Őszi konfirmáció? Rendhagyónak tűnik, hiszen szembe megy a legtöbb hazai református gyülekezet gyakorlatával, ahol pünkösd környékén van ennek az ideje, a Budapest-Budai Református Egyházközség életében azonban ennek már sokéves hagyománya van. Még Illés Dávid vezető lelkészsége idején vezették be ezt az újítást azzal a szándékkal, hogy ne legyen nyári szünet a konfirmáció végén, mert utána nehéz zökkenőmentesen összegyűjteni az újonc ifiseket, hanem a konfirmandusok egyből váljanak ifisekké.

Az idén október 19-én konfirmáltak életében azonban nem ez az egyetlen rendhagyó elem: az elmúlt két évben a konfirmandusokat vezető Siba Balázs és Drahos Dana lelkipásztorok számos újítást vezettek be az élménypedagógiai módszerektől kezdve a rituálékon és a patrónusrendszeren át az inkluzív és reflektív közösségépítésig, hogy ez a kétvéves folyamat valódi megtartó erővé válhasson a fiatalok életében. Mindezekről a lelkészekkel, a konfirmandusokkal és egy patrónussal beszélgettünk.

Régi keretek, új módszerek
Siba Balázs lelkipásztor, egyetemi tanár több nemzetközi kutatásban vett részt, tizenöt év alatt kilenc ország közösségépítési mintáit ismerte meg, a budai gyülekezetben pedig két évvel ezelőtt lehetősége nyílt mindezt a gyakorlatba is átültetni a konfirmációra való felkészítés során. Egyik akkori teológushallgatóját, Drahos Danát kérte fel, hogy ketten dolgozzanak együtt a fiatalok vezetésében és felkészítésében.



„Én tizenkét éve egy hagyományos minta szerint konfirmáltam. Megtanultuk a kátékérdéseket, majd vizsgáztunk belőlük és a vasárnapi istentiszteleten fogadalmat tettünk” – mesélt az emlékeiről Drahos Dana lelkipásztor. „Ehhez képest számomra is új volt, hogy Balázs nagy hangsúlyt fektetne a csapatépítésre. Ez erősen motivált abban, hogy teológushallgatóként csatlakozzak hozzá ebben a kétéves szolgálatban.”

Budán a konfirmandusok többsége 13-14 éves. Egy nagy ifi van, amelynek a tagjai 19-20 éves koruk körül új házi csoporttá alakulnak. A konfirmandusok és ifisek alkalma péntek esténként közös dicsőítéssel indul, utána válnak szét két csoportba másfél órára. Siba Balázs elmondta: a keretek és az elvárások náluk sem változtak. A Heidelbergi Kátét, a Tízparancsolatot, a Miatyánkot és az Apostoli hitvallást most is átbeszélték és megtanulták, csak a módszertan volt más. A mostani, tizennyolc fős csoportukban autista és nehezen kapcsolódó fiatalok is voltak, emiatt sokat dolgoztak azon is, hogy megtalálják az integráció természetes formáit.



Az első évben a kapcsolatépítésen volt a hangsúly. „Mindig egy negyedórát szántunk arra, hogy meséljenek magukról. Van, aki fotót, személyes tárgyat hozott, prezentációt gyártott vagy rajzolt. Figyeltünk arra, hogy egymáshoz is kapcsolódjanak, ezért voltak páros és háromfős beszélgetések is, keverten, hogy a fiúk lányokkal is szóba álljanak. Képregényt is készítettünk. A második évben a tanulandók kerültek fókuszba. Ehhez nagy segítség volt az Ifjúságépítők segédanyaga és a MEKDSZ segédanyaga is” – sorolta Siba Balázs.

„A közösségépítéssel párhuzamosan a hitben való nevelés is erőteljesnek bizonyult” – tette hozzá Drahos Dana. „Több konfirmandusnál is szembetűnő volt, hogy a folyamat végére mennyire érettebben viszonyult az istenkapcsolatához, mint induláskor. Amit a fiatalok a konfirmáción elmondott személyes bizonyságtételeikben megfogalmaztak, az mind a szívükből fakadt és nagyon örömteli volt ezt megélni.”

