Sokaknak ismerős az a természetes krízis, amikor az érettségi évében magunkkal, egzisztenciális, morális kérdésekkel és a szüleink várakozásaival egyszerre küzdve, jó esetben imádkozva kitöltjük a felsőoktatási felvételi jelentkezési lapját.
Emlékszem arra az osztálytársamra, aki tizenkét éves kora óta a teológiára készült és ma is lelkész, azon kevesek egyike, aki nem igazán vívódott az útkereséssel.  



Legtöbbünket azonban nem a gyermeki elszánás, hanem az önismeret, a természetes érdeklődés, vagy a bölcs megfontolás állított pályára. A lelkészi hivatásnak pedig mindezeken felüli plusz adalékanyaga a személyesen érkező isteni szó, vagyis az elhívás. Gyerekként, fiatalként ez talán halkabb, észrevétlenebb, benső késztetésként van jelen, nem tudom.
Ha felnőttként ér valakit, annak szükségszerűen eget rengetőnek kell lennie, hogy kimozdítsa Krisztus egyszerű követőjét az addigi szokott életmenetéből, egzisztenciális biztonságából egy magasabb, saját életét meghaladó cél érdekében. 

A néhány évvel korábban felnőttként elhívottak „vízen járásának” története nem csak azoknak lehet bátorítás, akik most a jelentkezést fontolgatják, hanem mindazoknak, akik az életük bármely területén éppen lehetetlen küldetéssel néznek szembe.
Mert Isten minden történetben ugyanúgy meg tudja mutatni önmagát, ha egyéni ambícióink és kényelmünk helyett az Ő arcát keressük. A „hogyanra” nincs recept, a lelki mozdulatok nem utánozhatók, de egyaránt felismerhetők két egészen eltérő életútban és lelkiségben is.

Győriné Vincze Krisztina és Schwancer Pál élettörténete egyetlen pontban hasonlít, mindketten három gyermek után, családosként, „az életben megérkezettként” kaptak elhívást Isten „főállású” szolgálatára.
Elhívástörténet dúrban és mollban – de a vezető dallam ugyanaz. 

Győriné Vincze Krisztina gondoskodó, szeretetteljes női lélek, erős hivatástudattal megáldva. Isten lépésről lépésre vonta be országának építésébe. Tanítóként kezdte a pályáját, ezt a döntését is hitben hozta meg annak idején. Később az imádságban megtalált gyülekezetében kapott hitoktatói elhívást, már három gyerek mellett. Ez az elhívás egyben költözést is jelentett a számukra, melyben férjének ugyanolyan erős hittel kellett „vízre lépnie”, ahogy Krisztinának.
Krisztina továbbtanulási vágya ágyazott meg annak, hogy meghallhassa a teljes idejű lelkészi szolgálatra való elhívást.

„Befejezve a hittanoktatói képzést, az mozgolódott bennem, hogy ha még valaha lesz alkalmam tanulni, akkor a lelkigondozás felé szeretnék elindulni. Valahol ez a gondolat aktivizálódott, amikor 2016-ban. A harmincas éveim közepén jártam, a legkisebb gyermekem épp hét éves volt és hittanoktatóként dolgoztam abban a gyülekezetben, ahová Isten elhívott. Azt gondoltam, minden a helyén volt, csak szerettem volna „még egy puzzle-t beilleszteni a képbe”, a lelkigondozást.
Fontos volt számomra, hogy ne egyedül imádkozzam ezért, s a gyülekezetem egyik lelkipásztora, Thoma Anita állt mellém ezen az úton. 

