Megalkuvás nélkül a szabadságért

B. Rácz István egy olyan korban vált az ifjúság ügyének zászlóvivőjévé és a honi értelmiség egyik jeles képviselőjévé, amikor Magyarországot két oldalról marcangolták és a szavak mellett tettek is kellettek egy szebb jövő megalapozásához. A Pozsonyi úti reformátusokkal a nácik ellen harcolt, később mégis a szovjet típusú rendszer ellenségévé nyilvánították. A recski kényszermunkatábornak egész fennállása alatt lakója volt, 1956 októberének és novemberének véráztatta napjait a barikádokon töltötte, néhány héttel később pedig az USA-ba emigrált. Múltidéző cikkünk a recski kényszermunkatábor bezárásának 70. évfordulóján.

1995 januárjában néhány soros megemlékezés jelent meg a Reformátusok Lapja gyászjelentései között, arról tudósítva az olvasót, hogy az Egyesült Államok-beli Asheville-ben, hosszú betegség után elhunyt B. Rácz István, az SDG- és KIE-közösségek, illetve a Budapest-Pozsonyi úti református gyülekezet korábbi tagja. Hosszabb nekrológot egyedül a Magyar Nemzet publikált a rendszerváltásig külföldön élő Egri György tollából, akivel B. Rácz együtt raboskodott a politikai foglyoknak fenntartott recski kényszermunkatáborban 1950 és 1953 között.


Egy barakk rekonstruált mása napjainkban, a Recski Nemzeti Emlékparkban

A hetven éve bezárt lágerben a magyar társadalom minden képviselője jelen volt pártállástól és foglalkozástól függetlenül, a rendszer számára nem kívánatos személynek minősülő fogvatartottakat naphosszig tartó, kínkeserves bányamunkára kötelezték, és nem egyszer kínzással, sötétzárkával büntették. Egri György újságíró a „XX. századi magyar emberség példaképének” nevezi egykori rabtársát, akit a Kádár-rendszer gyakorlatilag kitörölt a hazai emlékezetből, élete pedig az azóta eltelt évtizedekben sem lett ismertebb az őt követő generációk tagjai előtt.

Parasztgyerekből az értelmiség élére
B. Rácz István története kereken száz éve indult Túrkevén: 1923. szeptember 9-én, néhány hektáron gazdálkodó – általa csak egyszerűnek és szegényparasztinak nevezett – családba született, szülei azonban élesen látták, hogy a fiúcska eszénél fogva többre hivatott a földeken való munkánál. Édesapja után reformátusnak keresztelték, katolikus édesanyja azonban a lehető legnívósabb oktatásban akarta részesíteni, ezért a helyi zsidó iskolába íratta be őt. A felső négy osztályt a budapesti Állami Váci-úti Polgári Fiúiskolában végezte, a szintén fővárosi Gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi Fiúiskola pedig a közgazdasági pályára állította.

„A földreform, a parasztság és a munkásság helyzete arra sarkallt, hogy még alaposabban foglalkozzak az ország gazdasági problémáival” – emlékezett vissza később B. Rácz István a Columbia Egyetemen az ’56-os menekültekkel készített interjúsorozatban arra, miért is ült be az érettségi után a Budapesti Műszaki Egyetem jogelődje, a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem padjaiba. A gazdaság megoldatlan kérdései iránt mutatott érdeklődését egy alkoholista szenvedélyéhez hasonlította, és már tizenhat évesen felszólalt társai előtt közéleti kérdésekben: a politizálást a társadalmi-gazdasági kérdésekben való előrelépés előfeltételének tekintette. „Az események gyors egymásutánban követték egymást, amely egyre gyakrabban késztetett állásfoglalásra azt illetően, hogy mit gondolok tisztességesnek, jónak, logikusnak és szépnek” – mondta.

B. Rácz ekkor minden szabadidejét a Keresztyén Ifjúsági Egyesület kötelékében töltötte, melyhez 1938-ban csatlakozott. Magát Isten ügyéért elkötelezettnek tartotta, ez sarkallta arra, hogy Budapesten felkeresse a Pozsonyi úti református gyülekezetet, melyről sokat hallott édesanyjától és nagybátyjától is. Itt ismerkedett meg Bereczky Alberttel, a közösség lelkipásztorával, a későbbi református püspökkel.
„Nagyon nagy figyelmet fordított a fiatal felnőttekre a gyülekezetben” – emlékezett István egykori lelkipásztorára, azt pedig már lánya, a jelenleg is az észak-karolinai Asheville-ben élő Emőke B’Rácz árulta el nekünk, hogy Bereczky Albertnek köszönhettek mindent, ami családjukat a református egyházhoz kötötte. „A kisebbeket ő keresztelte, a felnőtteket ő adta össze és temette, apám is a Pozsonyi úton esküdött 1945-ben” – idézte fel. (Fotó a házasságkötésről fent balra.)

