is az életük része marad.



Örökség
A könyvbemutató után adott interjúban Sterczer Hilda arról is mesélt nekünk, hogyan vállalta Erőss Zsolt örökségét a Hópárduc Alapítvánnyal. „Gerda lányomnak problémái voltak a figyelme összpontosításával, ezért elkezdtünk alapozó terápiára járni, hogy mozgásfejlesztéssel segítsünk ezen. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy nekem is voltak hasonló nehézségeim, de a mászás nagyon sok szempontból segített. Amikor ennek utánanéztem, kiderült, hogy Nyugat-Európában már a kétezres évek óta használják terápiás célokra a falmászást. Egyre világosabbá vált számomra, hogy erre kell elindulnom. Nagyon örülök neki, hogy megtaláltam ebben az utamat” – mondta. Így született meg a Hópárduc Alapítvány keretein belül működő fejlesztő falmászás.

„A Hópárduc Alapítvány olyan, mint egy harmadik közös gyerek. Mára már kinőtt a csecsemőkorból, most van a karompróbálgatós korszakában. Megvannak a nehézségei, de szépen növekedik egyre nagyobbra. A fennmaradásáért nem kell küzdenie, de a megerősödésért még igen. Szeretnénk, ha egyre jobb lenne. Néha érik sikerek, néha kudarcok, de egyre szebben megy előre” – mesélte Hilda. Ma már több mint kétszáz gyerekkel foglalkoznak, nyolc oktatóval, öt helyszínen. Jövőre háromszáz gyerek a cél. „Olyan visszajelzéseket kapunk szülőktől, pedagógusoktól, fejlesztő szakemberektől, hogy jó az, amit csinálunk, mert látják a gyerekeket fejlődni. Sikerült jobbá tennünk a gyerekeket, és talán az életüket is. Ezért óriási hála van bennem.”

„A falmászás rendkívül önreflexív sport. Már az első alkalom megmutatja, milyen ember vagy. Amikor a gyerekeket először látom mászni, már kapok képet a személyiségükről. Kiderül róluk, hogyan viselkednek az óvodában, iskolában, hogy milyen tanulók” – magyarázta Hilda. „Én azért is végeztem el egy kétéves mentálhigiénés képzést, mert egy kisfiú esete nagyon durván szembesített mindezzel. Ez a gyerek két vagy három hónappal korábban veszítette el az édesapját. És a mászáskor egyszer csak azt mondta, neki az a baja a fallal, hogy nem találja a kapaszkodót. Ezen ugyancsak megdöbbentem. A mászás segített neki megfogalmazni azt, hogy hogyan éli meg éppen az életét. Ez ráébresztett engem arra, hogy mennyire fontos az, amire vállalkoztunk. És hogy mekkora felelősség.”



Küldetés
„Sok ember csinálhatja azt, amit mi, de amilyen lelkülettel mi csináljuk, az tesz minket egyedivé. Az hajt minket, hogy Zsolt örökségével segítsünk másoknak” – folytatta a gondolatot Hilda, aki nagyon hálás azért, hogy igen remek csapat áll mellette ebben. „Nagy dilemmám volt, hogy vajon Isten azt akarja-e, hogy erre menjek. Egyben voltam biztos: én Isten nélkül nem akarok semmit sem csinálni az életben. Akkor megyek bárhová, ha az a Jézus-zászló ott van a zsebemben – korábban szó szerint, ma már képletesen értve ezt. Most azt érzem, hogy Isten erre adott nekem megbízást. Annyi nehéz helyzetünk volt, és mindegyikből kihozott az Úr! Én látom az áldást ezen az egészen, és továbbra is arra szeretnék tartani, ami Isten akaratába beleillik.”


Barna Bálint

Képek: Barna Bálint, Harmat Kiadó