A gyülekezetek az elmúlt bő két hónap tanulságait fokozatosan levonva indítják újra az istentiszteleteket és a közösségi életet. Cikkünkben három dunamelléki, vidéken szolgáló lelkipásztorral beszélgettünk a karanténban megtapasztaltakról, arról, mit jelentett számukra a veszélyhelyzet, hogyan oldották meg a különféle váratlan helyzeteket, és mit gondolnak az újraindulásról. Néhány kiragadott példát láthatunk a falusi és városi gyülekezetek közül, egyben betekinthetünk a lelkészi szolgálat személyesebb részleteibe.

Válságprogram
Kecskemét százezres megyeszékhely, ahol a különféle városrészekben működő gyülekezetek egy egyházközséget alkotnak. A vírus miatti leállást gyorsan és átfogóan kellett kidolgozniuk, hiszen az egyházközséghez templomok, parókiák, oktatási és szociális intézmények is tartoznak.
„Az egyes igazgatási területek igazgatói a március 15-i hétvégén válságprogramot állítottak össze. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy nem tudtuk, mekkora mértékű lesz a leállás, úgy éreztük, mintha az autópályán a tejfehér ködbe hajtottunk volna. Először az oktatási intézmények, később a gazdasági és foglalkoztatási területek helyzetét kellett rendezünk. Egyházközségünk gyors és hatékony átállása az igazgatók érdeme, hiszen mindenki gyorsan elkészítette a válságprogramot a saját területén, lelkészként ezeket kellett összehangolnunk. A felszabadult kapacitásokat többek között a diakóniára és az idősellátásra csoportosítottuk át” – számolt be Kuti József kecskeméti elnöklelkész.

Az egyházközség számos időskorúval áll kapcsolatban, a járvány alatt a 12 fős lelkészi kör külön rendszert alakított ki az ő megszólításukra és segítésükre. „Minden lelkésznek legalább öt gyülekezeti tagot kellett felhívnia naponta és megtudni, hogy van, van-e szüksége segítségre. Azt tapasztaltuk, ha napi 20-22 főt elérünk, akkor egy idő után fel tudjuk mérni a gyülekezetben élők helyzetét, ez a házi segítségnyújtás szolgálata miatt is fontos volt. Egyik presbiterünk mezőgazdasági vállalkozó, ő nagy mennyiségben ajánlott fel gyümölcsöt, ezeket kiosztottuk, ilyenkor személyes találkozásokra nyílt lehetőség.”

Mennyire kapcsolódunk?
Az idősebb korosztály is széles skáláját mutatja az internethasználatnak, ám a járvány megmutatta: a kulcskérdés a valódi kapcsolattartás, és nem a technikai körülmény.
„A rendszeres internetezőket könnyedén elértük, de vannak, akik még nem tagozódtak be a gyülekezetbe, és nem tudjuk az elérhetőségüket, őket szem elől vesztettük. Az idősebbek terén tehát nagy a látencia, felületesen érjük el azokat, akik korábban nem alakítottak ki viszonylag erős kapcsolatot a gyülekezettel. Sokan vannak, akik minden vasárnap eljönnek, de nem regisztrálják magukat, emiatt nem tudjuk az elérhetőségüket. Ez komoly tanulság számunkra, és kérdés, hogy a gyülekezeti tagok mennyire kapcsolódnak a közösséghez, ahogy az is, mennyire küzdünk meg a gyülekezeti kapcsolatainkért. Ha a hagyományos módszerek nem működnek, újabb technikákat kell keresni.”

A járvány mindenhol kreatív megoldásokra sarkallta a közösségeket. Nemcsak a szolgálók, de az igehallgatók is megtalálták ezeket.
„Feleségem a Sion házak lelkésze, ő és az ifjúsági lelkészek kitalálták, hogy a házak belső udvarában, ahova a lakások néznek, az udvaron tartanak szerenád-istentiszteletet. Meghirdettük, hogy vasárnap délután három órakor aki kijön a balkonra, együtt énekelhet a szolgálókkal. Maga az istentisztelet áhítatból, éneklésből, rövidebb igemagyarázatból állt.
A kecskeméti Nővszövetségben minden tagnak vagy egy adott párja, akivel tartja a kapcsolatot. Az egyik idősebb párról tudjuk, hogy közösen vettek részt online istentiszteleten: egyikük felhívta az internetező társát, aki a számítógép hangfalához tartotta a telefont, közösen meghallgatták az igehirdetést, majd imaközösséget tartottak.”