Az ellenállás vezére
A későbbi püspök és B. Rácz István ekkoriban nem csak a gyülekezetben, de a politikai színtéren is azonos látásmódot képviselt, melyet markáns antifasizmus és az ország sorsáért való véghetetlen aggódás jellemzett. A fiatal értelmiségi már egyetemi tanulmányai alatt csatlakozott a Magyar Diákok Szabadságfrontjához, valamint a paraszti, munkás és értelmiségi ifjúságot tömörítő Magyar Fiatalok Szabadságfrontjához, amely 1943 és 1945 között illegalitásban küzdött hazánkért. Magyarország német megszállását követően Bereczky Albert a zsidómentésben vállalt szerepet, támogatásával pedig a pozsonyi úti református fiatalok tevékeny részesei voltak a Budapest utcáin antifasiszta ellenállásnak, élükön B. Ráczcal. (Fotó a pozsonyi úti ifjúságról lent jobbra.)

„1944 novemberében buktunk le (…). Először a Margit körúti börtönbe vittek minket, majd a Márkó utcába, a Gestapo felügyelete alatt. Aztán a Pestvidéki börtönbe szállítottak, végül pedig a Parlament alagsorába. 1945 januárjában átadtak minket a nyilasoknak, akik kegyetlenül és barbár módon bántak velünk. A zsidókat halálra verték, mi azonban január 11-én ki tudtunk szabadulni” – emlékezett B. Rácz István, aki szökése után visszatért a politikába: a megalakuló Magyar Országos Ifjúsági Tanács és a Független Kisgazdapárt ifjúsági tagozata, a Független Ifjúság is elnökévé választotta.

Cseberből vederbe
A posztháborús fiatal nemzedék szentül hitt abban, hogy végre eljött az idő a jelentősen megtépázott ország helyes irányba állítására, melyet bizonyított, hogy 1945. november 4-én megtartották az első demokratikus nemzetgyűlési választást. B. Rácz István a kisgazdák színeiben indult és kapott mandátumot, az addigi legfiatalabb képviselőként – 22 éves volt ekkor. A B.-előtagot is ekkor kezdte használni a neve előtt, egy korábbi, Bányai keresztnevű felmenője után, hogy megkülönböztessék több más, a Parlamentben tevékenykedő Rácz Istvántól.

A szovjet érdekszférába való kerüléssel az ország menthetetlenül sodródott a kommunista hatalomátvétel felé: a kulcsfontosságú belügyi és rendfenntartói pozíciók megszerzése után, a hírhedt szalámitaktikával feldarabolták a velük szemben álló politikai tömörüléseket. A kisgazdák főtitkárát, Kovács Bélát 1947. február 25-én, államellenes összeesküvés címén letartóztatták és a Gulagra hurcolták, mely dátum 2001 óta a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja.

B. Rácz István (a bal oldali fotón a Parlamentben, 1945-ben) számára ez szintén a politikai ellehetetlenülés időszaka volt, noha visszaemlékezéseiben felidézte, hogy maga Rákosi Mátyás, a Magyar Kommunista Párt első embere próbálta rábírni, hogy csatlakozzon hozzájuk. „Megjegyezte, hogy nem kell a származásomnak meghatároznia engem és arról győzködött, hogy nagy szolgálatot tennék a hazámnak, ha megfelelő pozíciót foglalnék el. Nem volt kétségem afelől, hogy ez a ’megfelelő pozíció’ mit is jelent pontosan. 1948 és 1950 között még próbálkoztak néhányszor, és már ekkor komoly rendőri megfigyelés alatt álltam. Az, hogy végül nemet mondtam, nagyban hozzájárult a helyzetem romlásához” – idézte fel. 
Sokakkal együtt István a kommunizmust olyan vallásnak gondolta, amelyben nem Istent, hanem a gazdasági princípiumokat dicsőítik, amely ellentmondást nem tűrve ragaszkodik a saját szigorú szabályaihoz. Ennek ellenére a magyarországi keresztyén felekezetek képviselői közül sokan kollaboráltak az új hatalommal, amit B. Rácz igencsak szomorúan konstatált. „Az egyháznak nem szabad a politika partnerének lennie. Az egyház ereje abban áll, hogy a saját erkölcsi tisztaságából fakadóan kritikát fogalmazhat meg az egyén és az állam felé is. (…) Néhány lelkész hősiessége azonban azt eredményezte, sokan váltak hitvalló keresztyénekké 1948 és 1956 között, valóságos spirituális megújulás zajlott ebben az időben.”