Vele beszélgetve szóba került a lelkészi elhívás, aminek kapcsán megfogalmaztam, hogy azért nem lennék lelkész, mert már nincsenek rózsaszín álmaim ezt a hivatást illetően. A lelkész állandó „célpont”. Nem csak az emberi kritikára gondolok, hogy félre áll a nyakkendője, vagy túl gyakran igazgatja a szemüvegét, hanem a lelki terhekre, támadásokra.
Amikor imádkozni kezdtünk, érdekes dolog történt. Egy sarokban guggoló kisgyerek képe jelent meg előttem, aki a fülére tapasztja a kezét. Kértem az Úrtól, hogy ha ez nem Tőle van, akkor hadd felejtsem el olyan gyorsan, ahogy jött. De ha ez Tőle van, akkor nem szeretnék tovább befogott füllel lenni előtte.
Aznap a házi csoporton a Korinthusiakhoz írt első levél 9. részének 19. igeverse úgy szólalt meg számomra, mint soha azelőtt, ez volt a lelkipásztori szolgálatra az elhívási Iigém. „Mert én, noha mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mindenkinek szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem.” (link: https://abibliamindenkie.hu/karoli/1CO/9) Egyszerre fogta meg az értelmemet és érintette nagyon mélyen a szívemet és indított egy olyan útra, amit soha nem tudtam volna végig járni Nélküle” – mesél Krisztina az életüket újra megforgató isteni szóról. 

Győriné Vincze Krisztinát 2022-ben szentelték lelkésszé, szolgálati helye pedig a kiküldő gyülekezete lett, a Gazdagréti Református Gyülekezet. Így vall erről: „A palást felvétele célba érkezést, megpihenést jelentett, Isten hűségének jele volt a megtett út végén. Nagyon szeretem a palástban azt, hogy én magam „eltűnök”, és csak a hirdetett Ige marad.
Nemcsak azt a hat évet éltem meg kegyelemként és mély istentapasztalatként, amit a teológián töltöttem, hanem azt is, hogy Isten éppen a kiküldő gyülekezetembe helyezett el.
Visszanézve egyre szélesedő spektrumként látom az evangélium hirdetésének útját az életemben; tanítóként még közvetetten, hitoktatóként már közvetlenebb módon, de szűkebb körnek, lelkészként pedig mindenkinek beszélhetek arról, kicsoda Jézus Krisztus.”

A Szentmártonkátai Református Gyülekezetet Schwancer Pál pásztorolja elképesztő teherbírással és odaszántsággal. Majdnem ötvenéves volt, amikor válaszolt Isten hívására, s kezdetben még szeretett felesége is kételkedett abban, hogy ez valósággá válhat.

Schwancer Pál felnőtt megtérő, informatikusként kezdte a pályáját. Isten munkája az Ő útján is lépésről lépésre bomlott ki, bár felnőtt életének döntéseit sokáig nem Krisztusra nézve hozta meg, mégis megszólíthatóvá vált először még eredeti foglalkozásának megtartása mellett a Vizsolyi Református Gyülekezet gondnoki szolgálatára, majd teljes életpálya váltással a lelkészi szolgálatra is.

„A szolnoki gyülekezet vérkeringésébe bekapcsolódva történt 2013-ban, hogy egy keresztelés alkalmával úgy szólalt meg a szereztetési Ige, hogy a többes szám dacára számomra egészen személyessé vált: Menj el és tégy tanítvánnyá minden népet! 
Hitetlenkedtem egy darabig: ez valóban nekem szólna?!
Leültem és egy A4-es fehér papírt kettéosztva elkezdtem listázni az elhívás mellett és az ellene szóló érveket.
A negatív oldalt nagyon hamar tele tudtam írni. Negyvenkilenc éves voltam akkor, három gyermekünk volt, a legkisebb éppen az óvodát kezdte, én pedig munka nélkül voltam. Teljesen kilátástalan helyzet volt ez, és nem csak a tanulás szempontjából.

Mi szólt mellette? Egyetlen érv: Isten elhívó szava, ami nem hallgatott el.”

