Imádság és a kárpátaljai reformátusok himnusza, a Mindig velem, Uram… kezdetű zsoltárparafrázis közös eléneklésével vette kezdetét az összejövetel. A püspök emlékeztetett: a háború sújtotta országban élő magyarok nincsenek olyan messze, mint ahogy gondolnánk, Beregszász csupán kicsivel több mint 300 kilométerre van Budapesttől. A távolság persze különös a háborús időkben: eljönni az országból csak néhány órába került, de a visszaút már három éve nem lehetséges azok számára, akik a családjuk érdekében Ukrajnán kívül kerestek menedéket. Ezt a lelki terhet naponként cipelik még akkor is, ha sokan a határ menti magyar településeken találkoznak időről időre az ukrán oldalról át-átlátogató családtagjaikkal.

Ugyanaz, és mégis más világ – így összegezte a püspök a Kárpátalján szerzett benyomásait. „Más határon túli magyar lakta vidékekhez hasonlóan itt is ugyanazt a nyelvet beszéljük, a kultúra közös örökségünk, hitben, lélekben egyek vagyunk, de a lelkipásztorok a háború sújtotta országban az életükért küzdenek. És még most is páratlan vendégszeretettel fogadják az oda érkezőt. Határon túli közösségekbe látogatva általában úgy gondoljuk, mi viszünk valamit, de fordítva van. Van, amikor az utolsót adják oda, de a terített asztalon háromszor annyi marad, mint amire a vendégnek szüksége volt.” Mintha az ötven-hatvan évvel ezelőtti magyarországi falvak világába csöppent volna vissza: víz, villany gyakran nincs, a kertben megtermelt élelmiszer viszont nagyobb értéket képvisel, mint amit a boltban lehet kapni. Az emberek pedig igyekeznek segíteni egymást, különösen igaz ez a református gyülekezetekre – mondta.

Kárpátaljára látogatva megelevenedik a történelmi múlt is. Vannak idős emberek, akik az egész életüket ugyanabban a faluban élték le, mégis életük során legalább három államban éltek a határok átrendezés vagy az országok átnevezése miatt. A püspök járt Szolyván is, ahol több tízezer magyart tartottak fogva gyűjtőtáborban, mielőtt Szibériába deportálták őket. De nemcsak a történelmi traumák, hanem az évszázadokon át tartó lelki építkezés is nyomot hagyott: a legrégebbi, Árpád-kori templomok is Kárpátalján találhatók, köztük az ungvári, egy kilencszáz éves freskóval, mely a Jézus sírjánál összegyűlt asszonyokat ábrázolja. Huszton a Kölcsey által megénekelt várromot kereste fel – mondta a püspök –, és szolgált a gyülekezetben is, ahol az úrvacsorai kenyeret abból a tálból veszik, melyet még Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adott át az akkori református közösségben tett látogatásakor.

Az elmúlt tíz évben hatalmas infrastrukturális fejlődésen ment keresztül Kárpátalja: óvodák, iskolák, szociális otthonok, templomok, parókiák és gyülekezeti házak épültek vagy újultak meg. Az utolsó óvodát egy héttel a háború kitörése előtt nyitották meg, gyerekek helyett azonban már a menekültek számára. Lelkileg stabil a magyarság és azon belül is a reformátusság, de a periférián elképesztő a szegénység – mondta a püspök. A havi nyugdíja sokaknak mindössze harmincezer forint körül mozog. A református gyülekezetek ingyenkonyha-hálózatot működtetnek, négyszáz embernek adnak enni mindennap. Gyakran ők gondoskodnak azokról az idősekről, akikről a háború elől elmenekült családtagjuk már nem tud. Nélkülözőket, özvegyeket, gyermekeiket egyedül nevelő édesanyákat karolnak fel. Akik másik országban találtak menedéket, mégis igyekeznek felelősséget vállalni az otthon maradottakért. Hozzávetőlegesen tízezerre tehető azoknak a reformátusoknak a száma, akik külföldről utalják egyházfenntartói járulékukat, akár a kétszeresét is befizetve a korábbinak. Ebben is kifejeződik: szeretnének visszatérni szülőföldjükre.

