Pilisi kántorként sokat hallottam már erről a napról, azonban csak most nyílt lehetőségem részt venni rajta. Jól öltözötten, joviálisan indultam a Ráday utcából Alsónémedire, hivatalos eseményre készültem, ahol „viselkedni” kell. Annyit tudtam, az egyházmegyei napnak jó a híre, de azért volt bennem némi távolságtartás és szkepticizmus, ha már református, megyei szintű programról beszélünk. Ráadásul nagyon lógott az eső lába, gondoltam: nem baj, elmegyek, valamennyire kapcsolódom másokhoz, majd udvariasan távozom.

Nem maradtam egyedül
Megérkezésemkor rögtön a templomba siettem a reggeli áhítatra. Bár általában több százan érkeznek ilyenkor Alsónémedire, a templom még üresen állt nem sokkal az áhítat kezdete előtt. Arra számítottam, folyamatosan lesznek egyre többen, mindenki a templomba megy először, kerülve a találkozásokat. Introvertált személyiségként szívesen vagyok egyedül, a hely, úgy tűnt, tökéletes lesz erre.

Amikor két halásztelki gyülekezeti tag belépett, szinte azonnal beszélgetésbe elegyedtünk. Egyikük megfogta a kezemet és körbevezetett a helyszínen, nem pusztán az állomásokat mutatta meg, hanem be is mutatott engem az ott lévőknek. Rögtön kirángatott a komfortzónámból.

„Engedjük Jézust az egyházunkba!”
Hirtelen telt meg a templom, mindenki a kapcsolódást kereste egymással, nem a „kipipáljuk a közeledést” hozzáállással jött el. A helyi gyülekezet lelkésze, Szappanos Zoltán tartotta az áhítatot.

„Szolgálja ez a nap a közeledést, mert ebben tisztul, formálódik, lesz Isten előtt is kedves az én- és Isten-képünk. Ha ez nem helyes, akkor a gyülekezeti életünk is torz – engedjük Istennek, hogy ezen változtasson, beszélgessünk erről! Zákeus is közeledik, de még mindig hiányzik pár méter a tényleges találkozáshoz. Ezt a hiányzó távolságot Jézus tudja legyőzni, és a találkozást valóságossá tenni. Ő észrevette a szomjas, gazdag, mégis teljesen szegény embert. Engedjük Jézust a házunkba, gyülekezetünkbe, egyházunkba, Őt, a Szabadítót, és mindenekelőtt vele legyünk közösségben!” – fogalmazott a lelkész.

A foci-, pingpong- és sakkversenyekkel párhuzamosan a gyülekezetek az ebédre készültek. Láttam egymással beszélgető harmincas, jól szituált nőt és mosolyogva anekdotázó idős bácsit, idősebbekhez kapcsolódó, lelkes általános iskolásokat és nyitott kamaszokat. A gyülekezetek különféle portékákat is hoztak magukkal, van, aki gondnokként saját pálinkagyűjteményével, más kerámiákkal érkezett. Bárhova fordultam, nyitottságot láttam és éreztem.

Szívükön viselik reformátusságukat
Így sikerült szóra bírnom az egyik abonyi presbitert is, Kássa Tibort. Elmondta, fiatal lelkészükkel együtt összesen tizenhatan érkeztek, minden évben egyértelmű számukra: ha szeptember első szombatja, akkor Alsónémedi.

„Azért szeretünk itt lenni, mert igazán zajos, gyerekrobajjal teli, családias társaság van jelen, akik nagyon szeretik a közösségi programokat. Főzni, sportolni lehet, különböző játékokban lehet részt venni. Jó a szervezés, a környezet alkalmas arra, hogy mindig jól érezhessük magunkat. Igazán sok emberrel találkoztam már pár óra alatt, beszélgetünk, megosztjuk a gyülekezeti tapasztalatokat – ezek kifejezetten hasznosak. Két szórványgyülekezetünk számára is lehetőség, hogy találkozzanak más reformátusokkal, volt, hogy mi mentünk ki értük kocsival, hogy idejöjjenek. Aki itt van, szívén viseli reformátusságát. Van egy zárt Facebook-csoportunk, ahova rendszeresen posztolok. Erről a napról is megosztunk képeket, bejegyzést írunk. A kommentek arról tanúskodnak, hogy az embereket érdekli, mi történik itt, kíváncsiak, mit főztünk, hol voltunk. Ez a nap képes ide vonzani az egyháztól távol élőket is.”