Elszakítás a családtól
Meg nem alkuvása és az elvei melletti kitartása elkerülhetetlen következményekkel járt: B. Rácz Istvánt – már kétgyerekes apaként, lányai 1946-ban és 1948-ban születtek – 1950. március 31-én elfogták, és az Andrássy út 60-ba, az állami terror központjába szállították. „Éjszaka az ÁVH kopogtatott, házkutatás ürügyén. Hajnalig ott voltak, míg végül elvittek magukkal” – mondta. Lánya, Emőke, mindössze kétéves ekkor. Ő így emlékezett vissza a sötét pillanatra a Magyar gyermekkorom címmel, angolul írt versében:

„A szoba meleg volt.
Piroska meg én a hold alatt repültünk már
ekkor kopogtak az ajtón
nem volt ismerős a ritmus
két férfi behozta a hideget a kalapjuk alatt.
Könyveinket zsákba dobálták
Apámmal együtt elvitték a meleget
Anyám szoba közepén, mint egy szobor
meredve állt.
A csöndes este folytatódott
úgy tűnik
évtizedeken át
ezt is kibírtuk.”
(...)

Vallatókamra az Andrássy út 60-ban

A pincebörtönben négy hétig vallatták Istvánt arról, hogy milyen rendszerellenes csoportok tagja és milyen összeesküvésekben vállalt szerepet – sikertelenül. „A kihallgatóm rendesen bánt velem, a verést a többiekre hagyta. Mivel semmit sem tudott kiszedni belőlem, arra kényszerítettek, hogy a cellámba visszatérve folyamatosan egy helyben álljak, az őr rendszeresen visszajárt megnézni, hogy betartom-e. Ez eleinte könnyűnek tűnt, ám hamar pokolivá vált. 96 óráig kellett állnom, a végére már módosult tudatállapotban. Nem tudtam, hány óra, vagy hogy milyen napszak van, később realizáltam, hogy négy nap telt el ez idő alatt” – idézte fel.”

B. Ráczot egy hónappal később a kistarcsai központi internálótáborba szállították, ahol ekkoriban két-háromezer politikai foglyot tartottak rabságban. Itt néhány alkalommal találkozhatott a feleségével – öt-öt percekre –, ám a kihallgatások és a vádaskodások tovább folytatódtak. 1950. október 26-án átszállították a recski kényszermunkatáborba, ahol élete legkeserűbb három éve várt rá.

Ahogyan lánya, Emőke fogalmazott, erről az időszakról ő is csak mások elbeszéléseiből, illetve fennmaradt történelmi dokumentumokból tudott meg többet, édesapja ugyanis nem akarta terhelni a családot az ott történtekkel „Azt mondták nekünk, hogy elvitték kirándulni” – mondta Emőke. (A kép szélén jobbra, szüleivel és nővérével).

„Hatalmas volt a különbség Kistarcsa és Recsk között” – emlékezett B. Rácz István. „Mi magunk alakítottuk ki a táborhelyet, vágtuk ki a fákat egy kétszáz holdas területen, mi építettük a barakkokat először az ÁVH-nak, aztán magunknak, megcsináltuk az utat a falu és a tábor között, a hegy oldalába pedig bányát vájtunk, ahonnan aztán köveket fejtettünk. Egy hat kilométeres sínpályát is nekünk kellett megépíteni a csilléknek. (…) Vasárnaponként tűzifát gyűjtöttünk az ÁVH számára. Minden egyes fordulónál belém hasított az élet sivársága és teljes kilátástalansága. Azt hittem, soha nem lesz vége.”

A recski mindennapok csontig hatoló reménytelenségébe az irodalmi esteket tartó és társait szórakoztató Faludy György vitt némi színt, aki később a Pokolbéli víg napjaim című regényében hagyta az utókorra megpróbáltatásait.

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek 
a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi,
Sipos, Györgyey, Egry, B. Rácz, Földváry, Csendes,
Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni?

Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet.
Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül:
Görgey a Monte Christót mondja ott éjről-éjre,
és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül.

Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek?
Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét
mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve
Jónás könyvét? A Toldit? Mindegy, hogy ki beszél.

(Faludy György: Recski est, részlet)

A könyv lapjain néhány alkalommal B. Rácz „Pista” is feltűnik, aki Emőke szerint erejével mindig kitűnt a rabok közül. „Apám azt mondta, Faludy vékony emberke volt, többször neki kellett az ágyába cipelnie az írót, és az is előfordult, hogy máskor a többiek helyett vállalta a verést. Tudta, hogy erős, és jobban ki fogja bírni.” B. Rácz István lánya emlékszik rá, hogy az amerikai emigrációban az író és több társa – a fent idézett negkrológot jegyző Egri György, Gábori György, Nyeste Zoltán, Faludy György és Jónás Pál – is meglátogatta a családot, a kis Emőke pedig ott sürgött-forgott a felnőttek körül, mert hallani szerette volna azt, amit édesapja nem akart elmondani neki.

Az említett interjúban B. Rácz István azt is felidézte, hogy a Recsken töltött évek lehetőséget adtak arra, hogy mérlegre tegyék az 1945 és 1947 közötti eseményeket, hogy ha egyszer kiszabadulnak, akkor a régi hibákból tanulva térhessenek vissza a politikába. Erre azonban nem kerülhetett sor, hiába fűztek sokan reményeket az 1953 utáni enyhüléshez. Igaz, Joszif V. Sztálin szovjet pártfőtitkár halála után megnyílt a kényszermunkatábor kapuja, B. Rácz István pedig gyalogosan és vonaton utazott haza Törökbálintra családjához. (Néhány tárgyat is magával hozott, közöttük egy kanalat, a képen balra). Szabadulása ellenére folyamatosan megfigyelés alatt tartották, számot kellett adnia arról, hogy hová megy és be kellett jelentenie azt is, amikor visszatért. Szellemi munkát nem vállalhatott, a helyi téglagyárban kötelezték segédmunkára, 70-80 fokos kemencék mellett, ahol a kommunista tervgazdaság számára erőltetett menetben gyártották az építőanyagot.

A forradalom tűzvonalában
Annak ellenére, hogy napjait teljesen kitöltötte a fizikai munka, továbbra is éles szemmel követte a közélet eseményeit: a parasztság és munkásság helyzetének alakulását épp úgy, mint az értelmiségi szerveződések (Petőfi Kör, Írószövetség) tevékenységét. Érezte a társadalom egyre fokozódó gyűlöletét a megszálló szovjet hatalommal szemben. Ott volt Rajk László újratemetésén, 1956. október 22-én pedig a Műegyetem felé vette az irányt.

„Az ország minden szegletéből érkeztek ide emberek, sokan szabályt szegve hagyták ott a munkát, mert érezték, hogy valami nagy dolog van készülőben. (…) Október 23-án én is ott voltam a Bem-szobor felé tartó tömegben, ezt követően a Rákóczi úton keresztül a Parlamenthez vonultunk. Sokáig maradtam ott, az este és az éjszaka nagy részét viszont a Sztálin-szobornál töltöttem” – idézte fel a forradalom első napját, aki néhány órával később már saját bőrén tapasztalta a harcok brutalitását.

A Déli pályaudvarról elvontatott és barikádként használt vasúti kocsik a budapesti Széna téren

„Október 24-én törökbálinti otthonomhoz közeli helyre akartam menni. 40-45 orosz tank és a Vörös Hadsereg utcai ÁVH-s különítmény ellen küzdöttünk a Széna téren. 300-400-an voltunk, három órán keresztül megállás nélkül zúdultak ránk a golyók. Nagyjából húsz főt veszítettünk és rengeteg lett a sebesültünk.” Felidézte azt is, hogy másnap az ÁVH-sok foglyokat is ejtettek közülük, de Nagy Imre közbenjárására mindannyian hazatérhettek. „A Széna tériek egyik célja a Rózsadombon található villák elfoglalása volt, melyek Rákosihoz, Gerőhöz, Hegedűshöz és Szalaihoz tartoztak. Akik bejutottak, elképzelhetetlen mennyiségű élelmiszert, ruhát és luxuscikket találtak a házakban, Rákosi villája egy atombiztos földalatti óvóhellyel volt ellátva.”

