Végtelenül drága szüleim voltak, sajnos három kicsi fiuk meghalt, sírjukat én ápoltam, míg bombatalálat nem érte a temetőt – meséli gyerekkoráról. – Nagy szeretetben élt édesanyám és édesapám, végtelenül szabadnak láttam őket, tisztelet és szeretet volt közöttük. Hálátlanul vagy keserűen nem hallottam őket beszélni soha. Isten iránti hála volt a szívükben, ahogyan sorban érkeztünk. Biztonságos, szeretetteljes légkört teremtettek számunkra, és mindig figyeltek ránk. Amikor gimnáziumba jártunk, édesanyám mindannyiunkat a kedvenc süteményével várt otthon, engem piskótatekerccsel, mert azt szerettem a legjobban.

A kakas és a baba
– Gyerekkoromban Abádon laktunk a Tisza mellett, ahol a gát volt a határ a parókia és a folyó között. Hiába laktunk víz mellett, nehezen tanultam meg úszni. Féltem a víztől. Tulajdonképpen majdnem mindentől féltem, például a sötéttől is. Könnyen elsírtam magam, a bátyám mindig mondta is a szüleimnek: nem bántottuk, tessék elhinni, csak ránézett a kakas és már sír! A rosszalkodásban ugyan néha részt vettem, mentem a bátyám és öcsém után, mégis azt gondolom, hogy nem volt túl nehéz dolguk a szüleimnek velem. Nagyon szerettem babázni, rengeteg babám volt, egyik szebb, mint a másik. Amikor jött a háború, és a menekülés közben elvesztek a babáim, agyonsírtam magam. Édesapám akkor azt mondta, kislányom, most nem ez a veszteség, más a gyerekeit veszítette el, te csak a babáidat.

„Adj nekem ilyen hitet!"
Márti néni sokat beszél nővéréről, Juditról, aki okos, tehetséges és szép nő volt, de harmincnégy évesen súlyos tüdőbetegségben meghalt. Bár a férje tüdőgyógyász orvos volt, nem tudott a feleségén segíteni.
„Az ikrek és később Juditka halála nagy buktatók voltak az életben, de szüleim alázattal hordozták ezt a keresztet is. Végül Béla bátyám, az öcsém, Gyuri és én maradtunk. Édesapám betegsége sok mindent meghatározott, 1943-ban műtétek sorozatát hajtották végre rajta, aztán a negyedik operációnál rossz vércsoportú vért kapott, és átmenetileg teljesen lebénult a keze és a lába. Attól kezdve meg volt szabva az élete. Soha többé nem tudott felmenni a szószékre, a Bibliáját én vittem a templomba. Tizenhat évesen esperesi engedéllyel már én tartottam a délutáni istentiszteleteket Tiszaderzsen. Édesapám újra tanult járni, reggelente kiment a kertbe, lépegetett, közben pedig énekelt: „magasztallak én téged, Istent egeknek Királyát, hogy nem küldtél rám betegséget." Amikor ideért az énekben, gyakran elsírtam magam és fohászkodtam: Uram, ha létezik, hogy valaki félbénán, lehetetlen körülmények között így hisz, adj nekem is ilyen hitet!

A közmunka
– Közben a bátyámat Kisújszállásra küldték internátusba a szüleim, attól tartva, hogy elviszik málenykij robotra, én pedig közmunkára mentem, a hideg novemberben kukoricát törtem, vesszőt hántoltam, megfagyott a kezem és lábam. Édesanyám esténként kötözte a kezemet, mert csupa vér volt. Nagyon sokat kellett dolgozni, hogy meglegyünk. Szerencsére édesanyám nagyon ügyes háziasszony volt, amit csak lehetett, megtermelt a kertben és tyúkokat is tartott – emlékezik vissza édesanyjára.

