Népi hímzésekkel gazdagon borított tárgyak díszítik a harkányi református parókia tágas nappaliját, a falakon déd- és ükszülők elmúlt századokat idéző portréi. „Öten vagyunk testvérek. Anyanyelvünket, mentalitásunkat az erdélyi gyökerek táplálják” – mondja Bereczky Ildikó református lelkész. A Trianon utáni időszak erős magyar identitástudatáról mesél, amely a kolozsvári szellemi életet is meghatározta, azt a miliőt, amelyben szülei fiatalok voltak. Nagyszüleinek 1945-ben menekülniük kellett Erdélyből, vissza nem térhettek. Apai nagyszülei Amerikába emigráltak, édesanyja családja Budapesten telepedett le. Szülei itt házasodtak össze, miután édesapja a háromévi szovjet hadifogságból hazatért.

Ildikó testvéreivel együtt a pasaréti gyülekezetben nőtt fel. Az élénk szellemi életet folytató, ellenzéki urbánus közegben a pietista kegyesség tartotta vissza attól, hogy valami meggondolatlanságot tegyen – emlékszik vissza. De igazán akkor érezte, hogy a forráshoz tért vissza, amikor elkerült az Ormánságba, amelynek kultúrája rokon családi gyökereivel. „Peremvidék ez, és nekem határvédő székelyek az őseim – ez tudva, tudat alatt munkál. A lelki atyám Cseri Kálmán volt. Pasarétről azt a hozzáállást hoztam, hogy oda megyek szolgálni, ahova az Úr küld. Meghatározó volt az az emberi tartás is, amit otthon kaptam, emiatt lehetett, hogy alkalomadtán nem voltam hajlandó aláírni semmit, vagy elbeszélgetni a kávézóban senkivel.”

De lenyűgözte a falusiak hite, emberi tartása is – árulja el. „Itt, az Ormánságban még éltek a tradicionális egyház nagy öregjei. Olyan hitbeli magatartást fedeztem fel bennük, amelyet addig nem ismertem. Az idős parasztasszony részéről, aki egész életében szenvedett a férje brutalitásától, mégis hűséges maradt hozzá, mert ezt fogadta meg, és mert benne volt, hogy elfogadja, amit Isten ad. Lehet, hogy babonás volt a néni, de a gerendán ott volt a Szikszai-imádságoskönyv, a Bibliával és a zsoltárral együtt, amit naponta levett és olvasott.”

Ez a fajta falusi református kegyesség erős volt Baranya-szerte, amelynek egy tragikus gyakorlat vetett véget: az egykézés. Talán a szegénységtől való félelem, talán az egy főre jutó vagyon gyarapodása iránti vágy okozta, de a magyar reformátusság – követve az ott élő rácok példáját – elhajtotta a születendő utódokat. Mára már egész falvak néptelenedtek el, református gyülekezetek sora vesztette el önállóságát, az őshonos református magyarság pedig csupán a vidék lakosságának egyötödét teszi ki. Helyüket katolikus magyarok, völgységi svábok és cigányok foglalták el.

Az egykézés miatti lelki tehertől nem mindenki tudott megszabadulni. A történtek hatása máig érezhető: a leszármazottak közül sokan még most is megvetik azokat, akik kettőnél több gyermeket vállalnak – állítja a lelkipásztor. Saját küldetését visszatekintve abban látja, hogy megőrizte azt a hitbeli elköteleződést, amit Pasaréten kapott. Két évig volt segédlelkész Pécsett, egy évig külföldi ösztöndíjas, hatévnyi kitérővel – amikor Budapesten, Nagykőrösön és Pécsett tanított –, összesen 29 évig szolgált Harkányban és a környező falvakban. „Az itteni nép nagyon jó igehallgató. Kiváló teológus volt az elődöm, Czanik Péter, és ez engem inspirált. Amikor idekerültem, igeértő embereket találtam itt, már eltemettem jó részüket. Intelligens, művelt emberek kerültek ki a parasztok közül is, mindnyájan sokra vitték. Az a népi kultúra, ami itt volt, kihozta belőlük a tehetséget” – vélekedik.

A konfirmandusok fogadalomtételekor még ma is érződik a tésenfai, cúni, vajszlói vagy kémesi nagyszülők ízes beszéde. Bereczky Ildikó keze alól kerültek ki azok az ormánsági gyerekek, akikre Kobzos Kiss is Tamás is felfigyelt. Az 1987-es Régi magyar betlehemes című lemezen ők mondják az archaikus szöveget. A lemez 1988-ban elnyerte az év hanglemeze díjat.