Példát mutatnak
Bevallom, engem is vonzott, aki kicsi korától kezdve az egyházon belül él, ebben nagy segítség volt Szlovák Teréz is, aki körbevezetett, mikor megérkeztem. Ő a halásztelki gyülekezet volt gondnoka, abban az időben kezdte meg szolgálatát, amikor az egyházmegyei nap is elindult 2012-ben. Mint mondta, szívén viseli gyülekezete más közösségekhez való közeledését, és azt, hogy a halásztelkiek énekkel is szolgáljanak.

„A gyülekezeti tagok nagyon megszerették ezt a napot, már a nyitó áhítat is lelki töltekezést ad. Mindig híve voltam annak, hogy lássunk másokat is, mert egymás hite által épülünk, szerintem ez a nap is erről szól. Eredetileg 50-60 fő érkezett volna Halásztelekről, végül kevesebben jöttünk, valószínűleg az időjárás miatt. Fontosnak tartottam, hogy énekeljünk, sok énekkel készültünk. A legelső alkalommal az Ima a hazáért című éneket hoztuk el, a kottáját kiraktuk a padokra. Délután közösen dicsértük Istent, több százan imádkoztunk a zenén keresztül.”

Szlovák Teréz elmondta, a példamutatás is hangsúlyos számára, amely képes olyan embereket elhívni Alsónémedire, akiknek korábban semmi közük nem volt a keresztyén hithez. A halásztelkiek a főzés terén is nagyon jól állnak, mostani szakácsuk a település egyik ikonikus személye. Kiderült, amióta unokája a református iskolába jár, különösen fontos neki ez a nap.

A fiatalok sincsenek egyedül
Gunyits Ottó kiskunlacházi ifisekkel érkezett. Szigetszentmiklósi segédlelkészként jött először, most a lacházi gyülekezet beosztott lelkésze. Mint mondta, minden harmadik embert ismer a jelenlévők közül, és azt szeretné, hogy ifisei is jobban megismerjék az egyházat.

„Azt szeretném, hogy a fiatalok lássák, nincsenek egyedül, hogy egy gyülekezeti program nem feltétlenül az idősebbekről szól, hanem róluk is. Ez a nap jó lehetőség arra, hogy megismerkedjenek a gyülekezet többi tagjával, az ifisek együtt ebédeltek, beszélgettek az idősebbekkel. Nyitottnak láttam őket, fociztak, élvezték a közös főzést. Akik most vannak először, talán kevésbé nyitottak, de úgy hiszem, jövőre már szívesebben ismerkednek másokkal. Akik régóta részt vesznek ezen a napon, már többeket ismernek, a Szigetszentmiklós-Kossuth utcai gyülekezet is ezek közé tartozik, annak idején velük érkeztem. Először arra számítottam, távolságtartóbb esemény lesz, végül pozitívan csalódtam, ez a nap igazán jó program az egyházmegyénkben.”

Vendégszeretet nem hivatalos formában
A vendéglátó gyülekezet lelkészét, Szappanos Zoltánt a kezdetekről és a távlatokról kérdeztem. „Megyei tanácsosként a gyülekezetekben vizitálok, ilyenkor rendszerint vendégül látnak. A gyülekezeti tagok finom ételekkel kedveskedtek, ezért arra gondoltunk, ezt a vendégszeretetet nem hivatalos formában, egymás között is gyakorolhatnánk. Az egyházmegyei nap alulról szerveződő esemény, ami először sütiversennyel, főzőversennyel, focibajnoksággal indult, aztán az évek során egyre színesebb lett.”

