Valóságos csoda, hogy itt ülünk a ménteleki református parókián, Ritter Nándor lelkésszel, feleségével, Ritter Idával és három gyermekükkel, Bálinttal, Csanáddal és Johannával. Egyikük viccesen meg is jegyzi: a cölibátus az életére tört.

Hogy hogy is volt ez pontosan, azt meséli el Ritter Ida nemrégiben megjelent könyve, amelynél aligha találunk komplexebb műfajút a könyvesboltok mai kínálatában: egyszerre önéletrajzi mű, teológiai értekezés és életvezetési kalauz – ez utóbbi nem is áll messze a párkapcsolati mediátorként és coachként is tevékenykedő szerzőtől, aki ezúttal legelsősorban lelkészfeleségként reflektál az elmúlt 25 évre. Igen, emberöltőnyi idő igazolja választásukat, innen visszatekintve pedig már el lehet beszélni az alig elbeszélhetőt: egy katolikus pap és egy nyakas kálvinista családból származó lány szerelmét, az utat a cölibátus megkérdőjelezésétől a papi pálya elhagyásáig, majd az Istennel való kapcsolatuk komolyra fordulását és az újbóli lelkészi elhívást, végül pedig közös életük értékmozaikjait. Mielőtt belevágnak történetükbe, leszögezik: nem katolikusellenesek, és nem szeretnék mások hitét sem rombolni. Épp ellenkezőleg: élettörténetük megosztásával Isten gondviselő szeretetéről tesznek tanúbizonyságot.

Dallas helyett fagytemplom
A rendszerváltás után az emberek élénk érdeklődést mutattak a hit kérdései iránt, vágytak rá, hogy többet halljanak Istenről – veszi fel a fonalat Ritter Nándor. Inspiráló közegbe – Európa legnagyobb egyházközségébe – érkezett ő maga is fiatal katolikus papként ekkoriban. A nagyvárosi nagytemplomot fagytemplomnak is nevezték, mert méreteiből adódóan kétezer ember is helyet foglalhatott benne. „Mégis, amikor Nándi prédikált a diákmiséken, kevésnek bizonyult az ülőhelyek száma, az emberek még a padok mellet is álltak, hihetetlen megszólító ereje volt” – mondja felesége, Ida.

A fiatal nő tizennyolc évesen kereste fel a felnőtt hittancsoportot, amely péntekenként egy időben volt az akkor népszerű sorozattal, a Dallasszal. Mégis annyian jelentkeztek, hogy kétfelé kellett bontani az ifjúsági csoportot. Ida hamar beépült a közösségbe, szervezőtehetsége révén aktív tagja lett a társaságnak. A húszas évei második felében járó katolikus pappal barátokként, munkatársakként tekintettek egymásra, Ida szigorú neveltetése és Nándi elköteleződése a papi pálya iránt nem is engedett meg többet. Idának udvarlója is akadt egyik ifistársa személyében. Csakhogy szilárdnak hitt világuk már régen repedezett.

„Akkor mi most a könnyebbik utat választjuk?”
A fiatal pap hatodik éve állt szolgálatban, amikor komoly kétségei támadtak a cölibátust illetően. Már a teológián is megfogalmazódtak kérdései, de most már azt is látta, mennyire elmagányosodnak a papok. „Akkoriban indultak újra a szerzetesrendek, de sajnos sokan visszaléptek, mert érezték, hogy a cölibátus olyan döntés, amelyet egy életre vállalni nem könnyű. A szemináriumon mi még heten kezdtük meg a tanulmányainkat, de én voltam az egyedüli, akit pappá szenteltek. Bennem akkor az evangélium szava élt: ha értem elhagyod, százannyit kapsz.”

Az országban kiemelkedően bibliaközpontú papi szemináriumban kéthetente laikusképzés is folyt. „Ilyenkor szerették, ha mi, kispapok nem vagyunk ott, hiszen már akkor is a lányok jelentkeztek többen. Úgyhogy mi hétvégenként gyülekezeteket látogattunk, hittanórákat, bibliaórákat tartottunk. Az öreg papok megrökönyödve kérdezték: ti Bibliát adtok az emberek kezébe? Ez valami szektás dolog? Nem is lettek püspökök a tanárainkból.”

