Az aradi vértanúkra kirótt ítéletekben kitüntetett helyen szerepelt az elítéltek felekezeti hovatartozása, a nemzeti emlékezet pedig nem csak a puszta tényeket rögzítette, de vélt utolsó mondataikat, Istenhez kiáltásaikat is feljegyezték a korai és kései utódok az elmúlt 175 évben. Az online és nyomtatott sajtóban se szeri se száma az évről évre ebből táplálkozó és megjelenő gyűjtéseknek, Hermann Róbert történész, a KRE Történelemtudományi Doktori Iskolájának vezetője pedig úgy fogalmazott néhány évvel ezelőtt, hogy sajnálatos módon a legtöbb megemlékezésen is ezek a fiktív idézetek hangzanak el.

Ami bizonyos: a vértanúk között nem volt magát reformátusnak valló. Tizenegyen katolikusok voltak, Dessewffy Arisztid és Leiningen-Westerburg Károly pedig az evangélikus tanításokat követte. Mivel az ítélethirdetés után Aradon nem volt evangélikus pap – Stephany Dániel korábban a kolera áldozata lett –, a várparancsnokság Baló Benjámin aradi református lelkészt rendelte ki kettejük mellé, hogy utolsó óráikban megnyugvást és vigasztalást adjon.

A világosi fegyverletétel (Szkicsák-Klinovszky István, 1849)

Baló Benjámin korai éveiről annak ellenére kevés információ maradt fenn, hogy lelkipásztori pályafutása mellett kifejezetten termékeny szerző is volt: írásai megjelentek a Protestáns Iskolai és Egyházi Lapban, a Természetbarátban, a Pesti Naplóban, a Vasárnapi Újságban, a Magyar Sajtóban, a Sárospataki Füzetekben és az aradi Alföldben. Tanulmányai, cikkei és reflexiói mellett több kötetet is megjelentetett (Dicsénekek (hymnusok), Keresztyéntan 9—14 éves ref. gyermekek számára, Dicsénekek gyermekek számára, Új eget és új földet várunk, Kegyelet koszorú), kiadta Sükösd Sámuel egyházi beszédeiből a Halotti beszédeket a szerző életrajzával, és négy évig szerkesztette az Aradi Utasító Naptárt.

Baló Benjámin Algyógyon született 1813-ban. Lelkésszé 1841-ben szentelték fel, pályáját Őraljaboldogfalván kezdte, majd Harón szolgált, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc pedig Brádon érte. Baló elmenekült a román felkelők által 1849 januárjában elfoglalt városból, és Szoboszlai Pap István tiszántúli püspökhöz folyamodott segítségért. Közbenjárására Balogh Péter nagyszalontai esperes Aradon ajánlott neki lelkészi állást. „Beköszöntöttem és folytatom a röges, de szép hivatásu lelkészi pályát Aradon is, mig Isten akarja, úgy amint Istenem értenem adta” –  emlékezett. A világosi fegyverletétel után a szószékről kellett kihirdetnie a Kossuth-bankók visszavonását, a fegyverek beszolgáltatását és a felhívást a forradalomban közreműködők feljelentésére. A kapitulációt követően kivégzett Ormai Norbert ezredest ő temette 1849. augusztus 22-én, de személyes tragédiát is át kellett élnie, ugyanis a hónap végén meghalt kétéves kisfia, Béni.

A fegyverletételt követő megtorlás során a tizenhárom elítélt tábornok az aradi várbörtönben raboskodott, akik közül tízhez a várkapitányság a minorita rendfőnöktől kívánt felszentelt papokat hívni. Betegségek és a kolerában szenvedők vigasztalása miatt csak négy szerzetes ment el a rabokhoz, Damjanich Jánost egy görögkatolikus pap kereste fel, Baló Benjámint pedig Dessewffy Arisztidhez és Leiningen-Westerburg Károlyhoz szólították.