Számvetés
A Kecskemét-Széchenyi téri templom felújítás alatt van, így az istentiszteleteket az új kollégium dísztermében tartják 2019 júliusától. Ebben a helyzetben mást jelent az „üres templom látványa”, ahogy erről Kuti József mesélt.
„Azt éreztem az igehirdetésre való készülésben és a prédikáció során, hogy folyamatosan a gyülekezetre gondolok, és az igehirdetés mint kommunikáció elég erős ahhoz, hogy fölülírja a tekintetek és találkozások hiányát. Drasztikus különbséget éltünk át, de erősebb volt a tudat, hogy most az ige körül vagyunk közösségben, távol egymástól. Számomra inkább technikai, mint spirituális terhet jelentett a kamerával kommunikálni.”

Az újraindulás komoly kérdéseket vet fel.
„A húsvéti úrvacsorakor éreztem azt, hogy most várnunk kell, jöjjön el az a lehetőség, amivel oly sokszor élünk, de nem mindig becsüljük meg azt. Sok mindenért aggódunk, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre – ahogy Jézus fogalmaz. Kiderült, mennyire könnyen működik az egyház nélkülünk, és ez megvilágította, hogy mi az igazán szükséges.
Az a félelmem, hogy számvetés nélkül áll vissza minden a régi kerékvágásba. A karantén olyan volt, mint a költözés – muszáj átgondolni, mi az, amit átviszünk a következő lakásba, és mi az, amit ki kell dobnunk. Ez az egyik legnagyobb tanulság: ne vigyünk át olyat, amit már 10 évvel ezelőtt el kellett volna hagynunk.”

GottfriednéMadai Éva férjével közösen a Nógrád megyei Diósjenőn szolgál. Az elmúlt időszak egyszerre volt lelkileg megterhelő és békés számára, mint feleség és anya ajándéknak élte meg, hogy családként rengeteg időt tudtak együtt tölteni – a lelkészcsaládok tudják, hogy ez mekkora kincs. Lelkészként azonban számtalan kihívással kellett szembenéznie a végtelennek tűnő online tér adta korlátok között.

Hullámvölgyek között
„Az első pánikot nagyon feleslegesnek éreztem. Amikor bezárták az iskolát és a vészhelyzet előállt, fokozatosan nehezedett rám a járványnak és a karanténnak a terhe. Folyamatosan bennem volt az a meggyőződés, hogy azAtya kezében vagyunk akár egészen közel jön hozzánk a betegség vagy a következménye, akár nem. Csak az történhet meg velünk, amit Őmegenged. Az első online istentiszteleten éppen én szolgáltam és az az igeszakasz került elém, amikor az ígéret földjéhez közeledve az Úr megkérdezi Mózest: „Megnyugtat téged, ha az én orcám megy veletek? Mózes pedig azt mondta: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!”

Az Ő arca nekem is békességet adott. Ebben az új és nehéz helyzetben végig ebbe kapaszkodtam és ebből merítettem bátorságot újra és újra, mert nekem is voltak mély pontjaim: amikor a szüleinkért aggódtunk vagy láttam a betegek és halottak számának növekedését vagy hallottam, hogy a faluban is néhány családot mélyen érint a karantén következménye vagy hogy egy presbiterünk felesége a kórházban megfertőződött.”

„Az online istentisztelet igazi kihívás volt számunkra. Idegenül hatott az egész. Korábban sosem csináltunk ilyesmit, de azt tudtuk, hogy a gyülekezet miatt fontos belevágnunk. Az első felvételkor egyedül maradtam a templomban és végigzokogtam az egész szolgálatot. Talán az új és kiszámíthatatlan helyzet és Isten változhatatlanságának kettőssége váltotta ezt ki belőlem. Ott tudatosult bennem igazán, hogy ez tényleg csak az Ő orcájával fog menni. Természetesen szükséges volt az újra felvétel. A férjemmel minden szombaton megküzdöttünk az üres templommal, a kamerával, a vágással. Egy idő után némileg alkalmazkodtunk a helyzethez és ebben sokat segítettek a visszajelzések is. Az emberek várták az alkalmakat és sokan a megszokott időben a harangszóra, családi körben ültek le vasárnaponként a templompad helyett a kanapéra.”

