Alig várták az első szabad hétvégét, amikor ők is tehetnek valamit az Ukrajnából menekülő családokért. Segíteni indultak a beregsurányi határátkelőhöz, takarítottak, pakoltak, repülőjegyet foglaltak egy családnak, és azt is felajánlották nekik, hogy elviszik őket Budapestre. Aztán egy spanyolul köszönetet mondó kisfiú révén új elhatározásra jutottak – meséli Gulyás Anna. Kiderült, hogy a gyermek édesapja nicaraguai, kijevi egyetemistaként ismerte meg ukrán feleségét. „Napközben eljutott hozzájuk a szóbeszéd, hogy egy kismama rosszul lett a határon, kórházba került. Kiderült, hogy az ő lányukról van szó.” És még sok minden más is.

„A férfi elmondta: felesége menekültügyes anyavédő, aki később el is árulta: sosem gondolta volna, hogy egyszer majd ő szorul segítségre. Alighogy kitört a háború, az egyik barátnője a kijevi reptér közelében fekvő kórházban életet adott egy csecsemőnek. Éjjel-nappal szóltak a szirénák, és a császármetszésen átesett nő nagyon féltette a kisbabáját. Mivel ő maga nem juthatott ki a kórházból, a családja pedig nagyon messze volt, odaadta a kétnapos pici babát ennek az asszonynak, akivel megismerkedtünk, nehogy a pici meghaljon az esztelen bombázásban. Az ostromlott fővárosban, ahol kenyeret sem lehetett venni, nemhogy tápszert, ez a házaspár az aranygyűrűit cserélte el, hogy az újszülöttnek enni adhassanak. Az édesapa bejárta a fél várost, mire talált a kicsinek tápszert, közben folyton felbőgött a légvédelmi sziréna.

Eközben a család többi tagja az újszülöttel a kijevi lakásuk pincéjében húzta meg magát. A legtöbb pincét úgy kell elképzelni, mint a mieinket: se fűtés, se rendes világítás, teli lomokkal, patkányokkal. Senki nem számított háborúra. A pince teli volt emberekkel, akik köhögtek, tüsszögtek, a pici baba pedig egyre csak sírt.

A család nem tudta, mitévő legyen, mivel hallották, hogy azokat az édesanyákat és gyerekeket, akik kocsival hagyták el a fővárost, orosz katonák nem egyszer kiszedték az autóikból, agyonlőtték, majd a kijevi rendszámú járművekkel visszahajtottak a városba, mintha ők maguk is ukrán civilek lennének. Emiatt nem mertek kocsival elindulni, a vonatokról pedig nem tudták, mikor jönnek-mennek, ami szándékos volt, hogy ne lehessen bombázni őket. Egyszer csak az édesapa szólt a feleségének, a gyerekeknek és a nagyszülőknek, hogy húsz percük van összecsomagolni a legszükségesebb holmijukat, mert akkor biztosan indul egy vonat. Ki is mentek az állomásra, ahol ilyenkor tízezer ember akar fölszállni egy kétezer fős vonatra, amire végül négyezren préselődnek fel. A kisebbik lányuk is próbált felszállni, csak később ért oda. A család pénzt és ékszereket adott a vonaton szorongó embereknek, hogy nyissák ki az ajtót, hogy ő is fölférjen a vonatra. Az anyuka azt kiabálta, hogy babát vár, babát vár, engedjétek föl. Erre felszállt a lány, és azt kérdezte az anyjától: honnan tudod, anya? Pont most akartam elmondani, hogy babát várok. A lánynak hátra kellett hagynia ifjú férjét, aki bevonult harcolni. A kórházból kimenekített kisbabával a karján kismamaként ő néhány másik emberrel együtt ülőhelyet kapott, a család többi tagja végig állt – húsz órán keresztül utaztak. Az újszülöttet Munkácson átadták az édesapjának, a várandós kismama azonban rosszul lett a határon. Egy közeli kórházba vitték, hála Istennek, nem esett komolyabb baja, hamar kijöhetett. Az édesapja elmondta, hogy Spanyolországba tartanak, az ottani barátaikhoz.”