B. Rácz a szabadságharc napjai során feltűnt a Corvin közben, a Móricz Zsigmond körtérnél, a Kilián laktanyánál és a Kossuth téren (a Parlamenthez az október 25-i sortűz után két órával érkezett), állítása szerint ott, ahol éppen annak a legnagyobb szükségét érezte. „November 4-e után a gerilla hadviselés módszeréhez kellett folyamodnunk: kisebb csoportokra oszlottunk, házakban rejtőztünk, ahonnan kiindulva megpróbáltunk rajtaütni az orosz csapatokon. Mindenki tudta, hogy itt a vég, csak időt próbáltunk nyerni addig, amíg az ENSZ-csapatok ideérnek.”

A harcok egészen november 12-ig folytak, segítség pedig nem érkezett. Az oroszok gyorsan kiszorították az ellenálló csapatokat a fővárosból, és lépésről lépésre számolták fel gócaikat Budapest határain túl is. Kádár János szabad utat engedett a megtorlásoknak, november 25. után tömegével keltek útra az emberek Nyugat felé. B. Rácz István ezekben a hetekben ötször döntött Magyarország elhagyása mellett, mégis kivárt, hátha a hatalom enged a szorításból. „Választanom kellett az újbóli bebörtönzés, vagy a száműzetés között. De ekkor már nem voltam annyira fiatal ember, és a fogságban töltött évek megtették a hatásukat. Végül Recsk miatt az utóbbi érvényesült.”

Menekültek az osztrákmagyar határon, 1956 utolsó heteiben

Nyugatra szökés és új kezdet
B. Rácz István 1956. december 4-én hagyta el az országot. Annak ellenére, hogy a legtöbben súlyos pénzeket fizettek azért, hogy kimenekítsék őket, egy kamionos felismerte őt, és ingyen biztosított számára utat a szabadságba. Győr és Mosonmagyaróvár között orosz katonák megállították a menekültekkel teli teherautót, egy magyar tiszt azonban gyorsan felfogta a helyzetet: elkérte a már eleve hamisított menlevelet a sofőrtől – amely egy közeli faluba való elindulásra jogosította fel őt –, és néhány névvel kiegészítette azt. Az út nyitva állt számukra Ausztria felé.

„A határon a Fertő-tavon keresztül úszott át, majd rövid Németországban és Franciaországban töltött idő után jutott el az USA-ba” – folytatta édesapja történetét Emőke, aki csak 1964-ben ment utána édesanyjával és nővérével. „Gyakorlatilag kértem, hogy mondják el nekem, ki ez a férfi. Ekkor már 16 éves voltam, nyolc éve nem láttam őt. Megkérdeztem tőle, miért választotta Amerikát, ő pedig így válaszolt: ’Ennek az országnak van a legnagyobb potenciálja abban, hogy jót cselekedjen a világban.’”

A család New York-ban egyesült újra, ahol rövid ideig lelki otthonra találtak Hamza András korábbi pozsonyi úti beosztott lelkipásztornál, aki 1961-től a Madison Avenue-i Presbiteriánus Gyülekezet lelkészeként szolgált. B. Rácz István feleségével és gyermekeivel (fia, István Péter 1965-ben született) a connecticuti Hamdenben telepedett le, ahol sikeres akadémiai karriert futott be közgazdászként a Quinnipac Universityn.

„Miután kivándorolt az USA-ba, rengeteg helyről megkeresték, tanácsadói pozíciókat ajánlottak neki” – mondta Emőke. „Többször a fejére olvastam, hogy mennyi pénzt kereshetett volna ezzel, de őt itt már csak az oktatás érdekelte. Az intelligens szemek számítottak neki egy osztályban. Azt mondta, ha van egy-két ember, aki valóban érdeklődik az iránt, amiről beszél, már megéri tanítania.”

B. Rácz István sem a családjában, sem a nyilvánosság előtt nem beszélt magyarországi meghurcolásáról, a nyolcvanas évek végén mégis kamera elé ült Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza a recski kényszermunkatábor történetét feldolgozó dokumentumfilmjében. Ekkoriban már nyugdíjas professzorként tevékenykedett, és csak egyre súlyosbodó cukorbetegsége akadályozta meg abban, hogy maradéktalanul ellássa egyetemi tanári feladatait.

B. Rácz István a videóban 1:19-től látható.

„A rendszerváltás után, 1991-ben amnesztiát kapott, addig egyszer sem jött el Magyarországra, mi viszont anyánkkal több alkalommal is hazalátogattunk a családhoz”
– számolt be Emőke. „Így apám nem lehetett ott az édesapja temetésén, az édesanyja búcsúztatására viszont hazatérhetett. Elvitt minket Túrkevére és Recskre is, ahol először beszélt bővebben arról, hogy milyen körülmények között tartották őt és társait fogva.”

Az állam bocsánatkérése
B. Rácz István érdemeit az újjáalakuló demokratikus magyar állam is elismerte, Göncz Árpád köztársasági elnök 1991. október 23-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki. 1992-ben Antall József miniszterelnök levelében így méltatta: „Az Országgyűlés és a Magyar Köztársaság kormánya döntésének szellemében elismerjük, hogy Önnek és családjának igazságtalan terheket, korlátozásokat és polgári szabadságának ellenőrzését kellett elviselnie. 1950. március 31-től 1950. október 25-ig az ÁVO tartotta fogva, 1950. október 26-tól 1953. szeptember 16-ig a Recski Kényszermunkatáborba zárták fogolyként/ munkásként. Tudjuk, hogy Ön, a családja és még számtalan ember szenvedte el ezt a magyar polgárok szabadsága érdekében. Hiszünk abban, hogy tetteit nem felejtik el.”

B. Rácz István Asheville-ben szeretett volna meghalni, ezért élete utolsó hónapjait már az észak-karolinai városban töltötte. „Amikor megérkezett és körülnézett, felkiáltott: ’God! Itt van az Isten a hegyek között!’ Ekkor már tolókocsival járt” – emlékezett lánya. B. Rácz István 1994. november 22-én, 71 éves korában adta vissza lelkét a Teremtőjének. Felesége kilenc évvel élte túl őt. Gyermekei közül Emőke könyvkereskedelemmel, István Péter zeneszerzéssel foglalkozik, nővérük, Piroska már nyugdíjas, korábban ápolónőként dolgozott egy idősek otthonában.

„Sokat gondolkoztam azon, hogy hazaviszem a szüleim hamvait, hogy a magyar anyaföldben nyugodjanak, de ha apám azt gondolta, hogy itt, a hegyek között van az Isten, akkor lehet, mégis csak itt kell eltemetnem őket” – osztotta meg velünk Emőke (a képek balra nővérével és édesapjával Túrkevén, a rendszerváltás után). „Apám a politikában és a családjában is mindent megtett azért, hogy az embereknek jó legyen. Mindig másokat helyezett előtérbe. Egy cseppnyi neheztelés vagy harag nem volt benne azért, amit átélt, és többször kérdeztem tőle, hogyan tudott megbocsátani azoknak, akik ismeretlenül meghurcolták, megverték és próbálták tönkre tenni. Annyit válaszolt, hogy a háború alatt mindenki parancsra cselekedett.”

Arra a kérdésre, hogy mit tart édesapja legnagyobb szellemi örökségének, B. Rácz Emőke így válaszolt: „Azt csináljuk, amit a legfontosabbnak tartunk az életben, ami az emberek javát szolgálja! Ha hiszünk valamiben, akkor tartsunk ki mellette bármi áron, és ne adjuk föl a harcot.”

Egri György újságíró, a recski sorstárs a következőképpen zárta nekrológja sorait 1995 januárjában: „Istenem, milyen gazdag ez az ország, amely kegyetlen története során tucatjával, százával löki ki magából a legderekabb erkölcsű férfiakat, a legragyogóbb elméket. Akik aztán elfeledettségben, csak családjuk által megsiratva fekszenek el messzi idegen temetőkben. Ezek közé az elsők közé tartozott B. Rácz István is, és ha lesz egyszer a fővárosban vagy valahol vidéken róla utca elnevezve, ez nem az ő személyének, hanem a hazának igazi föltámadását jelzi majd.”

Történjen így vagy sem, B. Rácz István példamutató életével kiérdemelte, hogy a XX. századi magyar hősök közé soroljuk, és megtanuljuk, hogy jót cselekedni, embernek maradni bárhol, bármilyen körülmények között lehetséges.

Források:
Columbia University Research Project on Hungary Interviews with 1956 Hungarian Refugees, Vera Blinken Archives
Arcanum Digitális Tudománytár (Magyar Nemzet és Reformátusok Lapja archívumai)
Böszörményi Géza: Recsk 1950-1953, Egy titkos kényszermunkatábor története
id. Reviczky Béla: Hálaadás – A Pozsonyi Úti Református Egyházközség története 1921–2001

Fotók: Emőke B’Rácz magánarchívum, Fortepan / Kleyer Éva, Fortepan / Nagy Gyula, Nemzeti Örökség Intézete