A második világháború után két évvel a Magyarországi Református Egyház püspökei közös körlevelet írtak minden igehirdetőhöz, amelyben teológiai, egyházvezetési és lelkipásztor-gondozási szempontokat is figyelembe vettek. A püspökök fontosnak tartották, hogy a háborús összeomlás, a visszaszerzett, majd ismét elvesztett területek miatti fájdalom, a személyes és közösségi tragédiák után irányt mutassanak az igehirdetőknek, hogy nemzetünk a bizonytalan jövő ellenére erőt merítsen a hitelesen hirdetett evangéliumból. Mint az közismert, a háború után átfogó lelki ébredés indult el hazánkban, amelyet a totális, majd puha diktatúra tört ketté. A következőkben a dokumentum szerkesztett kivonatát olvashatják.

Az Ige egyháza
Egyházunk hitvallása az igaz egyház kritériumát az Ige tiszta hirdetésében, a sákramentumok helyes kiszolgáltatásában és az egyházfegyelem Szentírás szerinti gyakorlásában jelölte meg. Világos, hogy a sákramentumok helyes kiszolgáltatása az igealkalmazás kérdése, mert akkor szolgáltatjuk ki helyesen a szentségeket, ha a Szentírás rendelkezése szerint szolgáltatjuk ki.

Az egyházfegyelem is igehirdetés, mert tulajdonképpen a kulcsok hatalmának gyakorlása, ez pedig a Református Káté tanítása szerint nem egyéb, mint a „szent evangélium hirdetése”. Mindebből az következik tehát, hogy Krisztus igaz egyházának életfeltétele, legnagyobb szolgálata, önmagát fenntartó rendeltetése: Isten Igéjének tiszta hirdetése. Méltán mondja tehát a II. Helvét Hitvallás, hogy a törvényesen hivatott prédikátorok tiszta igehirdetése tulajdonképpen magának Istennek beszéde az ő népéhez.

A reformációnak az volt a nagy felfedezése és bátor kockázata, hogy az újra megtalált Igéért minden világ szerinti méltóságot, gazdagságot, hatalmat és dicsőséget odaadott, egyszóval úgy cselekedett, mint a példázatbeli ember, aki mindenét eladja, hogy megvásárolja a mezőben elrejtett kincset. Református eleink Istennek tiszta Igéjét nemcsak alkalmas és alkalmatlan időben prédikálták, hanem nagy bátorsággal szólták a világi hatalmasságok előtt és a fegyver rettentései közben is, s nem remegő kézzel osztották ki mindenkinek azt, ami az Isten Igéjéből kijárt: a tanítást, a feddést és a vigasztalást.

Mi magunk
Ha meg akarunk maradni Isten és egyházának szolgálatában, s annak élni, s abban halni: fogadjuk el válogatás nélkül az Ő házirendjét. Lelkipásztori élet nem lehetséges naponkénti csendes idők, imádság, igetanulmány, házi istentisztelet nélkül. Míg ezt el nem kezdjük, se szolgálatunkban, se gyülekezetünk életében ne reméljünk megújulást.

A Bibliát olvassuk és tanulmányozzuk folyamatosan, és mélyedjünk el benne a számunkra hozzáférhető legjobb segédeszközökkel. Olvassuk rendszeresen végig, s ha elvégeztük, kezdjük újra. Egy-egy könyvét tegyük részletesen is tanulmány tárgyává. Sorozatos igehirdetéseket tartsunk, akár egy egész könyvet elejétől végigmagyarázva, akár tematikusan állítva össze a perikopák egy-egy csoportját. A kiragadott textusokról való prédikálásról végkép szokjunk le, illetőleg korlátozzuk azokra az esetekre, amikor ez az egyetlen lehetséges megoldás (pl. temetéseknél). Végezzünk komoly, kitartó, imádságban elmélyülő, a hallgatókat szólókká tévő bibliaköri munkát, amivel csodálatosan meggazdagszik templomi és liturgikus igehirdetésünk.

