„Nem adhat senki nagyobb ajándékot a másik embernek, mint önmagát. Ahogyan Jézus is ezt tette, nemcsak halálával, hanem már életében is. Együtt evett az emberekkel, együtt sírt a gyászolókkal, megérintette azokat, akiket évek óta senki, szenvedett tanítványai értetlensége miatt, asztalokat borogatott a templomban és nevükön szólította azokat, akik el is felejtették, hogy van nevük."
ismeretlen
Folytatódik a közel-keleti keresztények ellehetetlenítése. Hősies küzdelemről, fegyveres és szellemi hadviselésről hallottunk Észak-Irakban. Az ott élő keresztények erőt merítenek abból, hogy őseik már az iszlám vallás megjelenése előtt gyakorolták hitüket. De vajon nekik lehet-e reményük ma ugyanerre?
Ment ő, csak épp az ellenkező irányba – ki ne ismerné Jónás próféta történetét, aki nem vállalta Istentől kapott küldetését, hogy induljon el Ninivébe, a gonosz városba, és hirdesse ki, hogy az hamarosan el fog pusztulni. Érthető, hiszen ki szeretne ilyen üzenettel telikürtölni egy várost, amely szerinte is megérett a pusztulásra? Nem mellesleg magát is veszélynek kitenni, miközben az is lehet, hogy igazságszolgáltatás helyett Isten végül megkönyörül azokon, akik nem érdemlik meg?
Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, miközben mi magunk közel sem ilyen küldetéssel indultunk el, és nem is Ninivébe, csak a róla elnevezett fennsík szomszédságában található kurd régió fővárosába, az észak-iraki Erbílbe. Mégis sokan megkérdezték, nem félünk-e útnak indulni. Bevallom, volt bennem félelem, de mivel a meghívást én is felülről valónak éreztem, szívesen vállalkoztam az útra, amelynek szemléletformáló ereje felől nem volt kétségem. Ahogy arról sem, ha Isten küld, akkor annak oka és célja van, és még azon a vidéken is, amelyről az utóbbi években az Iszlám Állam rémtettei miatt szóltak a hírek itthon – hiszen még ott sincs Nála nagyobb hatalom.
Kiűzetés a Paradicsomból
Igaz, hatalmasságokból évezredek óta kijut az itt élőknek. Az ókor talán legfélelmetesebb és legagresszívebb népe, az asszírok birodalma éppen itt terült el. Erbíl, a Krisztus előtti 23. évszázadban alapított város egykor Ishtar istennő egyik kultuszhelye volt. A későbbi Babiloni Birodalom nem messze innen, délebbre húzódott. Valahonnan erről a vidékről hívhatta el az Úr Abrámot, és Jónás próféta után egy évszázaddal Náhum prófétának is szájába adta az Úr a Ninive ellen szóló igéket. De Mezopotámia földjén, amelyet a civilizáció bölcsőjének tartanak, telepedhetett le az első emberpár is, miután kiűzetett az Éden kertjéből.
A Paradicsomból Pokol, a bölcsőből sír lett ez a föld. Az évezredek óta tartó hatalmi viszályok napjainkban sem kímélik az itt élőket. Újból és újból lángra lobbannak a vallási és etnikai szembenállásból fakadó feszültségek, de az olajban gazdag vidéken a nagyhatalmak is igyekeznek minél nagyobb befolyásra szert tenni. Eközben az Irakban élő kurdok a csaknem magyarországnyi északi autonóm területen függetlenségükért harcolnak. Kezdetleges eszközökkel, hiszen senkinek nem áll érdekében, hogy felfegyverezze az Iszlám Állam ellen hősiesen és sikerrel küzdő Pesmergát, a kurd haderőt, nehogy megtámadja a NATO-tag Törökországot. A kurdok Irak, Irán és Szíria mellett ugyanis ott élnek a legnagyobb számban. Követelésük egy önálló állam létrehozására érthető, tekintve, hogy harmincöt-negyvenmilliós nemzetről van szó.
