Már kisgyermekként is mindig csodálattal néztem a lovakat. Isten egyik legtökéletesebb teremtményei: erő, kitartás, akarat, alázat egyesül bennük. Olyan sok minden jellemzi őket, ami belőlünk, emberekből sokszor hiányzik. Tizenkét évesen kezdtem el lovagolni, azóta is tanulom a lovaglást, a lovakat és általuk önmagamat. Négylábú társammal, Dundival tizenkét éve alkotunk egy csapatot. Ez idő alatt rengeteg erdőt és mezőt bejártunk, sok kalandban volt részünk: eltévedtünk, kutyafalka elől menekültünk, eláztunk, szarvasokkal vágtáztunk. És amikor költöztünk, átutazta velünk az országot.

Sok mindent el kellett engednünk, sok mindenről le kellett mondanunk, amikor bő másfél évvel ezelőtt az ország egyik végéből a másikba költöztünk. Több háziállatunktól elköszöntünk, akik addig velünk életek a parókia udvarán. Sokat gyötrődtem és imádkoztam akkoriban, és amikor kimondtam a férjemnek, hogy a lovamról nem tudok lemondani: jönnie kell velünk, felötlött bennem egy gondolat. Lehetséges, hogy ez az a ragaszkodás, ami elfordít Istentől?Ami nem Neki tetsző? Amiről az ének is beszél: „vedd el tőlem mindenem, ami gátol Feléd!” Sokat rágódtam ezen, de hiszem, hogy mindaz, amit kaptam, és kapok a mai napig egy-egy lovas élménnyel, építi a hitemet. Ahogyan hangzik az ének második versszaka: „add meg nekem mindenem, ami segít Feléd!” A lovaglás nekem nem csak sportot, hobbit, kikapcsolódást jelent. Talán a legmélyebb Isten-kapcsolatot élem meg, amikor kimegyek a természetbe négylábú társam hátán. Bármilyen rossz hangulatban vagyok is addig, ott a szépet látom, és hálát érzek. Amikor csak a paták halk dobogása, a madarak éneke, és időnként a lovam prüszkölése hallatszik, akkor a csend és a béke kinyitja a világot. Azt a világot, amelyet napmint nap meg kellene tapasztaljunk: Isten csodálatosnak teremtett világát. A legkisebb csodáktól a legnagyobbakig: az úton szaladgáló mezei egerektől, a faágon megülő hókristályokon megcsillanó napfényen át a hatalmasan magasodó hegyekig. Amikor a hegyormot vörösre festi a lenyugvó nap fénye, vagy épp feketén gomolygó viharfelhők ölelik körbe a csúcsot: csak csodálni tudom az Úr teremtett kincseit. A domboldalakon felkaptatva, és visszanézve a tájra, miközben tüdőmet, mintha fizikailag is tisztítaná a friss levegő, mindig azt érzem: minden rendben van. Egyszer egy szintén lovas kollégám fogalmazta meg: „amikor a mezőn vágtázok, szinte érzem, ahogy a menetszél kisöpör a fejemből mindent, ami nem oda való.”A lovaglás tisztít, elcsendesít, és arra irányítja a figyelmet, amire kell.

Sokáig nem mertem kimondani sem, amit ma már egyre többször megteszek (lehet, a korral jár): sehol máshol nem érzem közelebb magam a Teremtőhöz, mint az Isten kék ege alatt, lóháton, a természetben. Egy négyszáz kilós állaton, akinek nem lenne muszáj, mégis együttműködik velem, együtt rezdülünk: érezzük egymás félelmét, feszültségét, nyugalmát. Körülvesz bennünket a teremtett természet, amely mindig újat és mindig mást mutat: a tavasz sokat ígérő bimbózását, a nyár buja zöldjét, az ősz csodálatos színkavalkádját,a tél fagyos, hólepte titokzatosságát, vagy épp sáros, latyakos szürkeségét. Lóhátról mind gyönyörű. Még a legszürkébb, legködösebb időben is kivirágzik az ember lelke, ha lóra ül. Rajta keresztül tanít az Isten.

Jó néhány évvel és három gyermekkel ezelőtt nyaranta Erdélybe jártam lovastúrákra. Az egyik ilyen alkalommal épp a Gyergyói-havasok rengetegében lépdeltünk lovainkkal: a hatalmasfenyők olyan sűrűn fogtak körbe bennünket, hogy eltakarták az eget, leveleik zúgtak a viharos széltől, az ég megállás nélkül dörgött felettünk. Ekkor éreztem igazán testben és lélekben, hogy mennyire kicsi és jelentéktelen vagyok ebben a világban: bármi megtörténhetett volna ott. De az Úr azt is megmutatta, hogy Ő számon tart és a tenyerén hord, a javamat akarja. Olyan sok mindent ad a Teremtő egy-egy lovaglás során: felejteni segít, gondolatot ébreszt, érezni és látni tanít.

Amióta nem élhet velünk egy udvarban Dundi, egy hatalmas tanyán lakik ridegtartásban. Hatalmas legelő, zöld fű, szabadság. Gyönyörű dolog a lótartás így is. A tél – főleg a latyakos – persze nem a legszebb része: ilyenkor gyakran úgy vezetem ki a karámból, hogy a sár páncélt képez rajta. Hosszú idő, amíg levakarom róla a megkeményedett sarat, de ez segít egymásra hangolódni. Ilyenkor érnek össze a világaink. Az én rohanóm, ahonnan beestem hozzá, és az ő nyugodt, csendes, szénázással töltött világa. A minap fogalmaztam meg magamban, hogy ez a sárvakarás egyfajta meditáció. Elcsendesedés, ráhangolódás. Mindennek van jó oldala, csak meg kell azt látni. Az Úr erre is tanít a lovamon keresztül. És megszámlálhatatlan áldást ad: bejárhattam a Gyergyói-, a Kelemen-, és a Görgényihavasokat, láthattam az esztenákon élő pásztorok életét, hallhattam éjszaka sátorból a farkasok üvöltését, jártam olyan hegyi úttalan utakon, ahol a világháború óta nem jártak. Láthatom azt a csodát, hogyan változik a táj napról napra, hétről hétre, átélhetem a vágta semmihez sem fogható szabadságát. Áldásként élem meg azokat a lovasokat, akiket mellém ad az Úr. Amikor új helyre költöztünk, egy olyan bajtársra találtam, akivel nem csak a lovak szeretetében, hanem hitben is egy húron pendülünk. Így igazi lelki élmény egy-egy tereplovaglás, melynek során gyakran dúdolgatom annak a bizonyos dalnak a dallamát, és jut eszembe az utolsó versszaka: „Én Uram, én Istenem, fogadd el az életem, hadd legyen egészen a Tiéd!” Mert nem láttam még szebb templomot annál, amelyet az Úr minden egyes alkalommal újrafest és átrendez, amikor kimegyek a természetbe, a teremtett ég alá lovagolni.

Fotók: Komorné Csernáth Erzsébet, Kovács Attila