„Van némi érdekesség abban, hogy az ember egyszerre testnevelő tanár, röplabdaedző, képzőművész és karikaturista, emellett muzsikál és még sok más területen is otthonosan mozog” – ismerte el Dunszt István, amikor felkerestük őt és feleségét, Zsuzsát Tiszaalpáron. Nem mi voltunk az elsők, akiket megragadott a sokoldalú művész, sportember és pedagógus pályája, esetleg családjának fordulatos története, de csak nagyon kevesen egészítik ki ezt a képet azzal, hogyan formálta át Dunszt István szemléletét a református hit, amely (kép)keretként foglalja magába ezt a szerteágazó életutat.

Tiszaalpári házuk és a hozzá tartozó kert gyönyörűen tanúskodik lakói mindennapjainak szellemi és lelki gazdagságáról – annak ellenére, hogy csak nyugdíjba vonulásuk után költöztek ide Kecskemétről. „Amikor elkezdtünk gondolkodni azon, hogyan tovább a nyugdíj után, Zsuzsa több tanítványa is ajánlotta, hogy itt keressünk eladó házat” – mesélte vendéglátónk. „Ez volt a harmadik ház, amibe belebotlottunk, és nagyon megtetszett. Ez a dimbes-dombos vidék és a Tisza holtága valódi kis édenkert. Csendes, békés és inspiráló. Isten jól tudta, hová vezet minket.”

Ideális hely ez rajzoláshoz, festéshez, zenéléshez. A szomszédok is szívesen hallgatják a furulyaszót vagy állnak modellt a művésznek, így a lelkes közönség is biztosított. Tiszaalpár nagy hátránya viszont, hogy igen elszeparálja őket a 30 kilométerre lévő Kecskeméttől, ahol szeretteik élnek. „Főleg Orsi lányunk és Levi unokánk szokott hiányozni nekünk. Persze, gyakran meglátogatjuk egymást, de azért mégiscsak távol élünk tőlük. A kecskeméti barátoktól is messze vagyunk, ami nem túl jó. De az itteni csendesség és meghittség olyasvalami, amire szükségünk volt zajos életünk után.”



Az első ecsetvonások
Dunszt Istvánnak már a születése is kalandos körülmények között zajlott. Orvos édesapját 1945-ben Zomborba küldték, hogy kitelepített bukovinai székely családokat kísérjen Bonyhád környékéről a Dráva mentén Ausztria felé. Az útra vitte magával családját is. Nagykanizsa fölött, Pacsánál pihentek le, ott született meg István a katolikus plébánia konyhaasztalán. Két hét után indultak csak tovább, ekkor történt, hogy Türjénél két kozák elvitte az édesapát talpfákat pakolni. Másokkal együtt azután őt is bevagonírozták és deportálták. Az orvosi táskáját évekkel később hazahozták családjának, így derült ki, hogy Romániában halt meg hastífusz következtében. „Elképesztő történet ez, amit annak ellenére klasszul meg tudnék rajzolni, hogy nem emlékszem rá” – mondta Dunszt István.



1951-ben a kecskeméti Kodály Iskolába íratták be, ahol elmondása szerint csodálatos dolgokat élt meg, Kodály Zoltánnal is találkozott. Zenét tanult, hegedült, később fuvolázott is. Hegedülni Tóth Endre esperes feleségétől, Erzsike nénitől tanult. „1952-54 között sokan csodálkoztak azon, hogy miért járunk templomba. Énekeltünk is ott, nagyrészt a kodályos gyerekek alkották a kórusunkat. De sosem lett bajunk emiatt.” Hetedikes korában került az Országos Nevelőotthonba, ahol átélte a serdülőkor minden szépségét, bosszúságát. A legnagyobb hatással mégis a Bonyhádról érkezett képzőművész házaspár, Palkó József és Maros-Tordai Anna volt rá. „Hosszú éveken át tanulhattam Jóska bácsitól. Ott szedtem magamra mindazt, ami Istentől kapott készségem kibontakoztatásához kellett.”