A rétegalkalmak anyagait is igyekeztek rendszeresen eljuttatni az online térben a különböző csoportoknak. Azok számára pedig, akik nem használnak internetet, az istentisztelet és a hétközi alkalmak szövegét papírformában hordták szét. Hétről hétre mintegy 40 példányt. Ebben és az egyéb segítségnyújtásban a lelkészcsalád, és a gyülekezet családjai is kivették a részüket. Volt, aki bevásárolt az időseknek – bár az volt a tapasztalat, hogy csak kevesen tartottak erre igényt – volt, aki a maszkkészítés folyamatát koordinálta és mindenki igyekezett a maga helyén segíteni.

A szabályok betartása miatt csökkentett létszámmal ugyan, de Húsvétra összeállt újra a gyülekezet „zenekara”, hogy énekszolgálattal gazdagítsa az online istentiszteletet. Anyák napjára pedig egy videót készített a lelkészházaspár a közösséghez tartozó összes gyerekről - gyülekezeti ünnepség híján - így megajándékozva az édesanyákat és a nagymamákat. A kapcsolatot az idősebbekkel telefonon, a fiatalabbakkal pedig a közösségi oldalakon tartották.

Kevesen, szétszórva, maszkban
Diósjenőn május 17-én került sor az „újranyitásra”.„Ajánlást írtunk, hogy a 65év felettiek lehetőleg maradjanak otthon, bár azt is kifejeztük, hogy senkit sem fogunk hazaküldeni, de mindenki hozzon szájmaszkot. Az ajánlást a többség komolyan vette, így az első vasárnapon mintegy negyven gyülekezeti taggal tartottunkistentiszteletet. Ez a szám eltörpül a szokásos 120-150 főhöz képest. Furcsa volt a szinte üres templomban egymástól távol, maszkban ülni.”

„Amikor az újrakezdésről gondolkodtam, mindig az volt bennem, hogy ez egy katartikus élmény lesz. Azt kell mondanom, hogy a katarzis elmaradt. Nyilván örültünk a találkozásnak, mert nagyon vágytunk már erre és többen is kifejezték: egészen más volt itt lenni, mint a képernyő előtt ülni. Valami mégis hiányzott. El kell fogadnom, hogy folyamatos lesz a visszatérés. Amilyen hirtelen kellett szembesülnünk a bezárt templommal, olyan lassan állunk vissza a normális működéshez és remélem, hogy visszaállunk. Ehhez nagyon sok imádságra és bátorításra lesz szükség. Addig pedig azt tanuljuk, amit Pál apostol jól megtanult: „hogy a körülményeim között elégedett legyek.”

A mi ügyünk
A járvány az adakozásra is hatást gyakorolt. Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi lelkész, vértesaljai esperes sokkal intenzívebb adakozásról számolt be, mint azt előre vizionálták.
„Nincs a köztudatban, de a református gyülekezetek önfenntartók, az adott közösség megszokása szerint alakulnak a pénzügyek. Most fellibbent a függöny, kiderült, hogy a gyülekezetek hogyan viselik a nem szokványos helyzeteket. Lovasberényben a gondnokunk megfogalmazott egy levelet, amelyben tisztán, egyértelműen beszélt a helyzet súlyosságáról. Felhívta a figyelmet, ha szeretjük közösségünket, fejezzük ki ezt az anyagi odaszánásban is. Másfél hónap alatt 800-900 ezer forint plusz bevétel érkezett, ennek egy része perselypénz-kipótlás, másik része adomány és egyházfenntartói járulék. Soha nem volt ennyire stabil az anyagi helyzetünk, mint most.”

„A valóság mindig a nehéz helyzetben válik világossá. Nagyon sok közösségben csak két-három gyülekezeti tag viszi vállán az egész közösséget, de a járvány alatt épp az ellenkezője derült ki egyes gyülekezetben. Megyei szinten vegyesebb a kép, de nem olyan rossz, mint amire számítani lehetett. Azt látjuk, sokkal több a lelki és humán tartalék a gyülekezetekben, mint amennyi a normál működésben látszik. Sok helyen hallottam, hogy az idős testvérek félreteszik a perselyüket, elköteleződnek, ez igaz a fiatalabb korosztályra is. Az egyházmegye 36 gyülekezetéből 4-5 jelezte, hogy segítségre lesz szüksége, ezeket a helyeket megvizsgáltuk, a megye ott állt segítségként. Legalább tíz segítségkérő gyülekezetre számítottam, ez azt üzeni, hogy az emberekben felébredt a felelősségtudat, rádöbbentek, hogy a gyülekezet a mi közös ügyünk.”

