1. beszélgetés


2004. január 28.

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég egy templomban jártam egy kis faluban, ahol - megmondom őszintén - furcsa érzések fogtak el. Azt kérdeztem magamtól: - Van ennek értelme, hogy itt néhányan ülünk és imádkozunk? Mintha az ősi kísértő szava zúgott volna a fülemben: - Minek néhány ember templomozása? Úgysem hat ez senkire. Úgysem változtat a világon. Legfeljebb az a tucat ember jó lelkiismerettel mehet haza. Azután egyszercsak történt valami. Nem tudom megmagyarázni, hogy micsoda. Az imádság mintha élni kezdett volna. A Biblia biztosan úgy mondaná, hogy angyalok jelentek meg. Egyszerre ereje lett a szavaknak, és történelmi távlatokba emelkedett az istentisztelet. Úgy gondolom, nemcsak velem történt ez a változás, hanem azzal az egész kis csapattal, akik ott ültünk. Végül is valahogy így születik meg mindannyiunkban a hit. Az a hit, amit tanulnunk is kell, amelyik egy titokzatos változás és ismeretszerzés is. Most a hit tanulás oldalát nézzük. Arról a Kálvin Jánosról fogunk hallani, akitől a mi vallásunkat kaptuk. Azért tartjuk ezt fontosnak, mert számos tévhit és mendemonda kering róla. Egy sorozatban szeretnénk életét és tanítását bemutatni, melyben segítségünk Németh Pál református lelkész, a Kálvin Társaság elnöke.

Németh Pál: Kálvinról inkább csak jelszavakat ismételgetünk, anélkül, hogy komoly ismereteink lennének az ő életéről, történelmi jelentőségéről. Egy ókori görög filozófus gondolatát idézem, így néhány dolog mindjárt világossá válik. Hérakleitosz Kr.e. 500 körül azt mondja, hogy "rossz tanújuk az embereknek a szemük és a fülük, ha barbár lelkük van". Tehát az, hogy milyennek látjuk a világot, mit és mennyit látunk belőle, attól függ, hogy milyen a lelki minőségünk. Így vagyunk Kálvin megítélésével is. Amikor Kálvin meghalt, Theodor Béza, az egyik legjobb barátja a fölötte mondott gyászbeszéd befejeztével ilyen kijelentésre fakadt: "Soha a gonoszok nem hallhatták őt úgy, hogy ne rettegjenek tőle, sem a jók úgy, hogy meg ne szeressék". A kortárs így látta ezt akkor. Később is megmaradt ez a kettős viszonyulás. A Kálvin ellenes gyűlölet borzasztó erős volt mindig a történelem folyamán. Ilyen kijelentések hangzottak el például, hogy a Szervét-ügy miatt az egész kálvinizmus szalonképtelenné vált. A legdurvább megítélője Kálvinnak Voltaire volt. Ő mindennel megvádolja, jellemtelenséggel, kegyetlenséggel, beteglelkűséggel stb. Viszont Rousseau, aki maga is genfi polgár volt, és nagyon büszke volt erre, a Társadalmi szerződésben, ami az egyik leghíresebb műve, azt mondja: "Akik csak teológust látnak Kálvinban, azok nem ismerik fel lángelméjének teljes nagyságát. Bölcs törvényeink megalkotása, amiben neki nagy része volt, éppúgy dicsőségére válnak, mint maga az Institúció. Bármekkora változást hozzon is az idő, amíg él bennünk a haza és a szabadság szeretete, nem szűnünk meg áldani e nagy férfiú emlékezetét." Egy szigorú Kálvin és a szabadság szeretete, hogy fér össze a kettő? Vannak, akik azt mondják, hogy Kálvinnal a korlátlan szabadelvűség robbant be a világtörténelembe. Ő volt az individualizmus és a szabadelvűség előharcosa. Sokan emiatt rágalmazzák Kálvint. Mások azt mondják, hogy Kálvin gátja volt mindennek, ami szabadság, és a társadalmat durva, kemény és szigorú törvények igájába hajtotta. Mind a két oldalról, tehát a szélsőjobbról és szélsőbalról is megkapja Kálvin a maga kritikáját. Mindegyik fél épp az ellenkezőjéért ítéli el.

Fekete Ágnes: Tehát, akkor mondhatjuk azt, hogy ez az oka annak, hogy Luther Mártonról mindig ez a kedves, vidám, asztali beszélgetős, tényleg az emberekhez közelálló kép alakult ki, ezzel szemben Kálvin mindig az a kemény, furcsa figura?