Nem keresztény állam a megoldás
A feszültségekből a régió fővárosában semmit sem érzékelünk, csupán a helyi bevásárlóközpontban kell biztonsági ellenőrzésen átesnünk. Erbíl főleg asszírok lakta keresztény negyedében, Ankawában van a szállásunk. A városrészt nem védik falak, italboltok is üzemelnek. Jól megférnek az alkoholt vallási okból nem fogyasztó szomszédos muszlimok lakta negyedek között. A tolerancia kölcsönös – erről akkor győződünk meg igazán, amikor a Kurdisztáni Demokrata Párt ankawai irodájának vezetője fogad minket.
A keresztény politikus irodájában ott ülnek azok a muszlim önkéntesek, akik részt vettek az Iszlám Állam elleni harcokban, és akik előtt bátran beszél arról, milyen hátratételeket szenvednek el még ma is az innen délebbre, síita területeken élő keresztények. Míg az északi területeken inkább szunniták élnek, délebbre a többségben lévő síiták tesznek szert egyre nagyobb befolyásra nemcsak a politikai színtéren. Ano Jawhar Abdoka elmondta: az iraki keresztények száma tizenöt év alatt az egyötödére csökkent. Helyzetük az iraki háború kirobbanásától fogva fokozatosan egyre rosszabbra fordult, de az Iszlám Állam 2014-es pusztítása, és a kormánykoalícióban lévő iszlamisták térnyerése is csak rontott helyzetükön. Szerinte a legjobban egy szekuláris kormánnyal járnának jól, amely sokkal inkább biztosítja a stabilitást, mint egy keresztény vagy konzervatív muszlim kormányzat. Ha a keresztények nem kapnak kellő támogatást, hogy az országban maradjanak, akkor elszabadul a radikalizmus – állítja.
Keresztényüldözés ma
Hogy mennyire súlyos a helyzet, arról már Khalid Jamal Albertől, a Kurd Vallásügyi Minisztérium keresztény ügyekért felelős igazgatóságának vezetőjétől hallottunk. Mint mondta, a millennium előtt kétmillió keresztény élt Irakban, közülük csaknem 1,8 millió eltűnt. Elvesztették otthonukat, munkájukat, az életüket. Míg a helyzet stabilizálódására várnak külföldön, évek esnek ki az életükből – ha egyáltalán valaha visszatérnek. Bár időközben Szíriából is érkeztek Irakba keresztény menekültek, ők is csak arra várnak, hogy továbbmehessenek Jordániába, Törökországba vagy Libanonba egy új élet reményében.
A Ninivei-fennsík keresztényeit az Iszlám Állam üldözte el otthonaiból. Némelyeket megöltek – akárcsak mérsékelt muszlimokat –, másokat túszul ejtettek, házaikat lerombolták, gépjárműiket és egyéb értéktárgyaikat ellopták. Ugyanígy jártak el a keresztény templomokkal is: mielőtt felgyújtották őket, a mozdítható vagyontárgyakat elrabolták. Ám a nyílt erőszakkal nem ért véget a keresztényüldözés – erősítette meg. Nemcsak a terrorszervezet törekszik ugyanis iszlám állam létrehozására. Egyre inkább azzá válik a szomszédos nagyhatalom, Irán is, amely a síita bagdadi kormányra is nyomást gyakorol. A síiták az elmúlt években Bagdadban és környékén a hadsereg bevonásával uralmuk alá vontak számos keresztény tulajdonban lévő üzletet vagy egyéb ingatlant. Keresztényeket üldöztek el otthonaikból vagy egyszerűen megölték őket, és a földhivatalban átírták tulajdoni lapjaikat, síiták kezére kerítve földjeiket, ingatlanjaikat. Módszeres térnyerésük azonban nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változást is céloz: a közéletből is próbálják kiszorítani a keresztény értelmiséget. Hogy van-e remény arra, hogy a közeljövőben méltóságteljes életet élhessenek saját hazájukban, azzal kapcsolatban Alber csak annyit mond: imádkozunk.