Keressük és építsük ki lelki közösségünket egyfelől élő hitű gyülekezeti tagjainkkal, másfelől lelkésztestvéreinkkel és más egyházi tiszttársainkkal. Igehirdetésünk terméketlenségének, szolgálatunk bénaságának egyik oka kétségbeejtő magányosságunk. Közösségben nemcsak az imádság és az igemegértés egyre gazdaguló ajándékait kaphatjuk meg, hanem lelkésztestvéreinkkel önképzésünkre is kitűnő alkalmak nyílhatnak még nagyon kedvezőtlen körülmények közt és nagyon primitív eszközök rendelkezésre állása esetén is.

Megtérő egyén – hitvalló egyház
Igehirdetésünk és egész pásztori munkánk mondani- és tennivalóinak e két gócpont körül kell elhelyezkednie. E tekintetben ma még bizonyos egyoldalúságot, vagy annak látszatát is vállalnunk kell, mert a letűnt korszak, sőt korszakok igehirdetésében ezek a centrális pontok vagy egészen elmosódtak, vagy pedig még nem tudtak eléggé kikristályosodni. A legutóbbi negyedszázad e tekintetben már nagy javulást hozott, de azzal távolról sem elégedhetünk meg.

Fáradhatatlanul kell tehát hirdetünk a megtérést a megfeszített Krisztushoz, ki „a zsidóknak botránkozás és a görögöknek bolondság”, de ugyanakkor hirdetnünk azt is, hogy a megtért ember helye az egyházban van, ahol feladata az Uráról való naponkénti vallástétel, a gyülekezeti közösségbe való betagolódás, valamint hűséges és hálás keresztyéni szolgálat által.

Nem szabad kétséget hagynunk afelől, hogy csak a megtért és a Református Káté 88-90. kérdései szerint naponként újra megtérő, tehát Megváltójával személyes életkapcsolatba jutott és magát Annak hatalma alá adott ember aktív és effektív egyháztag, a többi csak passzív módon az. Az egyházi jogok és kötelességek teljesítését csak a megtért s ennek következtében hitvalló egyháztagok hordozhatják. Akármennyire idegenek ezek a gondolatok még nagyon sok gyülekezetünkben, ma már itt az ideje, hogy minden kockázatot vállalva, „lemondjunk a szégyen takargatásáról”, s nyíltan megmondjuk, a bűnvallást magunkon kezdve, hogy amiben eddig éltünk, az csak árnyképe a valódi egyházi életnek, és csak Isten merő irgalma volt, hogy még eddig el nem törölte a magyar föld színéről.

Politikai és társadalmi kérdések
Az igehirdetés és a pásztori munka sem arra nem lett hivatva, hogy a politikai és társadalmi átalakulást fenntartás nélkül magasztalja, sem arra, hogy azzal fenntartás nélkül szembehelyezkedjék s vele szemben a régit sóhajtsa vissza, esetleg annyira-amennyire megfejelt és kifoltozott formában. Amikor egy társadalmi és politikai rend végsőleg azért omlik össze, mert elnyomott és kizsákmányolt néprétegek jutnak hatalomhoz: ebben az egyháznak alapjában véve Isten igazságosságának érvényesülését kell látnia.

Viszont az egyház nem hunyhatja be a szemét oly nyilvánvaló tények előtt, amelyek arra mutatnak, hogy Isten igazságossága érvényesülésének az új rendben is nagyon sok emberi igazságtalanság állja még útját. Az egyháznak tehát a múlttal és a jelennel szemben egyformán rettenthetetlen, prófétai hűséggel kell hirdetnie Isten igazságosságát, amelynek örök rendje a tízparancsolatban és az evangéliumban van lefektetve.

Az evangéliumnak van üzenete a demokrácia, a forradalom, a köztársaság, az újjáépítés, a dolgozók Magyarországa számára is. Aki olyan evangéliumot hirdetne, amely csak az egyén hitbeli válságaival törődik, s a közösségi életnek ezekre a nagy szükségleteire nem tekint, megüresítené és elárulná az evangéliumot. De minden igehirdetőnek tudnia kell, hogy ezek a politikai kérdések az „egy szükséges dolognak” a következményei. A keresztyén élet külső megvalósulásának a kérdései.