Nemcsak a képzőművészetben mélyedhetett ott el, de a sportban is: szép sikereket ért el magas- és hármasugró atlétaként. Bár ekkor még nem tudta, ez új lehetőségeket nyitott meg számára. Gimnazista korában olasz nyelvet is tanult, ami szintén nagy szerelemnek bizonyult életében. A Katona József Gimnáziumban régi kodályos osztálytársaival tanulhatott együtt, és mikor leérettségizett, Palkó József tanácsára a Képzőművészeti Főiskola grafika szakára jelentkezett. Nem vették fel. „Akkor rettentően szomorú voltam emiatt. Bátyám, Frici, aki a Testnevelési Főiskolára, azaz a TF-re járt, azt mondta, menjek inkább én is a TF-re, majd ő felkészít a felvételire. Rendkívül szuggesztív volt, ezért belementem. Isten útjai ilyenek: csak utólag értettem meg, hogy Ő akarta így.”

Átformálódás
Miközben bátyja röplabdaedzéseire járt, a kecskeméti Aranyhomok Szállodában dolgozott londinerként. Erőfeszítéseit siker koronázta, és fel is vették a TF-re. „Aki nem volt akkoriban a TF-en, az nem tudja, milyen csodálatos légköre volt. Nagyon szerettünk ott tanulni, nagyszerű emberek tanítottak. Négy év alatt teljesen átformálódott a testi-lelki életem, és közben megismertem Zsuzsát is” – mesélte vendéglátónk. „Államvizsga után, mielőtt indultam volna a buszhoz, hogy hazamenjek, felkerestem a lánykoleszban, hogy elbúcsúzzunk. Mondtam neki, hogy hazamegyek. Visszakérdezett, hogy akkor vele most mi lesz. Ránéztem, és ezt feleltem: hát várjál, elveszlek feleségül, jó? Ezzel, azt hiszem, nagyjából el is dőlt a kérdés. Persze, megvártuk, míg ő is végzett a TF-en.”



Ezután volt gimnáziumában kezdett el testnevelést tanítani. „Nemesszegi Lajosné Szentkirályi Márta igazgató tudta, hogy van néptáncos műveltségem is, ezért rám bízta a néptánc szakkört. Ez eléggé váratlanul ért, de belementem, és felkészültem az első pár órára. Mindegyik diák jobban táncolt, mint én, már a harmadik alkalmon elfogyott a tudományom, ezért azt javasoltam nekik, próbálkozzunk meg a röplabdával. A tánc így kiszorult onnan. Karácsony tájékán Márta néni behívott, hogy számoljak be a néptáncszakkörről. Mondtam neki, hogy röplabdaedzés lett belőle, de már a téli középiskolás kupát is megnyertük. Azt mondta, ez mind nagyon szép, de nem ezt kérte tőlem. Érdekes módon mégis megbocsátotta nekem. Gondolom, megértette.”

1973-ban röplabdaedzői jövője érdekében bátyja javaslatára átment a Közgazdasági Szakközépiskolába, ahová nagyjából ötszáz lány járt. „Belőlük lett az NB I-es csapat. Lettek szponzorjaink is, úgyhogy elindulhatott a röplabdaedzői karrierem. Életem egyik legsikeresebb szakasza volt, az NB I elérése után már utánpótlás edzőket gyűjtöttem magam mellé. A kecskeméti női röplabda följutott a magyar Extraligába, ott bronzérmesek lettünk, válogatott játékosaink voltak, és máshonnét is jöttek hozzánk játékosok. Nem lettem tehát profi képzőművész, de a rajzolást sem hagytam el: az ország összes röplabdás pólóját megterveztem már, emellett például a TF újságába is rajzoltam. Formálódásomban mindegyik tálentumomnak jutott valamilyen szerep.”