Identitás, közösség, kísérés
Nagy hangsúlyt kaptak a saját közösségi rítusok és szabályok is. Ilyen volt például az alkalmak megnyitása és zárása, az interaktív elköszönés, a takarítás beosztása, hogy meddig lehet enni az alkalmakon, a holt időn kívüli telefonhasználat büntetése, hogy csak az szólalhat fel, akinél a „beszélőbot” van, vagy hogy megosztják egymással és a lelkészekkel a megélteket a Viber-csoportjukban. Minden alkalmat egy zsoltárral kezdtek, így jutottak el a konfirmációkor a 87. zsoltárig, mert ez volt a 87. alkalmuk. „Induláskor szerződést kötöttünk a gyerekekkel, és ők is elmondhatták, mit írnának bele. Igyekeztünk partnernek tekinteni őket” – magyarázta Siba Balázs. „Amiben megállapodtunk velük, azt komolyan vették.”



Nemzetközi kutatások szerint a közösségépítéshez legalább hétnapos táborra van szükség. A budai gyülekezeti tábor ötnapos, ezért ehhez hozzátettek még két napot az elejére, ez volt a konfirmandusok csapatépítő előtábora. Itt szavaztak a csoport nevéről is: Azúr csoport lettek, mert egyrészt A-betűs nevet kellett választani, másrészt ez utal a választott igéjükre: „De akik az Úrban bíznak…” (Ézsaiás könyve 40. fejezet, 31. vers). A közös együttlét része volt a kölcsönös gondoskodás, a közös főzések és a hajnalig tartó, mély beszélgetések. „Volt, aki a konfirmáción arról az igéről tett bizonyságot, amit az első előtáborban húzott” – mesélte Drahos Dana. Előtábort a második évben is tartottak, tavasszal és ősszel pedig az ifisekkel együtt volt közös táboruk.

A konfirmandusokat kísérő patrónusok rendszeréhez az elsődleges mintát a Debreceni Nagytemplom gyakorlata adta, de ennek is számos nemzetközi példája van. A lényege, hogy egy évre egyfajta pótkeresztszülőt kapnak a gyerekek egy felnőtt gyülekezeti tag személyében, aki számon tartja a fiatalt, rendszeresen beszélget vele és segíti őt a lelki útján. A gyerekek maguk választhattak a patrónusjelöltek közül. Voltak párosok, akik maguknak szervezték a találkozókat, de voltak központilag szervezett társasjátékestek, kirándulások és patrónusvasárnapok is, amikor a patrónusok istentisztelet után töltöttek együtt 10-15 percet a konfirmandusukkal. Ez a patrónusokat is segíti abban, hogy megtalálják a helyüket a gyülekezetben. A kezdeményezésnek pozitív visszhangjai voltak, de Siba Balázs meglátása szerint hosszabb távon kellene ahhoz működtetni, hogy a közösség is erre szocializálódjon.

Bemutatkozástól a beavatásig
A káté kérdéseit se hagyományos úton kérték számon a lelkészek: a presbitérium hozzájárult ahhoz, hogy egy nagy vizsga helyett többszöri személyes alkalmon mondhassák fel a válaszokat a konfirmandusok, és a lelkészek jegyezték, ki hol tart ezek megtanulásában. Volt ugyan, aki egyben fölmondta mind a tizenhetet, de a többség inkább egyesével felelt belőlük. A kétéves felkészülésről azonban nemcsak ebben a formában adtak számot: a konfirmáció előtti péntek estén egy kreatív performansszal egybekötött bemutatkozásra került sor.



Ezen az alkalmon Drahos Dana áhítatát, Bedekovics Péter gyülekezetvezető lelkipásztor köszöntőjét és Siba Balázs felvezetőjét követően behoztak a templomba két kanapét, ezekre különböző témák köré szerveződve ültek le a gyerekek, attól függően, ki melyik témát érezte közel magához a legjobb élmények, a fontos kapcsolatok és személyek, a fontos igék és kátékérdések vagy a csoport életének témái közül. Két bemutatkozó blokk között pedig tematikusan összevágott videókat vetítettek le. A szövegeiket ők maguk írták, olykor felnőttek véleményét is kikérve hozzá.

Az alkalom a Hiszekegy elmondásával és Bessenyey Bálint főgondnok köszöntőjével zárult. Ezután szeretetvendégségre invitáltak mindenkit. Volt, aki kívülállóként jött el megnézni az alkalmat, mert hallotta az osztálytársától, milyen nagy jelentőséggel bír számára a konfirmáció és ez kíváncsivá tette őt.



Az október 19-i vasárnapi istentiszteleten a gyülekezetben hagyománnyá vált személyes igei bizonyságtétel után két konfirmandus keresztelőjére is sor került. A fogadalomtételt követően a patrónusok a keresztszülő mellett álltak az áldást kapó fiatal mögött, az úrvacsorán pedig ők járulhattak elsőként az úrasztalához.

