Épp a harangot javították kiadós vihar után Kiskunlacházán, amikor Takaró András esperes fogadott minket irodájában. Miközben megyéjéről, a Délpesti Református Egyházmegyéről beszélt, az egyház helyzetét is viharosnak, problémáktól terheltnek írta le, amely valóban javításra szorul. Mint mondta, fontos számára a család, az életforma, amely mintát ad neki az egyházvezetésre is. Testvérei fontos közéleti szerepet töltenek be, de nem érezte kényszernek, hogy bátyjai nyomdokába lépjen.

La famiglia – a család
Takaró András elmondása szerint aktív, mély kapcsolatot ápol testvéreivel. Családjukat „olaszosnak” nevezte, ahol a tagok és a nemzedékek sokat tanulhatnak egymástól. „Édesapám Pesterzsébeten volt lelkipásztor, ott tanultuk meg, hogy a parókia falai üvegből vannak. A nagyszülőkkel együtt tízen voltunk, akár egy olasz család, de előfordult, hogy esténként a konyhában huszonöten is összegyűltünk. Azt láttuk, hogy a gyülekezet jelenti a családot és fordítva. Szinte észrevétlenül nőttünk bele ebbe az életformába – más formát nem is tudnék elképzelni.”

A Takaró család vasárnap esténként ült össze beszélgetni, ahol a legkisebb testvér, András figyelte testvéreit és édesapját. Az esperes életében ez fontos mintául szolgált. „Amikor bátyáim már magasabb egyházi tisztséget töltöttek be, lehetőségem nyílt bele látni az egyházkormányzás különféle szintjeibe. Az »elszigetelt nagytiszteletű úr« képe távol áll tőlem. Lelkészgyerekként, osztályidegenként sok megaláztatást éltem meg, ezek mély nyomott hagytak bennem. Amikor elesettel vagy hozzám hasonló, megalázott emberrel találkozom, az első gondolatom az, vajon hogyan segíthetnék neki. Esperesként ezt a gyülekezetek vonatkozásában élem meg: segítenem kell a haldokló, elesett közösségeknek. Ez számomra a legtermészetesebb dolog, ami nem állhat puszta vállveregetésből.”

A „palástpárti” esperes
Takaró András szerint az egyházban vezetni sajátos feladat, mert a hibázási lehetőség jóval nagyobb, mint világi környezetben. „Világi értelemben vezetni többféleképpen lehet. Az egyházban azonban megtanultam, hogy csak úgy lehet vezetővé válni, ha a vezető maga is vezetett ember. A világban sok mindent el lehet rontani vezetőként, ez az egyházban hatványozottan igaz. Ha a vezető nem fölfelé figyel, akkor vagy gyengekezű lesz, vagy bizonyos idő elteltével diktátorrá válik. A vezetettség az a kontroll, ami által az egyházmegyét – reménység szerint – Istennek tetsző módon vezethetem.”

Arra törekszik, hogy megközelíthető legyen, aki képes megvédeni a lelkészeit. Szerinte ha valaki úgy lesz esperes, hogy meg akarja váltani a világot, az nagyon rossz úton jár, de a lelkészekért ki kell állnia. „Tíz évvel ezelőtt tizenkét lelkészkolléga keresett meg azzal, hogy legyek az esperesük. A legnagyobb bizalmat éppen az jelentette, amikor az ötvenkét gyülekezet megválasztott esperesnek. Megválasztásomkor elmondtam, hogy palástpárti vagyok. Megtanultam, hogy református lelkésznek lenni kiszolgáltatottságot jelent. Azt látom, rólunk bárki bármikor mondhat bármit büntetlenül, és senki sem véd meg minket. Palástpárti esperesként, ameddig lehet, védem a lelkészeimet, nagyon kemény is tudok lenni, ezt elismerem.”

„Minden megtalálható”
Megvan a helye a határozottságnak, hiszen a délpesti egyházmegyében sok nehézséget és áldást élnek át Takaró András szerint. „Látom, hogy a megyénkben nincs két egyforma ügy és gyülekezet. Emiatt nem lehet sztereotípiákat alkalmazni, azt mondani, hogy az egyik közösségben működik valami, akkor az máshol is működni fog. Amikor nagy a baj, akkor van a legnagyobb szükségünk arra, hogy fölfelé figyeljünk. Sok komoly, nehéz üggyel kell foglalkoznom. Úgy érzem, hogy a megyém »állatorvosi ló«, végtelen színes palettáját mutatva a gyülekezeteknek. Léteznek mind a mai napig tömbreformátus közösségek. Találunk nagyobb városokat, mint pl. Cegléd, Nagykőrös, Szolnok, és vannak kicsi falvak is.

 A Jászságban a hatalmas katolikus többség mellett tizenöt-húsz hűséges református él egy-egy településen. Örömmel látom azt a négy-öt gyülekezetet az agglomerációban, amelyek a semmiből jöttek létre, és önálló útra léptek. Ugyanebben a megyében lehet látni olyan gyülekezetet is, amely a háború előtt még esperesi székhely volt, ma összesen tíz református él a településen. Tényleg minden megtalálható a megyénkben, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Nehéz ez utóbbit tapasztalnom, látni bizonyos vádaskodásokat, viszályokat, ezek egyáltalán nem illenek be egyházunk küldetésébe. Ezzel együtt nagyon sok áldást is átélhetünk.

Pozitív változások, csodák
Takaró András látja az elmúlt évtized gyümölcseit is egyházmegyéjében. „Tíz évvel ezelőtt megpróbáltam családdá formálni a Délpesti Egyházmegyét. Annak idején a mátraházi lelkészkonferenciákra »ostorral kellett hajtani« minket, lelkészeket. Nagyon jó jel, hogy most évről évre megtelik ez a konferencia. Ma ott tartunk, hogy éjjel egy órakor még mindig beszélgetnek a lelkészek egymással. A nagyon merev lelkész-esperes viszony falait tudatosan elkezdtem leépíteni. Ötvenkét gyülekezetünk van, így minden vasárnap az összes délpesti gyülekezet egy adott közösségért imádkozik. Ha létezik közösségformáló, nagyszerű lehetőség, akkor ez az.”

Az alsónémedi missziói nap különösen fontos az esperes szerint, amelyen ma több mint ötszázan vesznek részt. „Minden évben eljönnek Alsónémedire a megyéből a reformátusok, a legfiatalabbaktól kezdve a legidősebbekig. A nap többek között sport- és főzőversenyből, imaközösségből, presbiterek találkozásából áll. A megye mindig kijelöl egy vasárnapot szeptemberben, ennek a perselyét valamelyik kisebb gyülekezetnek adjuk, ezt is közösségformálónak látom. Ez abban segít, hogy ezeket a közösségeket két-három évig életben tartsuk.”

 Takaró András hatalmas csodákról is beszélt. „A megyében bármelyik beiktatás, hálaadó istentisztelet, örömünnep perselypénzét is a támogatott gyülekezetnek adjuk. Sok millió forintról beszélünk egy évben, ez hatalmas segítség nekik. A jövő útja valóban az, hogy a megye nagy közösséggé váljon, azt látom, ebbe az irányba haladunk. Volt, hogy »imahadjáratot« indítottunk, amikor az egyik lelkész gyermeke a halálán volt. Isten visszahozta az életbe a gyermeket, az orvosok máig nem tudják, mi történhetett. Az édesapa hálából meghívta a lelkészeket, akik mintegy negyvenen voltak. Ezek óriási csodák.”

Önként, motiváltan
Takaró András azt látja, a lelkészek, presbiterek ma már lelkesebben jönnek el a megye által szervezett programokra, mint régebben. Azt mondja, ehhez az ő személye is kellett, nem akarta megjátszani magát. „Szükség volt arra, hogy kinyissak egy üveg bort és leüljek beszélgetni a lelkészekkel. A bezárt ajtók nagyon lassan, de elkezdtek kinyílni. Isten Lelkének munkája, hogy a lelkészek felhagytak az »én váram, én gyülekezetem, mit érdekel a másik« gondolkodásmóddal. Amikor ez megtörténik, már sokkal egyszerűbb lesz megkérni a szomszéd lelkészt, hogy helyettesítsen, érződik, hogy érdeklik egymást a lelkipásztorok. Tíz év alatt senki sem mondta, hogy a lelkészválasztással járó helyettesítést és annak minden terhét nem vállalja plusz szolgálatként.

A megye hatalmas, a lelkészkörök mégis jól működnek, ezekben kéthavi rendszerességgel gyűlnek össze a lelkészek, és a körök egymástól is tanulnak. Ma kreditpontot kapnak a résztvevők, tanulmányi munkát is végzünk. A kör vezetői akkreditáltatják a lelkészköri munkát, így a lelkészek sokkal lelkesebben jönnek össze.”

Bizalmi kapcsolatok már a teológia elején
Az esperes szerint a lelkészek lelkigondozásának kérdését még a lelkészképzés ideje alatt kell rendezni. Azt látja, ez az egyik legfájdalmasabb terület. „Több mint harminc éve vagyok lelkipásztor, és egy évtizede esperes. Minden évben előkerül egy-egy öngyilkosság, durva válás, tragédia során a kérdés, hogy mi szükséges ezek megakadályozásához. Megkondítjuk a vészharangot, bevallásra sarkalljuk a lelkészeket, mondják el, mi a baj. Sokat beszélgetünk erről az esperesekkel. Mi a szocializmus alatt nőttünk fel, és tudjuk, hogy besúgók voltak köztünk. Emlékszem, a teológián a csoporttársaimmal együtt imádkoztunk, olvastuk a Bibliát, közösségben voltunk. Az első év végén az egyik professzorunk azzal fogta vissza a lelkesedésünket, hogy közölte, az évfolyamunkban két besúgó van, az egyik az Állami Egyházügyi Hivatalnak, a másik a tanári karnak a beépített embere.

Ezek után nem lehet azt várni a krízishelyzetbe került lelkipásztortól, hogy a kollégájához forduljon. Ma már nincsenek besúgók, de a bizalom csak egyszer törik el. Már a teológia elején azt kell elérnünk, hogy a fiatal lelkészjelölteknek legyenek lelkigondozóik. Sok lelki irányzat van egyházunkban, és hiányolom az olyan lelkészeket, mint Cseri Kálmán, akihez még én is bizalommal fordultam volna segítségért.

A bizalmi kapcsolatokra már a teológián szükség van. Ezek hiányában, már aktív lelkészként nagyon nehéz lelkigondozni a lelkészeket. A legnagyobb probléma, hogy a lelkészek nem keresik meg az esperest. Tíz éve jelzem nekik, hogy szóljanak, ha problémájuk van, de ne akkor, amikor már esperesként kell végrehajtanom a törvényeket. Nagyon rossz ezt megélnem, hiszen ekkor már nem tudok barátként fordulni hozzájuk.”

„Esperesképző” és a kötelező hittanoktatás
Takaró András szerint a lelkészek nem tudják, mivel jár az esperesi tisztség. Nincsenek felkészítve a szerepre, ezért szükség volna »esperesképzőre«, ahol a tisztséggel járó nehézségekre készítik fel a jelölteket. „Rendszerint fogalmunk sincs, hogy valójában mire vállalkozunk. Rögtön az első hét után esperes-gondnoki értekezletre kell mennünk, amiről nem sok mindent tudunk még. Megtörténik az első lelkészválasztás, ahol harminc okiratot kérsz be, izgulsz, hogy ne hibázz. Az első két-három év azzal telik, hogy megtanuljuk, mit várnak tőlünk. Azután jöhet az adminisztráció éjjel és nappal, azt gondolom, ez az egyház jövőjének a halála.”

Az esperes egyházunk másik megoldandó problémájának a kötelező hittanoktatást tartja. „Gyakran hangoztatom, hogy ki a lelkipásztorokkal az iskolákból! Van, aki huszonöt tanórát tart három településen, nem tudom, ezek a lelkészek mikor tudnak otthon lenni a családjukkal. A mostani ciklusban minden esztendőben határozatot hozatok a megyével, hogy a presbitériumok állítsanak be hitoktatókat a lelkipásztor mellé, mentesítsék a lelkészt, mert az szétesik a sok teendő miatt.”

Takaró András nem látja a hittanoktatás eredményét az elmúlt három évtized tükrében. „Nem lett több keresztelés, a konfirmandusok száma csökken. Kiskunlacházán 1990 óta tanórai keretben folyik hittanoktatás, de ehhez nélkülözhetetlen volt a megfelelő szakmai háttér, a kitartás, az »asztalra csapás« azért, hogy ez létrejöjjön és megmaradjon. Ennek következtében legfeljebb négy órát kellett hétközben hittanórával foglalkoznom. Országosan lehet látni, hogy drasztikusan csökken az önmagát reformátusnak vallók száma, miközben tízezrével ontjuk ki a református gimnáziumokból a diákokat. Közel háromszáz fiatalról tudok, akik nálam konfirmáltak, de már külföldön élnek. Ez gerinctörő adat.”

„Küldetésünk van, amit be kell töltenünk”
Az esperes elmesélte, hogy egy alkalommal kifakadt a püspöknek, miután véget ért az egyik esperesi értekezlet, ahol a kollégái rendre elmondták a sok nehézséget. „Kérdeztem a püspöktől, hogy van-e értelme az egyháznak, amikor elképesztő rombolásokkal, bűnökkel, gyarlóságokkal találkozunk. Bogárdi Szabó István miután látta, hogy bánatosan indultam vissza Kiskunlacházára, azzal bátorított, hogy Istennek még mindig van valamilyen dolga velünk. A sátán ugyanis nagy erőkkel dolgozik ellenünk, örülnék, ha visszavenne a tempóból. Látom, hogy Isten Lelke is hatalmas erőket mozdít meg értünk.”

Takaró András szerint a lelki ébredésért mindig kell imádkoznunk. Úgy látja, most érkeztünk oda, hogy a népegyház utolsó embereit temetjük el, akik számára teljesen természetes volt reformátusként élni, templomba járni. „Néhány év múlva meglátásom szerint a népegyház eltűnik. Azért kell imádkozni, hogy Isten megkönyörüljön egyházunkon, hogy magyar népünk visszatérjen Őhozzá. A vörös terror után fehér ateizmus jött, gyökértelenség, céltalanság – nagyon borús ez a kép. Ha valaki azonban csak ezt akarja látni, akkor inkább tegye le a palástját. Mi azért lettünk lelkészek a szocializmus, a demokrácia korában, mert küldetésünk van, amit be kell töltenünk.”

Somogyi Csaba

Képek: Füle Tamás