Németh Pál: Kálvin maga is nagyra tartotta Luthert és nagyon boldog volt akkor, amikor Luther róla dicsérő szavakat mondott. Zwingli és Luther között volt éles a feszültség. Kálvin és Luther nem álltak egymással szemben, már csak azért sem, mert nem voltak igazán kortársak. A lutheránusok Kálvint magukkal vitték a hitvitákra, mert óriási erőt jelentett nekik. Kálvin nagy ismerője volt az egyházatyáknak. Sokszor kimutatta, hogy helytelen egy-egy hivatkozás, mert az egyházatya nem azt mondja, amit a szájába adnak. Tehát Kálvin nagy erőssége volt a hitvitázó csoportnak. Ha Kálvin köztük volt, az biztonságot jelentett a katolikus teológusok felkészültségével szemben. Luther nem volt rendszerező elme. Luther egy bizonyos szituációban az evangélium bátor hirdetője. Igazi prédikátori (kérügmatikus) alkat. Kálvin teoretikus beállítottságú, rendszeralkotó elme, akinek szisztematikus gondolkodói hajlamai vannak. Ő az egészet látja együtt, mindenre való tekintettel gondolkodik. De hát a lutheranizmus is merített abból, ami a kálvinizmussal jelent meg.

Fekete Ágnes: Végül is akkor ennek a két személyiségnek egy utóéletéről van szó, amit mi érzékelünk inkább?

Németh Pál: Igen. Nem valóságos Lutherről és Kálvinról van szó, hanem csak az utókor által idealizált Lutherről, és az utókor által módosított Kálvinról. Van sok portré és ábrázolás, amit nem tarthatunk hitelesnek. Amiket hitelesnek tarthatunk, azok meg nem túl hízelgőek Kálvinra nézve. Azok a vonások, amelyekkel őt ábrázolják, inkább idősebb korában jellemezték, amikor már súlyos beteg ember volt. Nem tudták gyógykezelni, nagyon sokat szenvedett és kétségtelen, hogy kemény, megtört vonások látszanak az arcán. Kálvinnak a személyisége mégsem ilyen volt. A szigorúsága az inkább következetességet jelentett, mint keményszívűséget

Fekete Ágnes: Mi megszoktuk, hogy Kálvinnak ez a rigorózus, hosszú orrú, kissé beesett arcú ábrázolása él, hiszen a legtöbb lelkészi hivatalban ez van kitéve.

Németh Pál: Kétségtelen. Kálvinnak ezek az öregkori képei keserű arcú embert ábrázolnak: mély ráncok, éles tekintet, fájdalmas vonások stb., de ő mégsem volt ellene a vidámságnak. Például tudjuk Lutherről, hogy szerette a sört és szívesen ivott belőle barátaival együtt. Kálvin meg szerette a bort. A kálvinista emberek is szeretik a bort, legalábbis a magyar kálvinisták. Amikor Kálvin valami komoly szolgálatot tett a genfi tanácsnak, akkor az jutalmul egy hordó óborral ajándékozta meg. Nos, ha nem szerette volna a bort, bizonyára nem adtak volna neki ilyen ajándékot. Például egy megjegyzését olvastam valahol, hogy azt mondta, a bor jobb, mint a víz. Nem ilyen szigorú és örömellenes hangulata van Kálvin életrajzának. Egy eltorzult lélek sokakat taszít. Kálvin nem volt taszító jelenség és a hangvételében sem volt türelmetlen. Soha nem akarta azt, hogy neki követői legyenek, akik őrá hivatkoznak. Olyan ember volt, aki nem jelöltette meg a sírját. Tehát, tudatosan harcolt a maga személyi kultusza ellen. Ha valaki Kálvinnal foglalkozik, az rákényszerül, hogy ne csak Kálvint lássa az Isten színe előtt, hanem önmagát is az Isten előtt vegye komolyan. Az ember, pontosan a mi századunkban, nem szívesen veszi komolyan az Isten valóságát. Az Istenről beszélni, fecsegni könnyű. Kálvinnak a gondolkodása arra kényszerít minket, hogy vegyük komolyan a mindenható Istent, és mindazt, amit az Isten elvégzett értünk. Itt lenne az idő, hogy egyre többen próbálják ezt megérteni.