Egy sem volt véletlen
Sokáig maga sem tudta, mi az a keret, amelyben tálentumai és életének eseményei egységes képpé állnak össze, erre csak utólag döbbent rá. „Ma már látom, hogy amikor a Képzőművészeti Főiskolán néztük a felvettek listáját, és az én nevem nem volt közöttük, Jézus ott állt mellettem félrehajtott fejjel, szelíden mosolyogva, tudván, hogy életpályámon ennek ellenére is jut szerep a rajztudásomnak. Mellettem állt, amikor a TF-re felvételiztem, és akkor is, amikor eldöntöttem, hogy az a lány, aki akkor még csak a szerelmem tárgya volt, a feleségem lesz. Kitartó, csodálatos társa és támasza lett életemnek. Jézusnak köszönhetjük, hogy gyermekünk és unokánk is van” – vallja. Hosszú úton jutott el idáig, hiszen a hetvenes-nyolcvanas években eltávolodott Istentől.

Életét alapjaiban változtatta meg, amikor a Kecskeméti Református Gimnázium tanára lett. „1990-ben odalépett hozzám Jézus, és dr. Sárközi István igazgató úr képében azt kérdezte: szeretnél-e az újrainduló református gimnázium tanára lenni? Most is beleborzongtam az emlékébe. Már akkor éreztem, mekkora megtiszteltetés ez. Olyan világba csöppentem bele, amelynek gyönyörűségére nem találok szavakat. Akkor ismerkedtem meg mélyebben a Szentírással, és a mai napig bibliaolvasó ember vagyok. Beléptek az életembe a mátraházi téli táborok a sástói korcsolyázásokkal, a nyári vándortáborok a gitározásokkal, igeolvasásokkal, imaközösségekkel. A Szentlélek átitatott mindent: mikor elmentünk edzőmeccset játszani, az öltözőben is imádkoztunk.”



Idővel bekerült a kecskeméti presbitériumba és a Grádics Kórusba is – utóbbiba még most is minden héten egyszer feljár énekelni. 2011-ben a Kecskeméti Református Gimnáziumból ment nyugdíjba. Akkor odaállt az Úr asztalához, és beszédet mondott, amelyben így fogalmazott: „Leteszem a lantot, szeptembertől már nem tartok órákat. Ez az életem egyik igen fontos fordulópontja. Sok fordulópontja volt az életemnek; volt, ami örömteli volt, volt szomorú is, de mindkettő törvényszerű. Most már látom, egy sem volt véletlen. És tudom miért. »Emlékezz vissza az egész útra, melyen vezetett Istened, az Úr [...] Sanyargatott és éheztetett, de azután mannával táplált«” – idézte Mózes ötödik könyve 8. részének 2. és 3. versét. Ez az igeszakasz azóta is meghatározó számára.

Gazdag árnyalatok
Pedagógusként sem kellett levetkőznie művészi vénáját: élete során rajzolt újságot, meghívót, tablót, plakátot, portrét, karikatúrákat, de még bűnügyi hírekhez is készített rajzokat. Kecskeméti Sándor keramikus hatására próbálta ki az olajfestést. Azóta már eladott bajai házukban, ahol annak idején sokat nyaraltak, rengeteg képet festett olajjal a Vén-Dunáról. Templomokat ábrázoló alkotásai közül több is Mátraházára került. Miközben végigvezetett minket otthonukban, könyvillusztrációi közül is bemutatott párat. Láttunk képet, amely barlangkutató múltjáról tanúskodott – már meg sem lepődtünk, hogy ilyen is volt az életében. Minden régi fotó, minden rajz, minden grafika egy-egy árnyalat sokszínű életükben, és mindegyikhez rengeteg történet fűződik.