Árulást követ el az az igehirdető, aki mindig ezekről a kérdésekről beszél s megfeledkezik az újjászületés, a kereszt, Isten országa és a megbékélés szükségeiről és ígéreteiről. Sőt azt is világosan kell látnunk, hogy a politikai és társadalmi kérdéseknek evangéliumi megvilágítása nem is annyira a templomi igehirdetésnek a feladata, mint inkább a bibliaköri megbeszéléseké, konferenciáké, vitaestéké. A politikai helyzetnek állandó feszültséggel teljes volta, a jobbról és balról naponként feltámadó félreértések özöne megköveteli, hogy egyházunk szabadsága és nyugodt munkája érdekében megtegyük ezt a nem elvi, hanem módszeri megkülönböztetést.

Egészen más a helyzet azonban, ha nemzeti katasztrófánk egységes szemléletét helyezzük az evangélium világosságába. Ez annyira exisztenciális kérdés, s oly messze ágazó gyakorlati következményekkel jár, hogy elkerülése bűnös mulasztás volna, helytelen megoldása súlyos lelki kár. Viszont Isten igaz üzenetének megtalálása és hirdetése a legmagasabbrendű prófétai szolgálat.

Sorsunk az Ige fényében
Teljes erővel ellene kell állanunk annak a kísértésnek, hogy igehirdetésünket irredentára hangoljuk. Ez a múltban is nagy eltévelyedés volt, s egyik fő oka annak, hogy a magyar református igehirdetés a két világháború között nem tudott eléggé elmélyülni és megújulni, igazán evangéliumivá, reformátorivá, hitvallásossá átalakulni. E helyett igehirdetésünkben nemzeti katasztrófánkat fáradhatatlanul és a félreértések terhét is magunkra véve a bűnbánat szöge alá kell beállítanunk. De bűnbánat hirdetése kegyelemígéret nélkül nem evangélium. Az evangélium ígérete a nemzetekre is áll: Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.

Bűnbánatunkból és az igaz megtérésünkből nemzeti vonatkozásban is jó gyümölcsök fognak teremni. Elsősorban az, hogy a békekötés következtében, vagy már megelőzőleg tőlünk elszakított vagy elsodródott mindegyik magyar testvérünk iránt, természetesen kiváltképp hitünk cselédei iránt, felelősségre és áldozatra gyúl a szívünk. Rá kell mutatni arra, hogy ez a múltban mennyire hiányzott és hogy a csonka anyaország gyermekei a múltban mennyit tehettek volna, de még mostani elvettetett állapotukban is mennyit tehetnének elszakított testvéreik lelki és kulturális megsegítésére. Krisztusnak a szívbe befogadása nélkül ez sem fog menni, pedig minden határon átűzött magyar mellett ott áll a Kezes az ő ígérete szerint: amit megcselekedtek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.

Csak néhány szaggatott és töredékes vázlatot adtunk útbaigazításul a mai nehézségek tömkelegében. Jól tudjuk, hogy az igehirdetés nemcsak a mi vállalkozásunk és a mi ügyünk, hanem a Szentléleké is. Isten az ő Szentlelke vagy angyala szolgálata által elvégezhette volna az ő népének tanítását és vigasztalását, mondja Hitvallásunk, de tetszett neki az, hogy az ő beszéde nyilvánosan hirdettessék, mégpedig gyarló, bűnös emberek által. Ne feledkezzünk meg tehát arról: jaj nekünk, ha az evangéliumot nem hirdetjük, vagy ha nem evangéliumot hirdetünk, de ha hittel és engedelmességgel hirdetjük az Üzenetet: meghalljuk Isten biztatását: elég neked az én kegyelmem!

Budapest, 1947. január 7-én.

Ravasz László dunamelléki, Révész Imre tiszántúli, Enyedy Andor tiszáninneni és Győry Elemér dunántúli püspök

 

Képek: fortepan / Dobóczi Zsolt, Hámori Gyula, Inkey Tibor