Az aradi 13 vértanú (Barabás Miklós litográfiája, 1850)

Baló nem csak az elítéltek mellett állt azok utolsó óráiban, de haláluk után felkutatta özvegyeiket is, a két vértanú utolsó pillanatai – különösen Leiningen-Westerburgé – az özvegyekhez írt levelekből bontakoznak ki legbővebben. A Dessewffyné Szinyei Merse Emmának (a festő Szinyei Merse Pál nagynénje) címzett írások nem maradtak ránk, ellenben az özvegy unokaöccse, Berzeviczy Albert (az első Tisza-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Olimpiai Bizottság első elnöke, az MTA elnöke) Régi emlékek 1853–1870 című könyvében így emlékezett meg Balóról:

Baló unokaöccse, Kacziány Géza így idézte fel nagybátyja emlékeit Dessewffy Arisztidről: „Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. ’Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni’ mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. (…) Baló, Bardócz, Marchot és Vinkler lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről", a többi hallgatott. (…) Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. (…) A négy halottat aztán este ásták el a vársáncban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő holttestét, egy év múlva Dessewffyét is.” 

Hermann Róbert megjegyezte, hogy Dessewffy a közös imádság után így szólt: „Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”, a németekkel kapcsolatban pedig ezt mondta a vértanú: „csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak háromszáz év óta.”

Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Schweidel József és Dessewfy Arisztid kivégzése az aradi vársáncban (plakát részlet, amely „Horváth Jós., szemtanú terve alapján készült; Kiadva és kapható Bloch H. nyomdájában, Aradon.”)

A Dessewffynéhez írt levelével ellentétben teljes terjedelmében olvasható Baló Benjáminnak a Leiningen-Westerburgné Sissány Eliznek 1849. november 20-án keltezett üzenete, melyekből ugyanúgy kirajzolódik a legfiatalabb vértanú mélyen gyökerező hite és üdvbizonyossága, mint a lelkész pásztori kötelességtudata és papírra vetett szavainak érzékenysége.

„Nagyságos Grófnő!
Megfejthetetlen titka a szent és bölcs Isten örök végzésének, hogy e földön gyakran a legnemesebb lelkek esnek martalékul a legégetőbb fájdalomnak. Ez a keserű tapasztalás megrendítené lelkemnek hitét az Istenség felől, ha nem tudnám, hogy az embernek valódi becse és szellemi fensége a fájdalmak és szenvedések föletti győzelemben ragyog.”

– kezdi írását Baló, majd arra buzdítja az özvegyet, hogy az elviselhetetlennek tetsző fájdalmak között is próbáljon  „győzelmesen felülemelkedni a női vesztés méltó fájdalmán.”  Bemutatkozását a lelkész bocsánatkérése követte, amiért levelét másfél hónappal később írta meg, mondván, nem volt ismerete Leiningen-Westerburg grófné hollétéről, majd rátért az elítélt utolsó óráinak felidézésére.

„A gyászos emlékű nap előtti délután három órakor látogattam meg először a Grófot. Tudtára adatván az ítéletet, lelkészt kívánt” – írta. Baló alkalmatlannak tartotta magát arra, hogy vigaszt nyújtson, de „a Grófnak vallásos fölemelkedettsége” és „szellemi fensége” megerősítették őt abban, hogy mellette a helye. Leiningen-Westerburg gróf örömmel fogadta a számára ismeretlen lelkipásztort, majd így fordult felé:

Az aradi vértanúk (Thorma János, 1893-96)

A lelkész beszámolója szerint kiszolgáltatta az „idvezült Jézusra, az igazság legdicsőbb vértanújára” emlékeztető szent jegyeket az elítéltnek, kinek a feltámadás reménységébe vetett hite az első pillanattól látszott épp úgy, mint felesége és gyermekei miatt érzett fájdalma. A várkapitányság este hazaküldte Balót, aki október 6-án hajnali háromkor – röviddel a vesztőhelyre kísérése előtt – kereste fel ismét Leiningen-Westerburg grófot. „Aludt-é? – Egy keveset.” – idézte fel az újbóli találkozást a lelkipásztor, beszélgetésük során pedig azt látta a vezérőrnagyon, hogy „Ki volt békélve nehéz sorsával, a megdicsőülés és átszellemülés minden nyomai látszottak rajta.”

