Értelmiségi roma – a szószerkezet két tagja között nagy távolságot kell áthidalnia annak, aki tisztes szegénységben nevelkedett fiatalként szeretné beteljesíteni álmát. Így van ez Dancs Krisztiánnal is. A húszéves fiú egy a fővárostól 360 kilométerre fekvő borsodi településen, Cigándon nőtt fel. Születésétől fogva a tánc az élete, de azt álmodni sem merte, hogy egy nap a legnevesebb táncoktatási központ termében állva mesél majd arról, hogyan vált számára a lehetetlen lehetségessé.

Közepes tanulóból egyetemista
Krisztián egy hatgyermekes család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei igyekeztek mindent megadni gyermekeiknek, így neki is. Nagyra értékelték, hogy fiuk óvodás korától komolyan táncol, noha a családban nem volt senki, aki hasonló babérokra tört volna. „Anyáék nagyon szerették, amit csinálok, ahogy tudtak, támogattak, mind anyagilag, mind lelkileg. Persze, volt egy határ, amikor már nem tudtak. Ekkor sietett segítségemre a vidéki tánctanárnőm. Az ő biztatására adtam be a jelentkezési lapot az egyetemre is, pedig nem hittem, hogy bekerülhetek ide. Az a kép élt bennem, hogy vidéken maradok, és mellette fogok tanítani pedagógiai asszisztensként. Örülök, hogy végül nem ez történt.”

Krisztián középiskolai osztályában közepes tanulónak számított, mégis felvették az egyetemre. Osztályából egyedüliként, úgy, hogy a diákok között ő volt az egyetlen roma származású.

Mások hittek benne, ő nem
Hogy miért nem mert többről álmodni, arról azt mondja: egy borsodi fiatal számára az egyetemi diploma túl nagy lépésnek tűnik. Még úgy is, ha ígéretes tehetség. „Nagy sikereket értem el, országos versenyeredményeket is vittem haza Borsodba. Mások hittek bennem, de én nem hittem magamban eléggé, a továbblépés lehetőségével sem mertem számolni. Elérhetetlennek tűnt már csak a gondolat is, hogy egy nagyobb városban megvalósítsam az álmom. Leginkább az fogott vissza, hogy lesz-e hol laknom, és miből élek majd. Ha fel is vesznek, hogy fogok a felszínen maradni? Féltem, hogy ha el is kezdem a tanulmányaimat, félbe kell majd hagynom, amit elkezdek. Tudtam, hogy akkor összetörnék.”

A támasz
Egyszer már történt hasonló – meséli. Nyolcadik után a Nyíregyházi Művészeti Középiskolába jelentkezett, de csak két hónapig járt oda. „Az a helyzet igazán új volt nekem. Semmit sem tudtam arról, mi az a balett, vagy hogy milyen felszerelésre van szükség, és megtörtem, nem bírtam. Anyáék sem bírták anyagilag. Ott kellett hagynom az iskolát. Ez nagy törés volt nekem, de nem hagytam ennyiben a dolgot, addig kutattam, amíg vissza nem álltam táncolni. Találkoztam Oláhné Fojdl Adriennel, aki meglátott egy fellépésen, és fölkarolt. Balett-táncos volt korábban, most pedig klasszikusbalett-pedagógus Sárospatakon. Megtudta, hogy otthagytam a művészeti iskolát, segített kitartani érettségiig, és magához vett a tánciskolába is. Amiben csak tudott, segített nekem. Végig a gimmnáziumi tanéveim alatt, de akkor sem hagyott elveszni, miután bekerültem az egyetemre. Úgy érzem, az életben bármikor számíthatok rá."

Kitűnt társai közül
Krisztián alapfokú művészeti iskolai háttérrel szeretett volna bebocsátást nyerni a hazai táncművészeti oktatás fellegvárába, míg a többi diák jórészt művészeti középiskolából érkezett, amelynek már a napirendje is hasonló az egyeteméhez. A borsodi fiatalember azonban köztük is megállta a helyét, adottságai és tehetsége láttán tanárai alig hitték el, hogy ő csak heti két alkalommal táncol.

„Talpra!"
Krisztiánt mégis kettős érzés kerítette hatalmába, amikor felnyitotta a felvételi eredményét rejtő borítékot. Örömét beárnyékolta a jövője miatti aggodalom. Tudta, hogy szülei nem támogathatják tovább. „Azt mondtam magamnak: Krisztián, innentől kezdve talpra! Most már tényleg egyedül kell helytállnod!”

„Hazamegyek"
A kiszolgáltatottság-érzés eleinte csak fokozódott, hiszen a fiatalembert nem vették fel abba a kollégiumba, ahová először pályázott. Alig néhány órával a határidő letelte előtt adta be a jelentkezését a Budapesti Református Cigány Szakkollégiumba, a RefoRomba. Ott már tárt karokkal várták. „Istennek köszönhetem, hogy sikerült megkapaszkodnom. Nagyon minimális pénzzel jöttem fel Pestre, hiszen Cigándon csak diákmunkára volt lehetőségem. A lakhatás a legfontosabb, amit a szakkollégium nyújthat, de a havi ösztöndíj és a nyelvtanulási lehetőség is nagy segítség. A RefoRomban új családot kaptam. Olyan összetartó a közösség, annyira szeretjük egymást, és annyira jól érezzük magunkat a közös kurzusokon vagy épp a hétvégi sütögetéseken, hogy szívesen megyek haza. Mert már nem is úgy fogom fel, hogy a koliba megyek, hanem mindig azt mondom: haza.”