Az élő hit
A gimnáziumot Miskolcon járta Szappanos Márta, de a háború miatt ez sem volt egyszerű. 1944-ben bezárták az iskolákat, és külön miniszteri engedéllyel lehetett csak vizsgázni. „Millpengős" világ, nagy szegénység volt akkoriban, Márti néni pedig azt mondja, rengeteg szörnyűséget látott, amiről ennyi idő elteltével sem szeret beszélni. Ami viszont szép emlék: az ébredés időszaka, a sok-sok konferencia Miskolctól Tahin át Balatonszárszóig.
–Tizenöt évesen egy ilyen konferencián jutottam élő hitre, ami számomra békességet, új utat mutatott. Vallástanárom Pap István beosztott egy csoporthoz, és azt kérte, hogy beszéljek nekik a bűnről, de én azt feleltem neki, hogy nem tudom, mi a bűn. Ekkor leült velem a geleji templom tövébe imádkozni ekképpen: „Istenem, köszönöm Neked testvéremet, Szappanos Mártát, de ha nem ismeri a bűnt, nincs köze Hozzád, kérlek, tekints le rá, vedd őt körül, adj neki élő hitet..." Mire befejezte, folytak a könnyeim, és ezzel valóban elindult egy új élet. Mikor hazaértem a konferenciáról, édesapám jött elém, én pedig leugrottam a tejeskocsiról, szaladtam elé lelkesen, hogy „édesapám, átadtam a szívemet az Úr Jézusnak!" Édesapám megsimogatott az ép karjával és azt felelte: „Nagyon boldog vagyok kislányom, de majd meglátom az életedből!"

Teológia, koszt és zsebpénz
Az élet pedig a budapesti teológián folytatódott, ahová nehezen akarták felvenni Mártát, mert még 38 kilót sem nyomott. Édesapja is elkísérte a felvételi vizsgára, Szappanos Márta pedig utolsók között volt a névsorban.
– Victor János professzor úr felvételiztetett és arról érdeklődött, hogy miből akarok megélni Budapesten. Nem tudom, mi szállt meg, de azt mondtam: „Az az Isten, aki idáig segített, tudja, miből fogok megélni." Állítólag akkor dőlt el a tanári karban, hogy segíteni kell a papgyerekeket. Lehetőséget kaptam, hogy a konyhában mosogassak, fölszolgáljak, ezért cserében ingyen ebédet kaptam. Más munkákat is elvállaltam, a háborúban sérült könyveket tisztítottuk a könyvtárban, így hát volt kosztom és zsebpénzem is, mi egyebet akarhattam volna. A teológián azonban nagyon nehezen szoktam meg a rendszeres tanulást, valamint a filozófiai gondolkodás is távol állt tőlem. Mondta is a kedves tanárom: „Márta, maga sok ajándékot kapott Istentől, de a filozófiai gondolkodást nem. De ne legyen elkeseredve, mert a teológia nem filozófia." Sosem buktatott meg.

Márti néni arról beszél, hogy a teológián összetartó csapat volt, a professzorok – különösen Pap László igazgató és felesége Klári néni, valamint Bodonhelyi professzor úr – gyakran vendégül látták a teológus hallgatókat otthonukban.
– Amikor felszabadult a kenyérjegy és lehetett már lisztet kapni, Asbóth Mari vezényletével lángost sütöttünk Victor Jánosék konyháján és adogattuk az éhes társaságnak. Hegedűs Lóri kétforintos kakasülő-jegyeket szerzett, hogy színházba, koncertre tudjunk menni, a professzorainkhoz pedig mindig úgy mentünk, mintha haza mennénk.

Mi jogon?
A teológia meghozta a szerelmet Szappanos Márta számára, de ez a történet hosszú, évekig tartó folyamat volt. – Későbbi férjem, Boross Géza elsőéves teológus volt, én pedig már másodéves. Egyszer én nyitottam az ajtót a teológián, ahol mi, lányok akkor a püspöki hivatal hátsó részében laktunk. Hideg volt már, Boross Gézáról azt sem tudtam kicsoda, de ő azt mondta nekem: „Bocsásson meg, hogy zavarom, megkaptam a katonai behívómat, nem tudom, hogy mennyi ideig leszek távol, de szeretném, ha Márta visszavárna engem." Mi jogon? – kérdeztem vissza, ő pedig azt felelte, azt kapta Istentől, hogy én leszek a felesége. Én ugyan nem kaptam Istentől semmit erre nézve, de majd szeretettel gondolok magára, ha fél ettől az úttól – válaszoltam. Attól kezdve Boross Géza minden év februárjában egészen negyedéves korunkig megkérte a kezem, de én nem éreztem semmit.