Leiningen-Westerburg gróf néhány órával korábban elküldte szerelemtől átitatott és az isteni gondviselésben bízó búcsúlevelét feleségének: „Milyen tisztán és fenségesen áll előttem emléked, mennyire szeretném, ha ki tudnám fejezni szavakkal, milyen fájdalmas érzéssel gondolok rád! Adjon erőt a mindenható Isten, aki szívembe lát, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztyén. Mindig híven hódoltam őseim vallásának, a lelkész kezéből fogadtam hitem vigaszát, és kész vagyok uram és teremtőm ítélőszéke elé lépni…”

Napfelkeltekor a gróf megmosakodott, és a lelkész által vezetve elindult a Maros-parti mezőn felállított – sok esetben az elítélteknél alacsonyabb – bitófák felé. „Ah, mily kedves az Istennek levegője!”  – kiáltott fel, hiszen hetek óta először ment ki a szabadba. „De dicsőbb világ van túl a felhőken!” – válaszolt Baló, akit megindított a tiszt lelkülete:

„A vallásnak ezen lélekemelő hite volt az, mi bámulatos lelkierőt adott kiállani hősies önmegadással a legnehezebbet, mit a kérlelhetetlen sors emberre mérhet.”

Leiningen-Westerburg gróf volt az egyetlen, aki az elítéltek közül nem fekete atillát viselt, hanem az őre lefizetésével hozzájutott honvédtábornoki egyenruhájához. A lelkipásztor levele szerint a gróf az „utolsó áldás imádságát” kérte, felidézve Krisztust, aki szintén imára nyitotta ki a száját a kereszten. „Imádkozzunk, tisztelendő urak, együtt, hisz mindnyájan keresztények, mindnyájan egy atyának gyermekei vagyunk” – emlékezett a gróf szavaira Vinkler Brúnó minorita szerzetes. Baló és Kacziány megemlíti, hogy a szörnyű haláltusa előtt a tiszt ismét szólni kívánt, és felszólalt azok ellen, akik a Buda ostromakor elhunyt osztrák foglyok kivégzésével vádolták. „Beszélhetsz ezeknek!” – szólt oda a törött lába miatt a vár szemétszállító szekerén szomorú sorára váró Damjanich, majd miután Leiningen-Westerburg gróf kimondta feltételezett utolsó mondatát – „Odafenn igazságosabban ítélnek fölöttünk” – a hóhér segédjei belekapaszkodtak, a halálba húzva-rángatva őt.

Az aradi 13 emlékére felállított Szabadság-szobor Aradon (Zala György alkotása, Fotó: Országos Turisztikai és Információs Központ, Arad megye, Románia)

Baló Benjámin lelkipásztor Leiningen-Westerburg grófnéhez címzett levelében ismét arra buzdította az özvegyet, hogy gyermekeire való tekintettel vállalja méltósággal a gyászt: „…amilyen hős volt a dicsőült nagy és nemes szíve utolsó dobbanásáig, oly hősnő leend Nagyságod is a vesztés fájdalma föletti diadalomban”, mindazonáltal annak teljes megélésére biztatta: „Engedjen ugyan szabad folyamat könnyözönének, mert nincs e földnek drágább gyöngyszeme, mint a szerető nőnek férje emlékére hullatott könnyesője.”

Baló Benjámin, akit az egyházi és történeti emlékezet is gyakran Béninek nevez, tíz évig szolgált református lelkipásztorként Aradon. A szabadságharc leverését követően többször kellett nyilvánosan méltatnia a császárt, illetve hálát adni a harcok utáni békés időszakért.

1859-ben Dévára költözött, ahol egészen haláláig, 1869-ig töltötte be a lelkészi tisztséget. 1866-tól a vajdahunyadi egyházmegye helyettes espereseként tevékenykedett, ebben az időszakban pedig kifejezetten gyakran jelentek meg írásai a fentebb említett lapokban, köztük az egyházkormányzóságról vagy Magyarország első, 1868-ban elfogadott népoktatási törvényéről.

A lelkipásztor 56 évesen, hat hétig tartó tüdőbetegség után hunyt el, 1869 április 29-én.

Források:

• Baló Benjámin református lelkész levele Leiningen-Westerburg Károly Aradi vértanú kivégzéséről (In: Confessio, 1978/1)
• Csécsi Imre: Az aradi ev. ref. egyház története (1897, 31-41. oldal)
• Fodorné Nagy Sarolta: Megmarad a szeretet. Életképek az aradi vértanúkról és özvegyeikről (In: Sárospataki Füzetek, 2015/4)
• Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve (1906. 92-98. oldal)
• Leiningen-Westerburg Károly búcsúlevele feleségének
• Prof. Dr. Hermann Róbert: Az aradi vértanúk utolsó szavai (portal.kre.hu)
• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, 1. kötet (1891. 48-49. oldal)
• Vinkler Brúnó minorita szerzetes visszaemlékezése (In: Szegedi Híradó, 1867/56-59.)