Hittanoktatói végzettséget lelkipásztora, Végh Miklós biztatására szerzett, a teológia második évében kezdve katechetikai tanulmányait.
„A szolnoki gyülekezet szolgálataiból is kivettem a részem, s ha visszagondolok ezekre az évekre, amikor két ország, két felsőoktatási intézmény, a családom, a gyülekezetem és a munkám között rohangáltam, tényleg nem tudom megmondani, hogy Isten kegyelmén kívül ezt mi tette lehetővé. Ahogy arra sem tudok válaszolni, hogyan bírtuk ezeket az éveket anyagilag túlélni.
A feleségemnek sokkal többet kellett vállalnia a családi és az anyagi terhek viselésében is. Be kell azért vallanom, hogy a vizsgaidőszakok nagyon nehezek voltak, különösen a családra, a gyereknevelésre jutott kevés idő. Azért külön hálás vagyok, hogy ennek ellenére a gyerekeimet nem elvadították Isten útjától ezek az évek, hanem éppen közelebb kerültek hozzá azáltal, amit ők maguk is tapasztaltak a gondoskodásáról. Nyaranta, a szünetekben pedig igyekeztem pótolni azt, amit a tanulási időszak elvett tőlük.”

A rengeteg áldozatvállalás és szolgálat útja a diploma megszerzése után sem vezetett egyenesen parókiára. Két visszautasítást megélve Pál összeroskadt volna, ha Végh Miklós lelkipásztor nem támogatja abban, hogy tovább keresse Isten akaratát. Takaró András délpesti esperesen keresztül meg is érkezett a várva várt hívás a Szentmártonkátai Református Gyülekezet szolgálatára.



Schwancer Pál 2023-ban kapott palástot. S hogy ez mit jelentett számára, arra megrendítő őszinteséggel válaszolt:
„Abban a pillanatban mindent, hiszen Isten tízéves felkészítő munkája fejeződött be, lezárult egy szakasz az utamon.
Szemben álltam ezer emberrel, és azt éltem át, hogy abban a percben mindannyian tanúi annak, hogy Isten munkálkodott az én életemben is.  
Amikor püspök úr rám helyezte a palástot, azt éreztem, hogy azok a vezetők is támogattak, akik földi viszonylatban dönthettek a sorsom felett.

Ha elindulsz valahova, szeretnéd tudni, hogy mi a végcélod. Isten GPS-e kicsit másképp működik. Elég, ha Ábrahámra gondolunk, akinek úgy kellett elindulnia, hogy nem tudta, hova megy.
Én is így indultam, és amikor mindennek ellenére megérkeztem arra a pontra, amikor megkaptam a felhatalmazást arra, hogy egész életemmel Őt hirdessem, egyszerre szakadt fel bennem a hála, a dicsőítés, a végtelen öröm és megnyugvás. Most már úgy látom, hogy a két korábbi visszautasítás, amit a lelkészi szolgálattal kapcsolatban kaptam, mégis kellett ahhoz, hogy több alázat legyen bennem az Úrral szemben” – mondja Schwancer Pál.

A felnőttkori lelkészi elhívás a legkevésbé sem ráérős hobbitevékenység vagy az életközepi válság szélsőséges megküzdési módja. Újat kezdeni Isten szavára akkor is nehéz út, ha az a szó a legbiztosabb pontja az életünknek. Gyülekezeti háttér, pásztori megerősítés és támogatás nélkül pedig egyenesen lehetetlen.

A 2023-as Ráday-napok alkalmával Bogárdi Szabó István korábbi és Balog Zoltán jelenlegi püspök is beszélt arról, hogy mi a lelkészi szolgálat szíve . Wellness-lelkészségről nem tud a Biblia. Számunkra is azért fontosak a megharcolt életutak, mert van, ami a wellnessnél is jobb.

A Dunamelléki egyházkerület a budapesti teológiára felvételt nyert idősebb jelentkezők számára ösztöndíjprogramot indít. Ennek részleteiről Literáty Zoltánnal, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának dékánjával beszélgettünk.  
 

Fotó: Füle Tamás