Az egyház kommunikációja
Az online istentiszteletek felvételét még a legkisebb falusi közösségek is megpróbálták. Az esperes elmondta, minden lelkész megpróbálta a legtöbbet kihozni a helyzetből, egyben kiderült számára, hogy a lelkészi kommunikációnak folyamatosan fejlődnie kell. Erre volt példa a lovasberényi e-hitat.

„Minden hétre készítettünk videó-áhítatot, amit e-hitatnak kereszteltünk, az anyagoknak külön youtube-csatornát hoztunk létre. Két iskolát is fenntartunk, egyet Lovasberényben, a másikat Vértesacsán. Az iskolák minden családjának kiküldtük a videókat, arra kértük a szülőket, gyerekeket, hogy együtt nézzék meg, ilyenkor valamelyik bibliai példázatot dolgoztuk fel modern formában, ebben a családom segített. A családok együtt hallgathatták az istentiszteleteket és a e-hitatokat. Felemelő élmény volt számomra, amikor az utcán megállítottak, és elmondták, mennyire örültek ezeknek.”

A lelkész szerint a járványnak sok pozitívuma volt, ugyanakkor kiderült számára, hogy az egyháznak komoly restanciája van a családok megszólításában és bevonásában. Családapaként arra fektette a hangsúlyt, hogy a felelősséget a békességet megőrizve vállalja fel.

„Keresztyén emberként nem lehetünk azok, akik a társadalomban feszültséget gerjesztenek, és akik mindenkinél mindig jobban akarunk tudni mindent. Nem marad más, mint hinni abban, hogy a világ felett van egy hatalom, Isten kegyelme és gondviselése, ami ha kell, közbe tud avatkozni. Mivel nincs elég szakmai tudásom, ezért követnem kell a felelősséget vállalók utasításait. Azok felett sem szeretnék ítélkezni, akik azzal érveltek, Isten hatalmasabb a vírusnál.A megye lelkészeinek azt mondtam, hiszem, hogy Isten hatalmasabb, ő nem fog megfertőződni, de ha felelőtlenek vagyunk, elkaphatjuk a vírust.”

A család mint a jövő záloga
„Négy fiunk a mi példánkon keresztül tanulják meg a nem szokványos helyzeteket kezelni. Ha rajtunk pánikot, félelmet látnak, akkor ez fog beépülni a szívükbe, a gondolataik közé, és azt látják, a világ alapvetően bizonytalan, félelmetes hely. Gyönyörű volt látni a békességüket, azt, hogy nem félnek, és hogy megértették: lehetünk keresztyénként a legnagyobb bizonytalanságban is a békesség sugárzói.”

A járvány az egyházban és a világban is arra hívta fel a figyelmet, hogy az igazán embert próbáló helyzetekben leginkább a családra számíthatunk – summázta gondolatait.
„Nem is gondoltam volna, milyen sokaknak a vasárnap várt nap. Fiatalként mindent természetesnek veszünk, de a templomnál, parókiánál sokkal mélyebb dimenziókban található az egyház lényege. Elképesztő energiákat szánunk a gyerekek közötti szolgálatra, de mennyit fordítunk a családok gondozására? Templomainkból éppen az egész családok hiányoznak a legjobban, ebben nagyon kell változnunk.
A járvány kezdetén az egyházi kommunikáció arra fókuszált, hogy a karantén mekkora lehetőség a családoknak az együttlétre. Azt is tapasztaltuk, ez nemcsak öröm, hanem ezerszeres átok lett ott, ahol eddig sem volt békesség és intimitás. Van olyan üzenetünk, amivel a családok egészét el tudjuk érni, vagy csupán az idősek maradtak nekünk? Ezekkel a kérdésekkel muszáj foglalkoznunk a karantén után.”

Képek: krek.hu, diósjenői, lovasberényi református gyülekezetek, e-HITat youtube csatorna