Majd minden rendbe jön
A teológián az járta, hogy Boross Géza jó igehirdető, Ravasz László püspök is bekérte egy igehirdetését. A katonai szolgálatról azonban visszajött, mert leállították az egyetemisták behívását. Boross Géza nem tett le arról, hogy Szappanos Márta lesz a felesége, egy alkalommal meg is kérte a lányt, hogy legalább beszélgessenek néha, de a három lépés távolságot mindig tartották és természetesen magázódtak, ahogy akkor volt szokás. – Már ötödéves voltam, amikor meghívtak Csepelre szolgálni, és Géza is ott volt a gyerekekkel tömött gyülekezeti teremben. Megállt a lélegzetem, hogy beszéljek én előtte, akit már Ravasz László is megdicsért! Aztán Isten megsegített, és megvolt a szolgálatom, hazafelé a HÉVen pedig együtt mentünk és beszélgettünk a családjainkról. Ezzel egy lépést közeledtünk egymáshoz. Karácsony után, amikor megvoltunk a vizsgáinkkal, Pap László dékán úr ródlizni vitt minket Disznófőre, de Géza nem jött, csak arra kért, hogy vigyázzak nagyon magamra. Én pedig büszkén visszavágtam, hogy ne aggódjon értem, mindig is tudtam magamra vigyázni. Persze, hogy az első csúszásnál nekimentünk egy farönknek a ródlival, és mindkét bokám, valamint a sípcsontom is eltört. Csak Bodoky Richárd főorvosnak köszönhetem, hogy nem amputálták a lábam. A műtét után püspöki kocsival hoztak haza a teológiára, ott Géza megjelent, megfogta a kezem és azt mondta: nem baj, drágám, majd minden rendbe jön.

Így kezdődött Szappanos Márta és Boross Géza története, életüket pedig 1956 júliusában kötötték össze Isten színe előtt. Ötvennégy évig, férje haláláig éltek boldog házasságban, három gyermekük született: Géza, Márti és Sándor.
Boross Géza professzor lett a budapesti teológián és minden megjelent könyvét úgy dedikálta, hogy Édes Feleségemnek.

Büntetés a bibliázás miatt
Márti néni azt meséli, hogy jócskán kapott pofonokat az élettől, de ezeket elfelejti az ember, hogy élni tudjon. Vannak azonban, amik megmaradnak.
– Törökőrön nyomorult kis alápincézetlen házakban éltek az emberek, rengeteg nehéz sorsú gyülekezeti tagunk volt, nagyon szerettük őket. Húsz évig szolgáltunk ezen a helyen, 1963-tól 1983-ig. Ebben az időben a 10. kerületi egészségházban dolgoztam mint orvos-írnok. A gyülekezet nem tudta eltartani a lelkészfeleséget is, így dolgoznom kellett, hogy legyen megélhetésünk. Egyszer fel is jelentettek, amikor egy idős orvosnő mellett dolgoztam a szemészeten, mert a doktornő kért, hogy beszéljek neki a Bibliáról. A „bibliázás" miatt behívtak a pártirodára, és áthelyeztek büntetésből a laboratóriumba. A végén ott még több fizetést kaptam, mint a szemészeten, aztán kiderült: a párttitkár a Lónyay utcai református gimnáziumban végzett. A kommunizmusban sokaknak fogalma sem volt a teológiáról, amikor latinul tudó orvos-írnokot kerestek, azt mondta a főnővér rólam: itt van valami technológus, ez beszél latinul.

Márti néninek az elesettekkel, rászorulókkal való törődés és segítség az egyik legfontosabb az életében, szolgálatában. A diakónia mindig az ő feladata volt a férje mellett is. Gyerekei mellett nyolc unoka és két dédunoka veszi körül. Szappanos Márta érzékeny, gondoskodó, becsületes, szép és szerény lány volt. Ma sem változott, nyolcvanöt évesen. Mikor kérdezem, hogy mi a kívánsága, csak annyit felel: „Azt kérem az Úrtól, hogy éljék meg a szeretteim a mindennapokban Isten valóságát, azt, hogy Jézus Krisztusban van bűnbocsánat, és ez töltse be hálával szívüket."

Fotó: Füle Tamás