A népi kultúra, a tehetség, a befogadás a lelkipásztor szerint a magyarság lelki arcának jellemző vonásai. Ez az állandó alcíme a Bereczky Ildikó által megálmodott Harkányi Szabadegyetemnek is, amelyet idén novemberben tizenötödik alkalommal rendeznek meg az üdülőhelyen. Ha a magyarságról van szó, a lelkész természetesnek veszi, hogy a határokon átívelő nemzetről beszél, abban gondolkodik – és így is cselekszik.

Harkány nemcsak régmúlt korok felidézője, hanem bizonyos értelemben a történelem aktív szereplőjévé lett, különösen a rendszerváltozások idején. Előbb az 1989-es romániai forradalom idején segítették az erdélyi magyarságot teherautónyi adománnyal és gyógyszerrel – idézi fel. „A kis fekete-fehér tévén néztük a konyhában a forradalmat. Két férfi jött vadászpuskával, hogy tiszteletes asszony, merre kell menni visszafoglalni Erdélyt? Mondtam, hogy fegyverrel mégse kéne, inkább gyűjtsünk. Harkány akkoriban kis falu volt, 3000-en élhettek itt. Karácsonyra összegyűlt 300 ezer forint. Fölhívtam a patikus bácsit, hogy gyógyszerre lenne szükség. A szentestét megelőző éjszaka egész éjjel válogatták a kötszereket és a gyógyszereket. Mások közben élelmet hoztak, és a két puskás férfi elindult Kolozsvárra. Kérdezték, hová vigyék az adományokat, mondtam, hogy az unitáriusokhoz, oda úgysem megy senki, mert nem tudják, hogy léteznek ilyenek is. Akkoriban Kallós Zoltán néprajzkutató, népzenegyűjtő volt az unitárius egyház főfelügyelője – a mai napig megvan a levél, amelyben megköszöni a harkányi gyülekezetnek az adományokat.”

Kis idő múltán Jugoszláviában is kitört a forradalom. Mivel lezárták a határt, csaknem tízezer üdülővendég a határ közeli fürdővárosban ragadt. Magyarok, szerbek, horvátok, bosnyákok, albánok egy szál papucsban várták, hogy mikor térhetnek haza. A kezdetben remélt két hétből több hónap lett. Milosevic szerb államfő pedig kijelentette, hogy decemberre már Pécsett lesz a hadsereg. A harkányi reformátusok a tettek mezejére léptek, a parókia valóságos menekültellátó központtá vált. Élelmiszert, ruhát gyűjtöttek, és gondoskodtak a családok elszállásolásáról, hiszen az általuk kibérelt nyaralókban sokszor még fűtés sem volt. Bereczky Ildikó Szabó Imre bánáti születésű lelkipásztorral és Kettős János kopácsi lelkésszel megalapította a Délvidéki Menekültmissziót, amit Bóka András esperes és a megye több lelkésze is aktívan támogatott. Összefogtak, magyar és szerbhorvát nyelven istentiszteleteket, bibliaórákat tartottak, ha kellett, temettek is. A baranyai háromszög szerbek által megszállt településein kegyetlen vérengzés folyt, egyes horvát és magyar falvakból a gyerekek és asszonyok vérző fejjel menekültek a zöldhatáron át.

„Volt, hogy teljes falvakat kellett kimenekíteni. Kórógy egész lakosságát például a zánkai úttörőtáborba vitték. De menekülttábor lett a szigetvári várból is, amelynek nagy termeiben harmincan is laktak hónapokon keresztül. Kettős János volt kopácsi lelkész gondozta a magyar menekülteket, de a színreformátus horvát település, Tordinci Vésére áttelepített lakóinak is tartott anyanyelvükön istentiszteletet. Eszéket három és fél hónapig tartották aknatűz alatt a szerbek, de nem tudták elfoglalni. A kopácsi templom tornyába is telepítettek a megszálló szerbek aknavetőt, onnan lőtték Eszéket. Volt egy kritikus három és fél nap a drávaszabolcsi határnál is, amikor a magyar katonáknak be kellett ásni magukat a földbe a lövedékek elől. A Tenkes-hegyen felállt a határőrség ágyúkkal. A nagyszámú menekült miatt a harkányi parókián tartott válságmegbeszélést a határőrség, a belügyminisztérium, a rendőrség és az önkormányzat képviselője. Amikor megkérdeztem a magyar határőrség parancsnokát, hogy ha áttörnének a szerbek a határon, meg tudnánk-e védeni magunkat, magunk között elismerte, hogy nem. Még elég ennivalója sem volt a magyar katonáknak – tudtam meg. Stratégiailag fontos pillanat volt, amikor a magyar oldalon lelőttek két szerb gépet, amelyek a határ elfoglalását készíthették volna elő – mélyen átrepülve a határon, magyar oldalra. Láttuk is az egyiket lezuhanni. Ezzel sikerült megakadályozni a térnyerésüket.”