A lelkipásztorok kitartanak, noha többségük ötven év alatti. A hadkötelezettség alóli mentesség igazolása sem számukra, sem a többi férfi számára nem magától értetődő, elharapózott a korrupció. A püspök szemtanúja volt, ahogy helyi rendőrök határőröket fogtak el, akik a zöldhatáron csempésztek ki embereket pénzért.

Normálisan szeretnének élni egy abnormális világban a kárpátaljai magyarok: nem túlélni akarnak, hanem élni – összegezte Balog Zoltán. Ilyen életjel volt az is, amikor a nagydobronyi templomban 1500 nő gyűlt össze a Nőszövetség találkozóján. Egy alapvetően patriarchális társadalomban a nők olyan feladatokat is magukra vállalnak, melyeket korábban a férfiak végeztek: sokan szereznek jogosítványt például.

Katonai terepálcát készít egy kislány a técsői református líceumban

Kelet-Ukrajnából rengeteg belső menekült érkezett Kárpátaljára, közülük többen ekkor szembesültek az itt élő tömbmagyarsággal. A nációk keveredése nem jellemző, de a misszió nem tesz különbséget ember és ember között. A nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonba nem csak magyar gyerekeket fogadnak be – nyomorúságos, néha embertelen körülmények közül. A püspök egy kisfiúról mesélt, aki egy kutyaólban, kutyák között nevelkedett. Az ungvári református gyülekezetben a magyar mellett már ukrán nyelvű istentiszteletet is tartanak, az értelmiségi ukránok szemében ugyanis a protestantizmus nyugatias, haladó szellemű lelki irányzat, az élő hit gyakorlásának lehetősége. Az istentiszteleten részt vevő ukránok kérdéseket tesznek fel a Szentháromság Istenről, Jézus kettős – isteni és emberi – természetéről, a csodákról és a szentekről. Most a városban élő maroknyi magyar reformátusságtól várnak választ, akik missziós erővel vannak jelen – túl azon, hogy a megmaradásukért küzdenek.

A háborús országban az evangélium továbbadása és elfogadása valóban élet–halál kérdéssé válik. A püspök egy határmenti falu lelkészétől hallott arról, hogyan tudott katonákat lelkigondozni a halál torkában. Amikor a falujából egy magyar fiatal kikerült a frontra, a lövészárokból hívta fel a lelkészt, akinél évekkel korábban konfirmált. Elmondta, hogy ott van vele három ukrán katona, akikkel arra gondolnak, meg fognak halni. Megnézték a Tízparancsolatot, és tudják, mindannyian vétettek ellene – ebből indult ki a telefonos lelkigondozás. A lelkész szavait a magyar fiú ukránra fordította. Néhány alkalom után hívás közben elnémult a telefon, robbanás érte a helyet, ahol a katonák voltak. A magyar fiatalember meghalt, ukrán társai viszont addig nem engedték eltemetni, míg meg nem találták a magyar lelkészt, akitől a megváltásról hallottak. Elvitték hozzá bajtársuk holttestét, hogy ő végezhesse a szertartást. A temetés után órákig beszélgettek vele.

Nemcsak a háború, de az a kérdés is foglalkoztatja a lelkipásztorokat, hogy mi lesz azután, ha véget érnek a harcok, és a férfiak hazatérnek a frontról. Az ötvenkétmilliós Ukrajna népessége a felére apadt. A halottak számát eddig 50 ezer és 500 ezer közé becsülik. Háromszáz, a fronton harcoló magyar katona közül mintegy hatvanan meghaltak. Minden híresztelés ellenére a magyarokat nem viszik el nagyobb számban, de a Budapest–Kijev meccsben ők a túszok: naponta érzik a bőrükön, amit egyik vagy másik fővárosban nyilatkoznak.

A kárpátaljai otthonokban sok helyütt látható az év vezérigéje, melyet Isten a babiloni fogságba hurcoltaknak mondott: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás könyve 29. rész 11. vers) Sokfelől ránézhetünk Kárpátaljára és az ottaniak helyzetére, de legjobb, ha az Ige felől nézünk rá – összegezte a püspök.

Képek: Füle Tamás