Tanulmányai alatt többek között arra a kérdésre sem kapott megnyugtató választ, mi indokolja a cölibátust, a papi nőtlenséget. „Azt mondták, könnyebb úgy szolgálni, hogy nem sír a gyerek, meg nem panaszkodik otthon az asszony. Mi pedig csak néztünk egymásra, és azt kérdeztük: ezek szerint mi a könnyebbik utat választjuk, ha nem lesz családunk?” De még ekkor is elkönyvelte magában: Isten országáért és az evangélium ügyéért vállalja az egyedüllétet. „Úgy éltem, hogy a nálam fiatalabbak a gyermekeim, a nálam idősebb egyháztagok pedig a szüleim, a nagyszüleim.”

A probléma akkor jelentkezett, amikor papként ráébredt, hogy elkerülhetetlen az elmagányosodás. „Nyaralni is úgy voltam, hogy a szabadságom idején táborozni mentem a gyerekekkel vagy a családokkal. Aki táboroztatott már valaha, az tudja, hogy ez nem éppen a pihenésről szól, kőkemény felelősség. Ebben elfárad az ember. Próbáltam az imaéletembe többet fektetni, de valami tagadhatatlanul hiányzott.”

Az is megfordult a fejében, hogy az üres plébániára árva gyerekeket is maga köré gyűjthetne. „Ezt viszont nagyon önzőnek éreztem volna. Kilencéves voltam, amikor elveszítettem az édesanyámat. Pontosan tudom, hogy egy gyereknek szüksége van apára és anyára is, ezért ez mindig csak álom maradt.”

Ida szerelmes, csak másba
Ida már fiatalon vágyott arra, hogy feleség és édesanya lehessen, számára az otthonteremtés meghatározó fontosságú. Éppen ezért nem értette, miért nem tudja jó szívvel fogadni udvarlója házassági terveit. Miért tör ki rajta szó szerint a pánik, ami miatt orvoshoz is kellett fordulnia, és a mindig aktív lánynak miért esik nehezére a tanulás, a társasági lét?

Egyre többet jutottak eszébe fiatal papja szavai, aki már korábban is megfogalmazta, hogy nem jó, ha mély lelki kapcsolat alakult ki közöttük, mert ezekből a beszélgetésekből születik a szerelem. Ida számára tabu volt beleszeretni egy papba, közeledni hozzá – talán ezért eshetett meg, hogy azt sem ismerte fel: már rég Nándiba szerelmes.

„Megfogalmaztam neki egy levelet, amelyben leírtam, hogy vagyok, és gyötrődések között, de rákérdeztem ezekre az utalásokra is. Nándi a válaszában mintegy önmagát is győzködve tagadta, hogy ő szerelmes lenne belém, de volt egy mondata, amely éppen erről árulkodott, leleplezte őt: egy őszinte barátság többet ér, mint egy beteljesületlen szerelem. Mégsem foglalkoztam ezzel többet, le akartam zárni a kérdést, és le is zártam. Ahogy a párkapcsolatomat is: felismertem, hogy nem mehetek feleségül ahhoz a fiúhoz, akivel kapcsolatban nincs teljes békességem.”

Szeretetre tanítunk – család nélkül
Nándi tervei közt valóban nem szerepelt a szerelem. „Kézzel-lábbal tiltakoztam az ellen, hogy szerelmes legyek. Én az Istenbe vagyok szerelmes, és nagyon szeretem, amit csinálok – hajtogattam. A paptársaimhoz fordultam segítségért.” Nándi nehéz szívvel beszél erről, azt mondja, nem az a célja, hogy önmagát igazolja, vagy hogy mások hitét rombolja. „Volt, aki azt tanácsolta, hogy igyunk, más azt mondta, kapcsold be a rádiót, utazz, és olyan is, akihez megbeszélt időpontra elautóztam, és még csak ki sem jött a kapuba sem, úgy üzente meg, hogy fáradt és nem tud most beszélgetni. Végül olyan is akadt, aki azt mondta: ha tejet akarsz inni, nem kell megvenned a tehenet. Az, hogy nem kaptam meggyőző, érdemi segítséget, elgondolkodtatott arról, hogy végül is miért is küzdök.”

Nem csak a cölibátus helyessége foglalkoztatta önmagában – tette hozzá. „Mindig az volt a kérdésem, hogy mitől lesz hiteles a szolgálatom, az életem. Azt láttam, hogy ez a fajta életvitel nem teszi hitelessé a papi szolgálatot. Szeretetre tanítunk – család nélkül. Holott a Biblia szerint az legyen püspök, aki előbb a saját családjában bizonyított, ezzel nyerte el a hitelét, hogy egy nagyobb közösséget rábízzanak. Ezen a ponton szöget ütött a fejembe, hogy mi van, ha a kérdésemre Ida a válasz? Megértettem, hogy döntenem kell.”