Az ifis közösség egy novemberi alkalmon avatta be a frissen konfirmáltakat, akik onnantól kezdve ifisnek számítanak.

A lelkipásztorok igyekeztek a konfirmandusok szülei között is egyfajta közösséget építeni. Az első évben szülőklubokat tartottak, ahová külsős szakembereket hívtak el, hogy átvegyenek több, a tinédzserkort érintő témát, és a patrónuskirándulásra is elhívták a szülőket, akik idén ősszel már maguk kérték, hogy szervezzenek újabb szülői értekezletet.



Kísérő a hit útján
Az egyik patrónus, Felföldy-Cseke Tímea 2010 óta tagja a gyülekezetnek. Rendszeresen jár a táborokba is, ahol vállalt már gyerekfelügyeletet és egyéb szolgálatokat. „Megtisztelő volt Balázs tavaly nyári felkérése, a patrónusi rendszert nagyon jó kezdeményezésnek találtuk, mivel nekünk is hasonló korú gyerekünk van, ezért mondunk igent a párommal” – mesélte Tímea. „A táborban ismerkedtünk meg a gyerekekkel, a leendő patronáltamat csak látásból ismertem. A bemutatkozásom alapján választott engem, talán azért is, mert említettem, hogy pszichológus vagyok. A tábor ideje alatt keveset tudtunk beszélni, de már ott éreztem, hogy bizalma van felém. Akkor nem tudta még, miben kérje a segítségemet, és én se tudtam, hogy miben segítsem őt, ez menet közben alakult ki.”

Kapcsolattartásuk könnyűnek bizonyult, mert mindig előre meg tudták beszélni a következő találkozót. „Havi egy alkalom fért bele az életembe és ez neki is megfelelt. Először a templomban találkoztunk, de ott nem volt túl sok időnk egymásra, ezért onnantól a hozzájuk közeli kávézóban beszélgettünk. Neki az volt komfortos, én alkalmazkodtam. Általában szombat délelőtt találkoztunk, nagyon együttműködő volt és szívesen jött. Sok mindenről volt szó, nemcsak hitbeli kérdésekről. Én abban akartam őt segíteni, ami neki éppen fontos volt. Nem akartam rábeszélni semmire, inkább a saját útján igyekeztem őt kísérni és meséltem neki az én hitbeli utamról. Nem vettünk részt a központilag szervezett kiránduláson, főzésen, társasjátékozáson, a személyes kapcsolatunk volt inkább fókuszban.”

Szerinte a patrónussághoz sok nyitottságra és szeretetre van szükség, hogy a patrónus kellően ráhangolódjon a patronáltra és tudjon alkalmazkodni hozzá. „Nekem nagyon jó élmény volt végigkövetni ezt a közös folyamatot, látni a változást, a fejlődést. Nagy ajándék volt, hogy része lehettem a patronáltam életének.”
Amin Tímea változtatna a jelenlegi gyakorlaton, az az, hogy jobban bemutatná a szülőknek a patrónusokat, mert a szülők részéről akkor is nagyon nagy bizalom kell ahhoz, hogy egy másik felnőttre bízzák gyereküket, ha mindenki egy gyülekezetbe tartozik. Erre a bemutatkozásra külön alkalmat is szánna. Ő szülőként mindenesetre örülne neki, ha a patrónusi rendszer folytatódna Budán és a most konfirmációra készülő lányát is patrónus kísérné.

Formálódó életek
Mózes-Horváth Borbolya a gyülekezetben nőtt fel, édesanyja presbiter, és ő maga is szolgál önkéntesként. Természetes volt számára, hogy konfirmálni fog, és volt osztálytársa, akit ő hívott el és hozta meg a kedvét a konfirmációhoz. „Nagyon szerettem, hogy játékosabb alkalmaink voltak a korábbi csoportokénál, mert így sokkal szorosabb csapattá formálódtunk és sokkal jobban tudtunk egymásra és Isten szavára figyelni. Szívesen ott maradtam még az alkalmak után is beszélgetni vagy játszani a többiekkel” – fogalmazott Borbolya, aki nagyon élvezte a kiscsoportos beszélgetéseket és mint mondta, fenomenálisnak élte meg az előtáborokat.

