Szeretettel ajánlom az önző világ kritikájaként, hogy mégse így legyen...

Ma már csak kevesen emlékeznek azokra a szalma fedésű kicsi házakra, amelyek a falvak utcáin annyira elszaporodtak a század elején, ha nem is a divat miatt, hanem a szegénység okán. Gyermekkoromban inkább a falusi porták melléképületein lehetett ilyen tetőzeteket látni. Nagyon szegény ember volt az, aki a kolhozosítás ellenére is nem tudta a szalmát cserépre, palára vagy nádra cserélni.
Gyermekként mindig meghatódtam, ha ilyen épületek (inkább romok) közelébe kerültem. Valahogy titokzatosnak tűnt a megavult, már-már feketedő rozsszár a tetőn, ugyanakkor egészen utálatosnak éreztem az elévült, rothadtan egymásba tapadó szálakat, amelyek nyálkásan tenyésztették a mohát és a bogarakat. Nagyon csodálkoztam azon, hogy néhány gólya-pár minden undorom, félelmem ellenére mégis szívesen tanyázott az ilyen kísértetes tetőgerincek élén. A zsúptetőről nem tudtam megfeledkezni, hiszen a nagyanyám kertje alatt ott állt a titokzatos szomszéd, rejtelmes és üres zsúpfedeles istállója. Sem családja, sem egyetlen jószága, akárcsak egy árva pára, annyi sem volt abban a szalmás viskóban.
Történt azonban egyszer, hogy a nagyanyám másik kertszomszédjának ugyancsak szánalmas szalmás kunyhója meggyúlt a nyári hőségben. Nagy riadalom lett. Soha nem láttam édesapámat olyan gyorsan futni a templomhoz mint akkor, hogy félreverje a harangokat, és oltani hívja a falu népét. Özönlöttek is azonnal az emberek, mindenki hozott valami hasznosat magával. A férfiak villával, lapáttal érkeztek, a nők inkább vederrel. Az idősek megdöbbenve álltak tehetetlenül. Mi gyermekek félve és kíváncsiskodva tisztes távolból figyeltük az eseményeket. A mély kútba soha nem látott sebességgel engedte le a vedret és húzta a vizet édesapám, majd miután elfáradt a hórihorgas szomszéd követte példáját. Minden megszeppenésem ellenére eszembe jutott, hogy akkor sietett még ennyire, amikor meszet oltott és a mész annyira kívánta a vizet, hogy majdnem magára gyújtotta a dézsát. Már-már kuncogni kezdtem, amikor édesanyám kétségbeejtő hangját meghallottam: nincs több víz a kútban! Azonnal a komolyabbik eszemhez tértem. Gyermekfővel is fel tudtam mérni, hogy a teljesen száraz környéken nem lehet megállítani a tüzet, és az lassan tovaterjed a családi hajlékokat is veszélyeztetve, a miénket is. A tűz ropogtatta a szalma után a léceket, a deszkákat, a gerendákat is. A lángoknak hatalmas étvágya volt. A lángnyelvek a templom tornyának magasságával vetekedtek. Az önkéntes tűzoltók nem adták fel a harcot, mind távolabbi kutakból egyre többen hordták a vizet. Tudták, hogy a tűzfészket kell megsemmisíteni.
A heroikus küzdelemben talán csak mi távoltartott gyerkőcök vettük észre, hogy megjelent a titokzatos szomszéd is. Egyik kezében veder, a másikban egy méretes rongy, talán egy elnyűtt nadrág darabja. Nagyon kíváncsi lettem a ritkán látott titokzatosra. Kezdtem rosszul érezni magam, amiért eddig rosszat gondoltam róla, igaz a környezetemben senki sem mondott róla kedvezőt. De most tüzet oltani jött. Ez mégis csak férfias. Van lelke, és gondol a bajba került szomszédra. Amikor már azt is kezdtem elgondolni, hogy íme a nyomorúságban mégis mindenki magára talál, de a bajban felebarátjára is, és az eltemetett emberség is feltámad, akkor elképedtem. Életem első gyógyíthatatlan csalódása mennykőként szilánkolta a szívemet. Innentől tudtam, hogy sátán is van az emberben. A titokzatos szomszéd ugyanis vette a létrát és készültségével együtt - mint tuűrol pattant ifjú - felkúszott saját putrijának fedélzetére, és mindenki megbotránkozására vizes ronggyal borogatta - mint lázas gyermekét anyja- a rothadó tetőt, annak moháit és bogarait.