„Isten útja, hogy legyen családom”
Ida nem tudott Nándi vívódásairól, és a levélváltásuk után úgy döntött, nem is megy a plébánia közelébe, tiszteletben tartja a férfi hivatását. Nándi kereste fel néhány héttel később. Megvallotta, hogy szerelmes belé, és szeretné, ha gondolkodnának arról, hogy lehetne-e közös jövőjük, jobban megismernék egymást. Így valahányszor Pesten járt, ahol Ida tanult, találkoztak. Baráti találkozóikon külön-külön élt bennük a remény, hogy talán egyszer majd szabad utat engedhetnek érzéseiknek.

Kérdésemre, hogy akkor is otthagyta volna-e a papi hivatását, ha Ida nem viszonozza az érzéseit, azt mondta: előbb-utóbb igen. Nem tudta, hogy a lány hozzámenne-e feleségül, de a cölibátusról, és az egyház rendjét elfogadva azzal együtt a papi hivatásról is lemondott. Döntését egy mise közben jelentette be az egyik kis gyülekezetben, ahová addigra áthelyezték a történtek miatt. A jelenlévők biztosították szeretetükről, támogatásukról, bár volt, aki szomorúan kérdezte meg: nem nősülhetne meg és maradhatna egyszerre a papjuk is?

Bár sokan próbálták lebeszélni erről, Nándi másképp vélekedett. „Úgy éreztem, az Isten útja, hogy legyen családom. Csak az fájt, hogy ezt katolikus papként nem tehetem meg.” Eközben Ida is harcolt magában. Egyszer egy semmihez nem hasonlítható álomképet látott: Nándi és ő a nagyvárosban sétálnak, háttérben a katolikus templommal, két nagyobb gyermek és egy karon ülő társaságában – és valóban, később két fiuk és egy kislányuk született. Ekkor azonban még csak álom volt mindez. Szerelmesen, önmagával, neveltetésével is hadakozva mondta ki Istennek: legyen meg a te akaratod.

Mire Nándi döntést hozott, már benne is megérett a gondolat, hogy ha nem lenne a cölibátus, szívesen lenne a férfi felesége. De ilyesmire sosem jutott volna eszébe kérni őt, az „alternatív” megoldások pedig szóba sem jöhettek. Miután Nándi letette a reverendát, és becsukta maga mögött a plébánia ajtaját, együtt utaztak a fővárosba, ahol Ida tanult, hogy közösen folytassák útjukat. Nándi nevelőotthonban dolgozott, és Ida kollégiumában lakott. Nem tartották helyesnek – még ha nem volt is ott, akkor másra lehetőségük –, hogy már a házasságkötésük előtt együtt éltek. Elköteleződésük egymás iránt, és elhatározásuk, hogy szövetséget kötnek Isten előtt, azonban mindvégig szilárd maradt.

„Ez ellen tiltakoztam?”
Hozzátartozóik nehezen emésztették meg a házasságkötésüket és Nándi pályaelhagyását is. „A férjem családja hithű katolikus család, az édesapja úgy élte meg a döntésünket, hogy azzal az üdvösségünket kockáztatjuk” – fogalmaz Ida. „Apósomban sokáig ott dacolt, hogy mit kellene gondolnia az alapján, hogy látja az áldást az életünkön, és mi lenne a helyes katolikus hite szerint. Meg tudtuk érteni. Több mint húsz éve tartó házasságunkat és a gyermekeinket látva, és azt, hogy mennyire szeret minket a gyülekezet, tavaly nyáron mégis zokogásban tört ki: ez ellen tiltakoztam? – kérdezte. Őt is meglepte, hogy Isten képes volt ezt kiformálni benne.”

Személyes reformáció
Nándi és Ida azért mertek a nehézségek ellenére is rálépni a járatlan útra, mert hitték, hogy Istentől van a következő lépés. Életük minden pontján Istent keresték. Nem tervezhették meg előre azt sem, hogy végül a református egyházban lelnek otthonra. Miután megkezdték közös életüket, Ida szüleihez csatlakozva református istentiszteletekre kezdtek járni. Ida ekkoriban erősödött meg a hitben, Nándi pedig ismét találkozott a reformáció tanításaival. „Beszélgetéseim egykori pannonhalmi református diáktársammal, a katolikus szeminárium bibliaközpontúsága és a katonaságnál eltöltött évek sok mindent átértékeltek bennem. Marcaliban több református lelkésszel voltam együtt katona, óriási hitvitákat folytattunk. Nagy hatással voltak rám ezek a beszélgetések, de akkor még túlzott önbizalomnak tűnt, hogy valaki tudja, hogy ő megváltottként a mennyországba megy. Később aztán megértettem, hogy a reformáció öt alaptanítása – egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus és egyedül Istené a dicsőség – a Biblia helyes értelmezése. Idával együtt konfirmáltunk.”