Annyira megérintett a család története, hogy egyszer csak azt éreztem, hiába vannak ők heten és hiába nincs nekünk erre helyünk igazán, megbeszéltem a férjemmel, lakjanak nálunk, amíg tovább nem tudnak indulni – meséli Gulyás Anna. „A beregsurányi határátkelőn akkoriban naponta négyezer ember haladt át, őket az ottaniak megmelengetik, megetetik, mindenkihez van egy kedves szavuk. Amikor meghallották, hogy még egy család került ebbe a továbbölelő helyzetbe, hogy lesz hol lakniuk, szinte örömünnep tört ki. Nekünk mondtak köszönetet azok, akik hetek óta talpon vannak, és nem hét embernek, hanem több tízezer embernek segítettek már…”

Budapestre egy Svájcból érkező önkéntes fuvarozta el a népes családot Annáék otthonába, akik közben egy másik, kisebb családot szállítottak a reptérre. Negyed órával értek haza előbb, mint a vendégeik. A gyerekeik átadták a szobáikat a négygenerációssá bővülő menekült családnak. Heten öt napon át laktak a Kő családnál. „Az első pillanatban kiderült, hogy Bábuska – a nagymama – számára az segít a traumafeldolgozásban, ha átadom neki a konyhát. Másnap elmentünk bevásárolni együtt – mindig azon nevettünk, hogy fél Magyarországnak meg fél Ukrajnának is elég lenne az a mennyiség, amit megfőzött a két családnak. Reggel, délben, este gyönyörűen feltálalta az ételt, köztük ukrán specialitásokat is, még Violácskánknak is csomagolt tízórait az iskolába. Azon viccelődtünk, hogy őt itt tartjuk magunknál, nem engedjük el.

Gyéduska – a csaknem nyolcvan éves nagypapa – eközben sokat mesélt az ukrán kultúráról, a népről, a hazáról. Rengeteget énekeltünk – gyönyörű, többszólamú ukrán dalokat mutattak nekünk. Sokat nevettünk és sírtunk is. A kismama, aki a férjétől el kellett, hogy szakadjon, a harmadik napon mosolyodott el egy kicsit először. A nyolcéves kisfiú napokon át csak fekete ceruzával rajzolt, semmi mást, csak kenyeret. Kaptunk tőle ajándékba egy rajzot, ezen mindannyian körbeüljük az asztalt, fogjuk egymás kezét – így szoktunk hálát adni. A legszélső alak a kezében tart egy kenyeret, amire cirill betűkkel, spanyolul rá van írva, hogy el pan – a kenyér. Ez az egyetlen felirat az egész rajzon.

Az édesapja elmondta, hogy ő maga a nicaraguai háború idején volt fiatal gyerek, és látta, ahogy az utcákon holttestek hevernek. Ezért is érezte fontosnak, hogy elhozza a családját az ukrajnai háborúból – nem akarta, hogy a kisfia is lássa ugyanezt.

Kiderült, hogy Munkácsról méregdrágán kocsival üzérek vitték el őket a határátkelőhelyre. Munkácson alig lehetett szálláshoz jutni, az utolsó helyeket ott is voltak, akik csillagászati összegekért kínálták. Azt is elmondta ugyanakkor, hogy képzeljem el, amióta átlépték a magyar határt, hány ember hányféleképpen segített nekik! Az önkéntes civilek, egyházi szervezetek, a helyi önkormányzat fűtött helyiséggel, étellel, itallal várták őket, gondoskodtak az elszállásolásukról, és valaki elhozta őket Budapestre is. Ez a fiatalember ráadásul azért, hogy ne érjenek hozzánk előbb, mint mi, útközben meg is hívta vacsorázni ezt a hét embert. Szóval, ez az apuka elmondta, hogy azon gondolkodott: lehet, hogy az ő szenvedésük most óriási, de sok más ember viszont megtapasztalhatja, hogy mennyire nemesítő dolog segíteni a nehéz sorsú embertársaiknak. Az ő helyzetük taníthat valamit másoknak – van módunk átérezni, hogy mindannyian egyek vagyunk.”