Még mindig bujkálnak
Noha etnikai hátterük különböző, akár a harcok közepette, akár a hétköznapokban a keresztények úgy tűnik, a kurd területeken vannak a legnagyobb biztonságban. Irakban hozzávetőlegesen 300 ezer keresztény él, ebből Kurdisztánban mintegy 180 ezerre tehető a számuk. Szír ortodox, káld katolikus, örmény katolikus, örmény ortodox és evangelikál gyülekezeteket alkotnak főként, utóbbiak különösen is veszélyeztetettek, hiszen az iszlamisták tudják, hogy misszionáriusaik hittérítő szándékkal vannak jelen az országban.
A terroristák nem csak a keresztényeket zaklatták, őket azonban a közelmúltig különös kegyetlenséggel üldözték. Mintegy százezerre tehető csak azoknak a szakrális épületeknek a száma, amelyet leromboltak vagy megbecstelenítettek. A helyreállítások azóta megkezdődtek, ahogy a lakóépületeké is. Bár Moszul tavalyi visszafoglalása óta egyetlen terület sem maradt az Iszlám Állam fennhatósága alatt, még mindig több ezer terrorista bujkál az országban. Legalább négyezren lehetnek, míg a harcokban mintegy tízezren haltak meg soraikból. Sem Irakban, sem a kurd területeken nem jellemző velük szemben a politikai korrektség, az országban azonnali halálbüntetés jár nemcsak a terrorcselekményekért, hanem annak szervezéséért is. Ám az iszlamisták még mindig könnyen el tudnak vegyülni a civil lakosságban, és bár megfogyatkoztak, nem hagytak fel gerillahadjárataikkal.
„Nem félünk a haláltól”
Visszaszorításukban a kurd haderőnek elévülhetetlen szerepe volt. Alkosh-ban járunk, Irak egyik legősibb keresztény településén, Moszultól, azaz Ninivétől 45 kilométerre. A hagyomány szerint itt született Náhum próféta. Sírjához felfegyverzett pesmerga katonák kísérnek. Különös gonddal vigyáznak ránk, hiszen a látogatásunkat megelőző nap a kurdisztáni Koya iráni kurdoknak fenntartott politikai menekülttábora ellen iráni támogatással síita szabadcsapatok rakétatámadást hajtottak végre. „Jó az Úr! Oltalom a nyomorúság idején, gondja van arra, aki hozzá menekül. De elsöprő áradattal vet véget ellenfeleinek, ellenségeit sötétség üldözi” – olvasom Náhum szavait az ősi kolostor falai között. A támadásban tizenöten vesztették életüket, negyvenen megsebesültek, köztük nők ès gyerekek is. Mindennek semmilyen következmènye nem lett. „Senki nem barátunk, csak a hegyek” – tartja egy kurd közmondás. Itt, a hegyek karéjában mi is megsejtjük, mit jelent, hogy Isten ígérete az egyedüli remény.
A legalább a hetedik század óta itt élő asszír keresztények a kurdokhoz hasonlóan maguk is igyekeznek megőrizni hagyományaikat. Ennek érdekében mindent megtesznek azért, hogy a településre ne költözhessen más vallású. Ha eladóvá válik egy földterület vagy egy ingatlan, közös erővel ők maguk vásárolják meg azt, mielőtt bárki megszerezhetné. Itt találkozunk azzal a kurd ezredessel is, aki katonáival megvédte a vidék lakosságát az Iszlám Állam elleni harcokban. Arra a kérdésre, hogyan képesek ennyire elszántan küzdeni, Ziravan Baroshky azt mondja: „Nem félünk a haláltól, mert meg akarjuk védeni a népünket.” Nem csodálkozom válaszán, a pesmerga szó éppen azt jelenti: ’akik szembenéznek a halállal’.
Az ezredes hozzátette: a kurdok sosem támadtak másokra, de megvédték magukat, ha kellett. És kellett – az irániak, az irakiak és a törökök ellen is. Évtizedek óta harcolnak függetlenségükért, és bár ígéreteket kaptak, a kellő pillanatban sem az ENSZ, sem mások nem álltak melléjük. A tavaly szeptemberi népszavazáson részt vevők 93 százaléka támogatta a kurd függetlenedési törekvést. A bagdadi kormány azonban figyelmen kívül hagyta az eredményt, egyedüli válaszlépése az olajban gazdag kirkuki és más vitatott területek elfoglalása volt.