Katolikus papból református lelkész
A nevelőotthonban végzett munka és egyáltalán a civil élet felismertette vele, hogy az embereknek nemcsak keretekre és hagyományokra, de élő kapcsolatra is szükségük van Istennel – állítja. Sokan bátorították, felnőttek és a gyerekek is, hogy ismét lépjen lelkészi pályára – mert azt láttak benne: lelkipásztort. Így történt, hogy száz év óta először ismét katolikus papból lett valaki református lelkész. Ehhez Nándinak különbözeti vizsgát is elég lett volna tennie, mégis éveket kellett járnia református teológiára, és még utána sem kapott lelkészi állást. Valószínűleg nem nézték jó szemmel, hogy a valamikori katolikus pap, akit sokan szerettek, a másik felekezet lelkészeként álljon vissza a szolgálatba, főleg nem ugyanott.

Sok nehézségen kellett keresztülmenniük ezután is, Ida teljes történetüket megírta nemrégiben kiadott könyvében. Mindezt azért tette, mert hisz abban, hogy az őszinteség, az áttetszőség nyomában áldás fakad, és nem utolsósorban szeretett volna bizonyságot tenni arról, Isten hogyan vezette őket eddigi útjukon. „Az evangélium megreformált minket, ezért tudtunk itt maradni a pofonok ellenére is. Bár van, aki ma is örökbefogadott gyermekekként tekint ránk, mégis teljes jogú gyermekek vagyunk, ezért beszélhetünk őszintén a jóról és a rosszról is. Az életünk középpontjában Krisztus van.”

Jel és bátorítás
Méntelekre hét évvel ezelőtt kerültek, a kis gyülekezet lélekszáma azóta megtízszereződött. Nándi tizenöt éves református lelkészi szolgálata alatt hirdette az Igét idősek otthonában, hajléktalanok között, most pedig börtönlelkészként is szolgál. De ez már nem ugyanaz az egyszemélyes misszió, mint amit katolikus papként végzett. Idával ketten bár tűz és víz – intették is őket, akik egy emberöltővel ezelőtt le akarták beszélni a házasságról. Mára azonban közös életük példázza: ők ketten kiegészítik egymást. De nemcsak a hitvestársak, hanem a gyerekek is szolgálnak a református közösségben, mindenki a maga ajándékai szerint, számukra ez a természetes. Családjuk egysége jel és bátorítás mások számára is.

Mindezt, persze, könnyű mondani. Ida épp ezért dolgozta ki azt a modellt, amely az életüket – ahogy ő fogalmaz – boldogéletté teszi, így, egybeírva. De hiszi, hogy másokét is – ezért fogott hozzá a munkához. Huszonegy értékmozaikot különített el, ezekről ír művében, amelyet eddig olvasói a Biblia igazságait a mindennapok részévé tevő kézikönyvként tartanak számon és ajándékoznak tovább. Az önvizsgálat és az Istennek való engedelmesség szabad utat készít az áldásnak – vallja a lelkészfeleség. „Vissza kell térnünk az evangéliumi alapokhoz. A világnak az élő Krisztusra van szüksége.” Lelkész férje hozzáteszi: „Fordítva ülünk a lovon, ha megyünk a magunk által kiválasztott cél felé, és azt várjuk, hogy Isten áldja meg azt. Isten azt a törekvést, vágyat áldja meg, ha azt tesszük, ami neki kedves. Mi kerestük Isten akaratát az életünk minden pontján, és megtapasztaltuk, amit ígért: közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok. Ha őszintén keressük Istent, vágyjuk Őt, akkor meg fogja mutatni magát.”

Képek: A Fehér Vera, Füle Tamás, Ritter Bálint, családi archívum

Ritter Ida Nagyobb Ő. Katolikus papból lett református lelkipásztor feleségének vallomása + Értékmozaik. Út a boldogélethez című könyve kapható a budapesti Bibliás Könyvesboltban (Ráday utca 28), de itt is megrendelhetik.

Ahogy a járványügyi helyzet lehetővé teszi, Ritterék előre egyeztetett időpontban szívesen tesznek eleget  könyvbemutatóra, bizonyságtételre szóló meghívásoknak. 

Azok, akik gyülekezetekben, iratmisszióban és viszonteladóként megvásárolni, terjeszteni szeretnék a könyvet, ezen a linken tájékozódhatnak.