A segítséget pedig nem lehet eltúlozni. Az ostromlott városból csak a legszükségesebbel menekülhettek, így amikor ez a család Kijevben felszállt a vonatra, hátra kellett hagyniuk a csomagjaikat. A laptopjaikat sem hozhatták el, az a ruhájuk volt, amit éppen aznap viseltek. „Középosztálybeli család voltak, a megtakarított pénzük jó részét a bombázásokból kimentett újszülött tápszerére és a várandós lányuk vonathelyére költötték. Mi nem nagyon akartuk engedni, hogy ők vásároljanak, de egy idő után önállósódtak, ők is vettek ételt, meg mi is. Egyébként teljesen összeolvadtunk, olyan volt az itt létük, mint egy nyaralás. El is vittük őket várost nézni, hogy egy kicsit úgy érezzék, mintha turistaúton lennének. Fölmentünk a Mátyás-templom elé. Bismarck, az apuka egyszer csak elsírta magát, azt mondta, milyen szép, hogy az utcán sétálhatnak az emberek, a városban élet van – ilyen békesség volt Kijevben is.

A legtöbb barátom, ismerősöm, akik családokat fogadtak be, sokkal kevésbé ismerhették meg a menekülők történeteit, mert nem beszéltek annyira jól angolul a vendégeik. Mi a közös nyelv miatt egész más mélységekben értettük meg egymást. A történetük annyira megérintett, hogy írtam is róluk egy dalt. Azóta is váltunk leveleket, szoktak írni Madridból. Jól vannak, bekapcsolódtak a spanyolországi Vöröskereszt munkájába, menekülteknek segítenek.

Ők csupán öt napig adtak szállást egy családnak, de vannak, akik a háború kezdete óta rendületlenül szállásolnak el embereket, önkénteskednek, miközben a munkájukat is el kell látniuk – sorolja Gulyás Anna. Szerinte ha a gyülekezetek megnyitnák a termeiket, nagyon sok emberen lehetne még segíteni és az ellátásukkal járó feladatok elvégzésében is többen osztozhatnának. „A kislányom iskolája a márciusi hosszú hétvégét pár nappal megtoldva átmeneti szálláshelyet biztosított ötszáz embernek. Tanárok és szülők fogtunk össze, megvolt, ki miért felel: volt, aki a szállításért, volt, aki az élelmezésért vagy azért, hogy mindig legyen, aki beszélget a traumatizált családokkal. Ez azért is bizonyult jó megoldásnak, mert nagyon szerettünk volna segíteni, s így tudtunk is úgy, hogy azért mégsem kötötte le a teljes figyelmünket, időnket az önkéntesség, mellette el tudtuk látni a munkánkat is. Tudom, vannak, akik jóval többet vállalnak ennél. Szeretnénk segíteni mi is, keressük ennek az útjait. Annak örülnénk a legjobban, ha egy menekült diák vagy fiatal pár beköltözne hozzánk több hónapra a konyhánk fölötti galériára. Feltettük a szállásfelajánlásunkat több fórumra: nagy szeretettel várjuk őket!"

Gulyás Anna zenekara, a HolddalaNap zenekar Csendből Szőtt Hangszőnyeg című virágvasárnapi imádságkoncertjén hangzott el az említett dal, amely 1:02:32-től hallható az itt található koncertfelvételen. Érdemes meghallgatni az egész koncertet: e dal után Draskóczy Lídia gyönyörű imádságát, vagy előtte Gulyás Anna szerzeményét, mely a karantén traumáit feldolgozó egyik új dala.

Képek: Kő család, Asszonyi Eszter