István mindig igyekezett megosztani ezt a gazdagságot másokkal. Diákjait sokfelé elvitte, még a szívének oly kedves Olaszországba is, ahová edzőként és magánemberként is sokat járt. Bár kevesükkel tartja a személyes kapcsolatot, egykori tanítványai ma is szeretettel gondolnak vissza rá. „Rettenetes nagy megtiszteltetés, ha a szülő rám bízza a gyerekét. Nagyszerű ajándék tanárnak lenni, mert a tanár akkor lesz igazán boldog, ha tanítványa sikert ér el. Nem kell mindig nagy sikernek lennie, elég, ha tényleg fejlődik a diák. Engem mindig olyan tanítók, tanárok, oktatók vettek körül, akikre az ember felnézett. Olyan tanáregyéniségek, akik egyrészt mindent alaposan megszerveztek, másrészt képesek voltak spontán módon közelíteni a gyerekek felé” – fejtette ki.



Dunszt István is azok közé tartozik, akik szerint három fontos tantárgy létezik: rajz, ének-zene és testnevelés. Ezek varázsolják gazdaggá, színessé az életet. „Sajnálom, hogy az előbbi kettő nem kap akkora hangsúlyt, mint a mindennapi testnevelés. Hiánycikknek látom az iskolákban a művészet, a szépség, az alkotás, a kreativitás iránti igényt” – mondta. Úgy véli, nemcsak az oktatásban, de egyházunkban is hasznos lenne, ha a lelkészek felismernék ezeknek a készségeknek a pedagógiai hasznát. „A konfirmációs alkalmakat és bibliaórákat könnyű úgy megtartani, hogy azok elműködjenek valahogy. De a mi feladatunk reformátusként, hogy közelebb hozzuk a fiatalokhoz az Isten dolgait. Ehhez például egy élményekben gazdag tábornál jobb alkalmat nem tudok elképzelni.”

Egységes képpé áll össze
Bár elmondása szerint megkapott minden díjat, ami lehetett, számára mégis az a legnagyobb elismerés, ha műveiből kiállítást rendeznek, mert ezek többet mesélnek el életének gazdagságáról, mint bármilyen kitüntetés. „Ahogy öregszik az ember, egyre inkább emlékeiből és történeteiből él. Mindig ezekről mesélünk egymásnak és másoknak is. Jó élmény mindezt átbeszélni” – mondta. „Tonnányi fényképalbumunk van, ezeket szoktuk nézegetni, és ilyenkor egységes képpé áll össze bennem az az út, amelyet megtettünk, és amelyen Isten vezetett végig minket. Örökké hálával tartozom neki ezért.”



Az öregséggel járó testi-lelki bajokra enyhet jelent, ha alkothat és zenélhet, ha pedig elhatalmasodna rajta a félelem, a Bibliához fordul, amelyben a könyvjelző mindig ott van a 30. zsoltárnál, hogy emlékeztesse arra az igeszakaszra, amely keretbe foglalja életét: „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás.” Dunszt István vallja, hogy Isten ajándékaiba nem csak a jót, de a rosszat is bele kell érteni, mert akkor is tanít minket, ha látszólag „sanyargat és éheztet”, vagy úgy fegyelmez, mint apa a fiát. Ő ezekből tanult és megerősödött.

„Boldoggá tesz, ha kibontakoztathatom sokoldalúságomat, de annak is örülni kell, ha próba elé vagyunk állítva. A sport is erről szól: ahhoz, hogy az ember magasugrásban fejlődjön pár centit, rettenetes terheket kell viselnie. Sokszor mondja ilyenkor a sportoló, hogy nincs kedve edzésre menni, mást csinálna inkább, de utána ebből ki kell jönni, és tovább kell lépni. Én minden áldott nap hálát adok, amiért Isten megengedte, hogy egy-két tálentumommal látványos eredményeket érjek el, de mindezt arra használom, hogy motiváljam magamat, és jobban meg tudjak küzdeni a problémákkal. Ez visz előre.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás