A fogalom nyugati teoretikusa, Carl von Clausewitz 1832-ben megjelent Vom Kriege (A háborúról) c. értekezése szerint „a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel”. Alaprendeltetését tekintve az ősidőktől napjainkig a cél mindig ugyanaz: a másik ember megsemmisítése. A másikkal való viszonyt találóan feszegeti a francia fenomenológus, Emmanuel Levinas 1961-ben a Totalité et Infini (Teljesség és végtelen)-ben: „tudjuk, hogy az ember az idők kezdete óta ezt teszi: hatalma alá hajtja a másik embert. Arra törekszik, hogy asszimilálja a Másikat, és ha az asszimiláció nem lehetséges, akkor fizikailag megsemmisíti.” Az évszázadok alatt nagyban változott e „megsemmisítés” eljárásrendje, bár kétségtelen, hogy van hasonlóság a kőbaltával vívott harc és az atombomba között, mégis - ugyan kissé erőltetett gondolat a háború „fejlődéséről” beszélni – tény, hogy a háború megvívásában paradigmaváltások mutathatók ki, s hadtudományi szempontból ma az ún. 4. generációs-, aszimmetrikus háborúk korát éljük.

Az Egyháznak a kezdetektől „tapasztalata”, hogy vannak háborúk. A háború héber kifejezése - a mⁱlhámá^h - több mint 300-szor szerepel az Ószövetségben, s Izrael népe a háború szinte minden formájában részt vett: hol offenzív- (pl. a honfoglalás), hol defenzív- (pl. a filiszteus háborúk), hol polgárháborúkat (pl. Dávid vs. Absolon) vívtak Izrael fiai. Az Újszövetség kifejezése a háborúra a polemosz, azonban az újszövetségi iratok nem említenek egy konkrét háborút sem. Jézus az evangéliumok tudósítása szerint tud a háborúkról (Mt 24,6; par. Mk 13,7; Lk 21,9), vagy példázatban említi (Lk 14,31), a Zsidókhoz írt levél általánosan utal a háborúra a hit hőseinek felsorolásakor (Zsid 11,34), s mind az ó-, mind az újszövetségben a háborúnak van egy szakrális és apokaliptikus vetülete (ld. Dán és a Jel könyveit).

Az Egyház a története során a háború kérdésének vizsgálatakor annak keresztyén-etikai „igazságosságára” kérdez rá. A teológia – többek között a Róm 13,1kk alapján - az állam felől közelíti meg a háború kérdését, az állam legitimitása, illetve a polgárok államnak való engedelmessége igazolja a háború igazságos voltát. Az egyházatyáktól kezdve, Augustinuson, Aquinoi Tamáson át, a reformátorok és a későbbi teológusok is ezt az analógiát követik. Egyházunk egyik hitvallási irata, a II. Helvét Hitvallás XXX. – a világi felsőbbségről - írt fejezete a háborúról a következőket mondja: „Ha pedig szükséges volna háborúval is megoltalmazni a nép javát, Isten nevében kezdjen háborút, de csak akkor, ha előbb minden lehető módon kereste a békét, ha a maga népét csak háborúval mentheti meg. És míg ezt hitből teszi a felsőbbség, ezekkel a cselekedeteivel, mint igazán jó cselekedetekkel, Istennek szolgál és az Úr áldása van vele.”

A háború és az ember
„Amikor pedig háborúkról és háborús hírekről hallotok” valószínűleg egy ember sem a hadtudományi vagy teológiai alapvetéseken gondolkodik el elsőrenden, a paradigmaváltásokon vagy az igazságosság kérdésén, hanem valami sokkal ősibb, személyesebb dolog keríti hatalmába: a szorongás. A szorongás filozófiája egy viszonylag újabb keletű fogalom, melynek gyökerei a 19. század végére, a modern filozófia és pszichológia kialakulásához köthetők. Søren Aabye Kierkegaard volt az első, aki a szorongást filozófiai szempontjából vizsgálta, szorongásértelmezése egyszerre mozog a teológia, a filozófia és a pszichológia határán, s úgy világít rá az említett egzisztenciális élményre, hogy ezzel olyan, a gondolkodásunkra mai napig nagy hatást gyakorló személyeknek nyújt alapot, mint Rainer Maria Rilke, Martin Heidegger, Albert Camus, Jean-Paul Sartre, a teológus Paul Tillich vagy éppen Karl Jaspers.

Tillichnek 1952-ben látott napvilágot a The Courage to Be (Létbátorság) c. műve, mely a szorongás kérdését tárgyalja. Élesen különbséget tesz a félelem és szorongás között, s azt mondja, mindkét fogalomnak ugyanaz az ontológiai gyökere, de a kettő nem ugyanaz a maga ténylegességében. A félelemnek, szemben a szorongással, meghatározott tárgya van – valamitől félünk –, de ezzel szembe lehet nézni, elemzés alá lehet venni, fel lehet rá készülni, el lehet viselni és meg lehet vele küzdeni. Ha a háború félelem, azt lehet elemezni a paradigmák és igazságosság fogalmainak vetületén. Ellenben a szorongásnak nincs tárgya, sőt paradox módon a szorongás objektuma éppenséggel minden objektum tagadása. Tillich szerint az egzisztenciális, magában a létezésben jelentkező szorongás az ember ontikus, spirituális és morális önigenlését „szorongatja”: az ember alapvetően szorong a végzet és a halál-; a vétek és a kárhoztatás-; és az üresség és értelmetlenség miatt. A jelenkor legnagyobb hatású egzisztencialista pszichiátere, Irvin D. Yalom szerint négy ilyen – ahogy ő nevezi - existential gives (egzisztenciális adottság) van az ember létezésében, ami számára megválaszolhatatlan: a halál, a szabadság, az elszigeteltség és az értelmetlenség.

A halál és a háború szorosan együtt járnak, hiszen a háború egyik célja, velejárója az ember(ek) halála. Az ember tud arról, hogy az élete véges, ahogy Heidegger fogalmaz, az ember, mint itt-lét (Dasein) – sok minden mellett – egyben zum-Tod-Sein (halálban-való-lét) is, tud a haláláról, előre tud menni hozzá, tud róla elmélkedni, azonban a világot képtelen úgy elképzelni, hogy ő már nem lesz. „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” – beszélteti Madách Ádámot, de ez az, amit az ember nem tud feledni, belejátszik minden gondolatába, tulajdonképpen az emberi kultúra is valahol – a piramisok, a dolmenek, a „kőből és ércből” állított emlékek – harc az elmúlással. A háborúban egészen közel jön a halál, a leomló épületek és leomló életek összekapcsolódnak, mégsem lehet ezt sem megszokni, sem legitimálni bármilyen „magasztos” eszménnyel vagy céllal.

Egy háborúban az ember legkevésbé sem szabad, mégis az egzisztencialista értelembe vett szabadság mégsem az ember „szabad állására” utal, sokkal inkább a döntésre. Az ember szabad a döntésre, de sosem tudja előre a döntése helyességét – mely előre viszi – vagy helytelenségét – mely a bűnbe taszítja. Még a „legigazságosabb” dolgok is lehetnek helytelenek, s a legnagyobb pokolban is van döntés. Kertész Imre: Sorstalanság c. regényének filmváltozatában hangzik el: „Azt a sorsot mindannyian elfogadtuk, nem volt más választásunk, most azonban szabadok vagyunk. De mindig is azok voltunk. Mindig volt idő. A vámházban egy teljes napot várakoztunk. Auschwitzban legalább félórát. Mindig történhetett volna valami más is, mint ami történt. Auschwitzban éppúgy, mint itthon.”

Az ember alapvetően nagy rendszerek része: nemzetnek, kultúrának, országnak, családnak, vallásnak, felekezetnek. Az ember vágyik a közösségre, már Arisztotelész szerint is „zóon politikon” (közösségi lény), Elliot Aronson tolmácsolásában „társas lény”, sőt Heidegger megfogalmazásában egyenesen Mitsein (együtt-lét), mégis tapasztalata, hogy van egy határ, ami elválasztja, elszigeteli a másiktól. Mindannyian a legemberibb módon egyedül lépünk be a létezésbe, s végtelenül egyedül távozunk belőle. A háború egyik borzalma, amikor az ember adattá transzformálódik át, egzisztenciából számmá változik. Viktor E. Frankl, bécsi orvos-filozófus írja, hogy a lágerekben, miután megfosztották szabadságától, vagyonától, majd ruháitól, a végén az volt a legszürreálisabb, amikor eltűnt a neve is, s őmaga egy karra tetovált számmá változott. A nagyapámék három fiútestvérként végigharcolták a világháborút. Mindkét testvére elesett, de míg a bátyja családot hagyott hátra, s hősi halott lett (azaz bizonyítottan elesett), a 21 éves öccse nyomtalanul eltűnt, s nem maradt utána semmi, azaz semmi. Huszonegy év minden perce, öröme, története nyomtalanul eltűnt a harcokban, mintha sosem lett volna. Az ember-lét egyedül-lét, s a háborúban - a nagy számok, tömegek ellenére - mérhetetlen módon elszigetelt egyedül-lét.

S végezetül, ahogy Frankl fogalmaz, az ember értelemkereső lény, a wille zum Sein, az értelem akarása viszi előre. Nem a nagy, transzparensszerű értelmekre, jelszavakra kell itt gondolni, hanem az embernek a legszemélyesebb módon kell minden pillanatának az értelmét meglelnie. Ha az ember „értelmetlen” módon él, abba akár bele is tud betegedni. Bár a háborút mindig nagy értelmek kísérik – akarat, diadal, rend, új jövő – a legszemélyesebb értelmek, mint család, élet, holnap, szeretet, istenképűség – elvesznek.

Háború és keresztyén reménység
Halál, döntés, egyedül-lét és értelemnélküliség – egzisztenciális szorongások, melyeket az ember képtelen önmaga és önmagában feloldani. S a háborúban, mint krízishelyzetben hatványozottan törnek, hol együtt, hol külön-külön az emberre. Jézus tud arról, hogy „lesznek (…) háborúságok” (Mk 13,8), hogy lesz olyan, „amikor pedig háborúkról és háborús hírekről hallotok” (Mk 13,7). Nem feladata az Egyháznak – talán sosem volt az - hogy a háború „igazságosságát” vizslassa, vagy azt kiáltsa a háborúról, hogy Deus vult (Isten akarja). Feladata viszont, hogy evangéliumot, örömhírt hirdessen, „akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő” (2Tim 4,2), ha kell a háborúban is, a harcolók között is. Éppen a nagy egzisztenciális kérdésekre kell Krisztus szerinti válaszokat adnia. Mert van válasz a Krisztusban a halálra, hiszen „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Az ember szabad, s bár a „a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta” (1Móz 4,7), a keresztyén ember szabad a Krisztusban az önmaga számára legautentikusabb és jó döntésre. Az ember élete – különösen egy háborúban – a legemberibb egyedül-lét, mégis ott van a megnyugtató krisztusi garancia, „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). S amikor egyesek tudni vélik, hogy „mi a jó, és mi a rossz” (1Móz 3,5), s ennek nyomán csak pusztulás és káosz marad, és minden értelmetlenné válik, és „a nap elsötétül, és a hold vérvörös lesz” (Apcsel 2,20), akkor is, „az Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban” (Fil 4,20).

„Amikor pedig háborúkról és háborús hírekről hallotok”, hallunk, szüntelenül imádkozzunk, könyörögjünk az életért, a Krisztus szerinti istenképűségünket proklamáló helyes döntésekért, az együtt-létért, közösségeinkért, gyülekezeteinkért, egyházunkért, országunkért, s a világért, és a pillanatok értelméért, egy mosolyért, egy ölelésért, a felkelő Napért.

Sajtos Szilárd alezredes
kiemelt vezető tábori lelkész
HM Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat

Illuszráció:
Pablo Picasso: Guernica (1937)