„Senki sem tudta előre, lesz-e folytatása, végül a megye egyik meghatározó eseményévé vált, sok gyülekezet alig várja, hogy eljöjjön, a helyiek is szívesen vállalják a fogadást. Nyilván a mi gyülekezetünk is hoz áldozatot, de akik idejönnek, ők is meghozzák a maguk áldozatát: nem mindenkinek egyszerű az eljutás Alsónémedibe, a megye nagy, vannak, aki több mint kétszáz kilométert tesznek meg oda-vissza azért, hogy közöttünk legyenek.”

A lelkész elmondta, az egyik ötlet szerint a jövőben megyén kívüli, nehéz helyzetben élő vendéggyülekezetet is fogadnának, ezzel is támogatva az adott közösséget. A délpesti napnak az is megágyazott, hogy a megye jó közösség, ahol működnek a lelkészi kiskörök, jó a kapcsolat a lelkészek között. Megyei szinten figyelnek arra, hogy mindenkinek legyen lehetősége lelkileg is fejlődni, töltekezni, egymást is jobban megismerni.

Lássuk embernek egymást
Takaró András a határozott kijelentések híve. Esperesként számos üggyel kell foglalkoznia, mint mondta, a sok áldást beárnyékolják a különféle konfliktusok, nehézségek. Ő mégsem ezekre akar tekinteni, hanem arra a közösségformálódásra, amely tizenegy éve tart a délpesti egyházmegyében – erről a reggeli áhítat után beszélt.

„Nem kellene más, csak hogy embernek lássuk egymást, ahogy ezt a mai nap folyamán is tapasztaljuk. Közelebb kerülünk a másikhoz, együtt főzünk, beszélgetünk, focizunk, pörköltet eszünk. Közösséggé kell formálni az egyházmegyét, mert sok a magányos gyülekezet. A legnagyobb tragédiája ennek a korszaknak, hogy minden közösség felbomlott, pedig közösség nélkül nincs élet. Évtizedek óta hangsúlyozom, hogy nem ismerjük egymást, nem tudjuk, hogy a másiknak gondja van a házasságával, örül az unokának, sikerei, kudarcai vannak, magányos vagy éppen boldog életet él. Hogy formáljon minket Isten közösséggé, ha semmit sem tudunk egymásról? Zseniálisnak tartom, hogy az itt lévő gyülekezeti tagok átjárnak egymás sátraiba.”

Az esperes szerint a délpesti egyházmegye országos szinten lehet példa a közösségformálásra, erre konkrét példákat is hozott. A szeptember második vasárnapi perselyét a megye valamelyik rászoruló gyülekezete kapja meg, előfordul, hogy az adott közösségnek majdnem kétévnyi tartalék gyűlik össze. Ahol hálaadó istentisztelet van, annak a perselyét szintén valamelyik támogatott gyülekezet kapja meg. Minden vasárnap a megye összes gyülekezete imádkozik egy adott gyülekezetért, ebben a megyei imanaptár ad útmutatást.

A közeledés szigete
A délutáni gombócevő- és erőversenyt, kötélhúzó bajnokságot végül elmosta az eső. Ennek ellenére jó néhányan maradtak a Szigetszentmiklós-Kossuth utcai ifisek vidám, mégis komoly mondanivalóval bíró színdarabján. Délután hirdették ki a különféle sportversenyek helyezettjeit, a főző-, süti- és borversenyek díjazottjait is, a nap áhítattal zárult.

A közösségeket valójában nem érdekelte az eső. Ugyan mindenki mentette a menthetőt, de a rossz időjárás nem szolgált ürügyként a gyors távozásra. Itt akartak maradni, vágytak a közeledésre, a kapcsolódásra. Az én táskám is elázott, de nem érdekelt, inkább beszélgettem másokkal, a táskám megszárad, de ritkán adatik lehetőségem ekkora közvetlenség átélésére.

 Ahogy erről az esperes is beszélt, ha jövőre nem szerveznék meg ezt a napot, „kitörne a lázadás”. Megértem, mert valóban egyre magányosabbak leszünk, magányosnak érzi magát gyerek, kamasz, felnőtt és idős. Az egyházmegyei napot a közeledés, nyitottság, az álarcok nélküli gyülekezeti élet felszabadító szigeteként éltem meg, ahol a komfortzónámon kívül is jól érezve magamat válhatok közösségi emberré.

Képek: Somogyi Csaba