Együtt nőnek fel
Az ezredes hangot adott csalódásának, ám annak is, mennyire hálás, hogy Magyarország elismerte a kurd népszavazás eredményét. Hazánk másként is a régió mellé állt: a Magyar Honvédség részt vállalt pesmerga katonák kiképzésében, a Honvédkórház pedig a sebesültek ellátásában. A világon először nálunk alakult az üldözött keresztények megsegítésére helyettes államtitkárság. Utunk során ellátogattunk abba a Szűz Máriáról elnevezett erbíli általános iskolába is, amely a Hungary Helps – Magyarország segít program támogatásával épült fel.
Elsőtől hatodik osztályig tanulhatnak itt a gyerekek, keresztények, jazidik és muszlimok vegyesen. Nazad Yousif iskolaigazgató ott jártunkkor elmondta: számukra természetes, hogy együtt nőnek fel, hiszen egy lakóközösséget alkotnak a városban és környékén.
Alig száz kilométerre innen ez már nem volna lehetséges. Ebben az iskolában azonban kurd, arab és angol nyelven folyik az oktatás. A tanév – immár a második – szeptember 23-án kezdődik. A tanári szoba egyik asztalán keresztény és muszlim hittankönyvek várják kis gazdáikat. Az iskolaigazgató elárulja, a tananyagot átdolgozták, ezekben a füzetekben csakis a Korán emberséges tanításairól és néhány vallási szokásról esik szó. Bár a kurdok számára vélhetően a vallásnál is fontosabb, hogy nemzeti identitásukat továbbadják gyermekeiknek.
Másfajta hadviselés
„Legyen béke a világban! Az Úr meg fog őrizni titeket” – ezek a szavak már a Szent Illésről elnevezett káld katolikus templom péntek esti miséjén hangoznak el. Az angol nyelvű szertartáson jórészt filippínó vendégmunkások vesznek részt, de jelen vannak ideiglenesen itt tartózkodó külföldiek és őshonos asszírok is. Megrendítő, ahogy fiatal férfiak és nők már a mise megkezdése előtt imádkoznak, dicsőítik Istent, majd annak végeztével is ott maradnak a templomban, és folytatják az imát. Van, aki csendben, más térdet hajtva vagy kezeit kitárva. Úgy tűnik, tisztában vannak azzal, hogy erre a fajta hadviselésre van a legnagyobb szükség.
De a gyülekezet is kitett magáért az elmúlt években. Közvetlen szomszédságában 2014-ben menekülttábort nyitott. Itt csak keresztények laktak, a közösség nagy hangsúlyt fektetett többek között a gyerekek oktatására. 700 menekültet láttak el, további öt erbíli gyülekezettel együtt pedig összesen 3000 keresztény menekült családnak segítettek.
A legnagyobb helyi menekülttábort már több mint egy éve elhagyhatták az itt elszállásolt családok. A keresztények lelkiéletéről egy kis konténertemplom, harangláb és egy kápolna ad hírt, amelyben még ott vannak az arab nyelvű Bibliák. Senki sem nyúl hozzájuk. Ám a korábban a templomtetőn helyet kapott vaskereszt a földön hever. Mintha várná, hogy valaki őt is magával vigye. Úgy tűnik, olyan időket élünk, amikor a lelki otthon szimbóluma helyett az a hangsúlyosabb, hogy fel kell venni a keresztet még itt, a porban.
Meghúzom a béke visszatérésének szentelt harangot. Nem tudom, meddig ér el a hangja. De akinek szól, az biztosan hallja. És tudja: én is imádkozom.
Az Iraki Kurdisztánban élőknek nyújtott segítség lehetőségeiről és az ott folyó misszióról következő cikkünkben olvashatnak.
Képek: Füle Tamás
Kapcsolódó cikkek:
Az újjászületés napja
Észak-Irakban találkoztunk egy magyar fotóriporterrel, aki muszlim barátaival Jézusról beszélget; keresztényekkel, akik az értük is kockázatot vállaló muzulmán katonák családjain segítettek, és meglepetésünkre az is kiderült: nekünk, magyaroknak könnyebben nyílhatnak ajtók a kurdok lakta vidéken.