A térségben élő egyháztagok saját bőrükön és idegeiken tapasztalták meg a háború borzalmait. A kórógyi gondnok épen félreverte a harangot, amikor a toronyba becsapódott egy akna. A bácsit a detonáció ereje leröpítette a toronyból, azonnal meghalt. A rétfalui lelkész és családja a település többi lakójához hasonlóan a pincében húzta meg magát. Hónapokig nem aludtak, nem tisztálkodhattak rendesen. Amikor temetni kellett, a búcsúztatás közben is számíthattak támadásra. Végül Harkányba menekültek ők is. „Volt, hogy egy nap háromszázan fordultak meg a parókián, ahol három család lakott. Szabó Imre bácsi, amikor itt járt, az egyik sarokban aludt egy matracon. A szomszédos falvak üres parókiáit is a menekült családok rendelkezésére bocsátottuk, a helyiek pedig pillanatok alatt felszerelték őket háztartási eszközökkel. Szabályos menekültállapot volt itt, rengeteget dolgoztunk, három órákat aludtunk, este úgy vezettük le a napi feszültséget, hogy kártyáztunk” – meséli Bereczky Ildikó.

Azóta másfajta válságok tanúja volt, és a megoldásokat is töretlenül kereste. Elismeri, rendkívül nyomasztó végignézni az ormánsági kultúra pusztulását, a munkanélküliségtől szenvedő családokat. A falu elfogyása azonban elsősorban nem egyházi, hanem társadalmi probléma – tartja. „A mi egyházunk azért nagy kárvallottja ennek, mert a parókiális rendszer a falura épül. Az egyháztagságunkat is a falusi emberek képezték. Egy részük bement a városba, így sok városi gyülekezet is a falusiakból épült. A helyükre beözönlött a cigányság, az ormánsági falvak nagy része elcigányosodott, velük valamit kezdeni kell.”

A 2001-es népszámlálás után, amely először kérdezett rá arra, ki milyen vallásúnak tartja magát, Bereczky Ildikó kidolgozott egy missziói stratégiát Baranya megyére vonatkozóan. Elképzelése szerint a megyét fel lehetne osztani hat kistérségre, amelyek városok köré csoportosulnának. „Ezekben a városokban egyházmegyei gyülekezetgondozó központokat lehetne létrehozni, ahonnan különböző feladatkörökre szakosodott lelkészek járhatnák a vidéket, hogy élénkítsék egy-egy gyülekezet ifjúsági misszióját vagy éppen amit szükséges.” Szerinte ez a stratégia akár az ország többi részén is hasznos lehetne, igaz, a gyülekezetek önállóságát is némileg kétségbe vonná. Az önrendelkezés azonban sok esetben már rég nem jelenti ugyanazt, mint a közösség fénykorában. Bereczky Ildikó úgy véli, a Budapest-központú szemlélet ellenében kistérségben gondolkodni egyet jelenthet a határokon átívelő misszióval is. Ez meg is valósul a Dráva mentén, ahol a határon inneni és túli magyar reformátusok közös konferenciákat, ifjúsági táborokat tartanak.

Ami a missziót illeti, a lelkipásztor elismeri: sokszor húzták már meg a vészharangot az Ormánság fölött, de tud egyéni megtéréstörténetekről. Bár kevesebben járnak templomba, mint régen, az ott levők nem megszokásból ülnek le a padokba, hanem mert mély, belső igényük van az istentiszteletre.

Bereczky Ildikó jövőre nyugdíjba megy, azt mondja, amit tudott, megtett, és tiszta lelkiismerettel adja át a helyét majdani utódjának. Sokat kapott az emberektől, a gyerekektől, az átutazó vendégektől és azoktól a gyülekezeti tagoktól, akik megosztották vele az életüket. Amióta megkapta elhívását Istentől egy olyan időszakban, amikor nőket még nem szenteltek fel lelkésznek, dolgozott tanárként, kutatott, írt, előadott, szabadegyetemet szervezett, de legfőképpen a peremvidék lelkipásztora volt.

Képek: Füle Tamás