Értelmiségi roma
Krisztián elárulja, a szakkollégium különös meglepetéssel is szolgált. „Nagy mértékben megváltoztatta a saját cigányságomhoz való viszonyomat. Noha mindig is tudtam, hogy cigány vagyok, vidéken ez nem számított kuriózumnak. Itt viszont beszélünk róla, sőt, mindennap elhangzik az a szó, hogy cigány. A RefoRom éreztette meg velem, hogy roma vagyok, egy értelmiségi roma. És nagyon szeretek az lenni. Eközben kezdek kinyílni, hiszen amikor szeptemberben ide kerültem, nehezemre esett egy mondatot is elmondani magamról.”

„Elfogadtam magam"
Az egyetemen különösen is le kellett győznie szorongásait – teszi hozzá. Főleg, mivel kelet-magyarországi romaként kilógott társai közül. „Amikor felkerültem Pestre, egyértelmű volt, hogy vidékről jöttem, erős dialektusban beszéltem, ami itt elég furcsán hangzott. A koreográfiaórák különösen nehezek voltak. Mindenkinek elő kellett adnia valamit, aztán egy hatalmas kört alakítottunk ki, és véleményeztük egymás koreográfiáit. Hallottam, hogy a többiek milyen szépen, folyékonyan, tisztán és magabiztosan adják elő az okosabbnál okosabb gondolataikat. Amíg nem került rám a sor, remegtem, a kezem izzadt, hebegtem-habogtam, a mester, persze, nagyon csípett. Ma már én is bátrabban szólalok meg. Most már elfogadtam magam, ettől persze még lehet, hogy fogok szebben beszélni, táncolni, de ez vagyok én, és mások is így kell hogy elfogadjanak.”

Kétszer annyit
Krisztián azt mondja, számára a legnagyobb öröm, hogy szeretik, és még ha nem a legprofibb táncosként tartják is számon, tanárai nagyra értékelik, hogy lelkesen dolgozik. De nem vitték lejjebb a lécet miatta, épp ellenkezőleg. Sőt, a fiatalember is magas elvárásokat támaszt saját maga iránt. „Nem egyvalaki akarok lenni a sok közül, hanem személyiség akarok lenni. De azt is tudom, hogy ahhoz, hogy a legjobbak között legyek, rengeteget kell tennem. Tőlem mások is többet várnak, hogy még véletlenül se higgye senki, hogy velem azért elnézőbbek, mert roma vagyok. Úgy érzem, kétszer annyit kell letennem az asztalra, mint másoknak.”

„Fájt mindenem"
Keményen dolgozik, iskolaidőben mindennap hajnalban kel, reggel 8-kor már folyik róla a verejték. A kezdeti időszakban gyakran sötétedésig gyakorolt az egyetem falai között, részben azért, hogy ledolgozza hátrányát. „Voltak, akik egy évet készültek arra, hogy ide bekerüljenek, én viszont nem voltam felkészülve ekkora hajtásra."

Értékes ember
Ennek ellenére tudja, hogy a helyén van, sőt, mióta zöld utat kapott álma megvalósításához, sokkal magabiztosabb. A legnagyobb változás a korábbiakhoz képest, hogy értékes embernek érzi magát – árulja el. „Régebben alábecsültem magam, hiába dicsértek. Ám amióta bekerültem az egyetemre, mindent megélek. Érzékelem és felfogom a kisebb-nagyobb sikereket, kezdem érezni, hogy értékes ember vagyok.”

Elszakadtak
Krisztián elismeri: volt, hogy úgy érezte, az élet igazságtalan. „Miért van az, hogy mást tudnak a szülei támogatni? – kérdeztem. Ráadásul, hiába vagyunk szegények, nehéz volt, hogy ott kell hagynom a családomat. Köztudott dolog, hogy a romáknál milyen szeretetközeg van, kiszakadni a családból végtelenül kemény dolog. Az nem úgy van, mint a magyaroknál, hogy érettségi után automatikusan megy is a gyerek egyetemre. Anya máig sem tudta feldolgozni, hogy én eljöttem. Amikor hazalátogatok, úgy jövök vissza Budapestre, hogy sír.”

Teher alatt
Azt mondja, a kezdeti időszakban sokat jelentettek számára a szakkollégiumi áhítatok. „Minden új volt akkoriban, zűr volt bennem. Bátorságot és megerősítést nyertem abból, hogy hallottam: Isten mennyire szeret. Ő adott erőt, hogy felálljak a legmélyebb pontról is. Ha nem így lenne, talán már más utakon járnék. Egyszerűen nem tudok mire hivatkozni, csak Istenre. Ő teszi ezt velem. A nehézségeket is engedi megélnem, hiszen tudja, hogy azokra is szükségem van, mert úgy fogok fejlődni, erősödni.”

És hogy mit jelent számára a siker? „Szeretnék hivatásos táncos lenni, világot látni, de egyelőre az a siker, ha egy kőkemény nap végén látom a mestereken az elégedettséget."

Képek: Vargosz