Az összes patrónust ismerte már, ezért neki mindegy volt, kit kap, és végül az egyik legjobb barátja anyukája lett a patrónusa. „Jókat beszélgetünk és élveztem a közös társasjátékozásokat is. A többieken azt éreztem, hogy eleinte voltak ellenérzéseik a patrónusrendszerrel szemben, de végül mindenkinek jól esett, hogy meghallgatja egy felnőtt.” A bemutatkozó előadásukról elmondta: nehezen indult és az utolsó pár alkalmon is azt érezte, hogy nem lesz az igazi, mégis sikerült felszabadultan előadni. Úgy érzi, nagyon segítőkész csoportja van, akik még most is szívesen segédkeznek az ifik előkészítésében.

Hegyesi Horka is régóta tagja a gyülekezetnek. Nehézséget okozott számára, hogy pont akkor váltott iskolát, amikor elkezdett konfirmációs előkészítőre járni, így egyszerre két új közösségbe kellett beilleszkednie. „Dana és Balázs mindent megtett azért, hogy segítse a beilleszkedésemet, és ezért nagyon hálás vagyok nekik!” – mondta erről Horka. „Abban is segítettek, hogy megértsem, miért fontos nekem a hit. A konfirmációs igém, a 84. zsoltár 6. verse azt üzente nekem, hogy a hit erőt és kitartást ad: »Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol.« Ráébredtem, hogy tényleg boldoggá tesz, hogy Isten segít.”

Ő nem ismerte korábbról a patrónusát, mégis jól megtalálták egymással a hangot. „Mivel nehéz évei voltak, ezért nem tudtunk sokszor találkozni, de folyamatosan imádkozott értem és ennek is éreztem a hatását. Nagyon kedves ember, tudtam vele a hitről beszélgetni és mindig érdekelte, mi van velem. Nem volt nehéz megnyílni neki, és valószínűleg nem véletlen, hogy Isten őt rendelte mellém.” Horka számára ez a két év nagyon jó élményként marad meg. Szeretné, ha a közösségük egyben maradna, ezért fog rendszeresen ifire járni és a kötelező 50 órás önkéntes munkát is a gyülekezetben szeretné elvégezni.

Gál Abigél pár éve érkezett a gyülekezetbe, a szülei iratták be az előkészítőre. „Eleinte nem is értettem igazán, hogy mit jelent a konfirmáció és új volt nekem a közösség, de mindenki nagyon kedves volt velem, így nyitott voltam rá. Ami a leginkább megfogott ebben a közösségben, hogy mennyire befogadó és érdeklődő. Ez az érzés ki is tartott végig” – fejtette ki. „Nagyon jó volt a lelkészek közötti feladatmegosztás: Balázs tapasztaltabb volt és igen jó tanító, Dana pedig fiatalabbként jobban és közvetlenebbül tudott hozzánk kapcsolódni. Bármiről lehetett beszélgetni velük, főleg esténként a nyári táborban.”

Abigél patrónusa Felföldy-Cseke Tímea lett. „Nagyon jó kapcsolatot építettünk ki, mindig meséltem neki az iskolai életről és a konfis közösségről is. Sok mindent segített nekem megfogalmazni és jó volt, hogy elmondhattam neki a bajaimat. Megbeszéltük, hogy ezután is fogunk találkozni, ha ritkábban is, mint eddig.” Abigél a konfirmandusokkal is megbarátkozott, közülük öten szoros barátai lettek. De a legfontosabbnak saját lelki útját látja. „A konfi segített abban, hogy megértsem, miért jó, hogy hiszek, és hogyan találok válaszokat a Bibliában. Most már tudom, hogy a legrosszabb helyzetben is van kihez fordulnom.”




Barna Bálint
Képek: Szőllősy Noémi, Beöthy-Molnár Benedek, Felföldy-Cseke Tímea
 

Kapcsolódó tanúságtétel egy budai felnőtt konfirmandus tollából:
„Sietős léptekkel tartok a református gyülekezet épülete felé: nemsokára kezdődik a konfirmációs csoport alkalma, talán a közös dicsőítő éneklés végére még odaérek. Utána rohanok haza, és még telefonon keresztül imádkozunk egyik barátnőmmel. – Egy kép az elmúlt hónapokból, ami a napjaimat jellemezte. Két éve, közel a harminchoz határoztam el, hogy konfirmálok. Ekkor ért el hozzám Isten hangja, aki addig csendesen ténykedett és vigyázott rám a legnehezebb időkben.”
Az Isten elmozdította a lelkemre nehezedő hegyeket című írásunkat ide kattintva olvashatja