A sárbogárdi lelkésznő lenne az első, aki tiltakozna az ünneplése ellen – állította Magyarné Balogh Erzsébet a Vigasztaló című folyóirat Szabó Éva emlékének szentelt különszámában.
Az ünneplésben mégsem vezethet most az áldott emlékű lelkipásztor szent alázata, mert nagy szükségünk van arra, hogy újra tanuljunk sírni saját és népünk bűnei miatt, ahogy arra is, hogy ébredésért könyörögjünk a Szentlélek által. Nem módszerek rendszerezett, pásztori portréba csomagolt gyűjteményével szeretnénk őt köszönteni, hanem felidézve alakját, lelki életének alappilléreit, igyekszünk esélyt teremteni arra, hogy kitartásából a ma embere is erőt meríthessen.

Szabó Imre esperes és családja a fasori református parókián

Csak nézzük meg Szabó Éva kezét egy-egy pillanatra élete folyamán! Ahogy a hegedű vonójához szokott érzékeny és kecses kezét látjuk a második világháború alatt az oltóláncban kézből kézbe adni a vizes vödröt a fasori templom lángjai ellen harcolva, az ostrom után a menhelyről elhozott gyerekeket fürdetve, tetvezve, a Julianna Iskola pincéjében zsidó családokat rejtegetve, kvadrátírás közben szépen haladva jobbról balra, majd falusi papnéként hajnalban jószágot etetve, karácsonyi istentiszteleten két-három órát is ülve meggémberedett ujjakkal a harmónium mellett, mély hittel adva kézbe a kenyeret és a bort, amikor az egyháztól sok évtizednyi hűséges szolgálat után erre felhatalmazást kapott.
Ezek a kezek arról a pazarló szeretetről beszélnek, amelyet ő maga is úgy kapott, de nem tartotta meg dédelgetve, hogy el ne fogyjon, hanem szent tékozlással, semmilyen körülmények között meg nem rendülő mély, belső derűvel adta tovább.

„Jó kislányból” Isten szolgálólánya
A fasori református parókián a fiatal lelkészházaspár elsőszülöttje, Éva, felállva ágyacskájában kitárta a kezét az ablak felé és rögtön a személyénél fontosabb körülményre irányította a figyelmet: Süt a nap!
Szabó Imre, a budapesti egyházmegye első esperese és a kolozsvári származású Tamás Éva gyermekének tehát nem voltak első szavai. Neki első mondata volt – és ez rögtön megfelelt életprogramnak is. A körülményektől függetlenül fókuszálni arra, ami biztos és változhatatlan: Isten szeretete, amely hozzánk legközelebb Jézus Krisztus kereszten szerzett győzelmében jött.

Ez volt az a gondolat, ami a kis Évában Victor János bácsi vasárnapi iskolai tanításain keresztül először megragadt. Az eső megjegyzett aranymondása pedig Lukács evangéliuma 9. részének 62. verse: „Valaki az eke szarvára veti a kezét és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” Ezt a tényt nyolcvankét esztendősen lejegyzett önéletírásában találjuk, melynek címéül élete első mondatát, a Süt a nap!-ot választotta.

A Fasoron túl a Julianna Általános Iskola és a Baár–Madas Református Gimnázium adták meg Szabó Éva élete korai szakaszának védettségét. Úri kisasszonynak nevelték, német nyelvű óvodát követően is gondja volt a családnak a nyelvtanulásra, ahogy a sportra is. Évának korcsolyabérlete volt télen, de vívott és rendszeresen úszott is testvéreivel együtt. Hegedülni tanult, koncertre, múzeumba, Operába járt, gyönyörű énekhangját anyai nagyjának, külső tulajdonságait édesanyjának tulajdonította. Édesapjáról írja, hogy Ő volt az igazi „Süt a nap” ember, akinek az arcán mindig fény ragyogott, így lehetett nemcsak testi, hanem lelki édesapja is. Éva úgy készült a konfirmációjára, mint a menyegzőjére, tizenhat éves volt ekkor és mint minden konfirmandus, ő is megfogalmazta édesapjának egy levélben élete rövid történetét, ezen keresztül ragadva meg az alkalmat a bűnvallásra. Visszaemlékezésében nem kíméli, nem szépíti önmagát. Ez a hozzáállás, melyen keresztül jellem érett és formálódott, hogy tanulni szerető, engedelmes „jó kislányból” Isten elhívott igehirdetőjévé, tevékeny szolgálólányává legyen. A különbség mindössze ég és föld.

Jellempróbák
Már a Budapesti Református Egyházmegye leánymissziós munkása volt Éva és az ébredés tüzében szolgált a lányok között, amikor első vőlegénye egy hónappal a tervezett esküvőjük előtt indoklás nélkül felbontotta az eljegyzésüket. Az okot, a vádakat nem Évával tudatta a volt kedves, hanem azzal a missziói körrel, melynek mindketten tagjai voltak. Ebből a baráti társaságból egyetlenegy ember ment el Évához, hogy megmutatva a kapott levelet széttépje, majd a cserépkályhába dobja ezekkel a szavakkal: „Színtiszta hazugság! Isten segítse ki magát ebből!” Szabó Imre volt az, aki egy évvel járt Éva fölött a teológián és mindenki csak Espinek becézte, névrokona után, akiről akkor nem sejthette, hogy egyszer igen közeli rokonok lesznek még.

Ötvenhét évet éltek és szolgáltak együtt, s ezt az első, határozott vigasztalást még sok követhette. Mindjárt a házasságkötésük után néhány hónappal volt rá alkalom, amikor egy orvos megvizsgálva Évát, azt mondta: törődjön bele, hogy soha nem lesz gyermeke.
Az orvostudomány akkori állapotára Isten hétszeres gyermekáldással válaszolt.
Az egyház pedig akkori állapotában a misszióra teljes forrásmegvonással válaszolt. Így Szabó Imrének és Szabó Évának is a házasságkötésüket követő harmadik évben megszűnt az addigi, misszióhoz kötődő állása. A házaspár Isten vezetésében bízva elfogadta az első felajánlott helyet: ez volt Sárbogárd, életük és szolgálatuk további helyszíne.

Bár Éva édesanyja nagyon nehezen viselte, hogy több nyelven beszélő, művelt és tehetséges lánya falusi papné lett, de Éva visszaemlékezésében nemcsak arról vall, hogy Isten már gyerekkorában odaadta neki a falu szeretetét, hanem úgy látta, egészen Sárbogárdra kerülésükig falusi életre készítette fel.
Soha nem panaszkodott és a szívében sem lázadt a kemény munka, vagy nehéz körülmények miatt, miközben igehirdetéseire készülve nemcsak a kommentárokat, hanem az angol és német nyelvű szakirodalmat is forgatta. Úgy emlékeznek rá, mint akinek nemcsak a lányok és a gyerekek között végzett szolgálata volt felbecsülhetetlen, és mint aki nemcsak lelkigondozóként, de igehirdetőként is komoly értéket hagyott maga után – így emlékeznek rá azok, akik közelről ismerték.

A sárbogárdi „missziós ház”
Sárbogárdra kerülésüket követően az imaórán alakult ki az első közösség, bár kezdetben hárman vettek rajta részt mindössze. De aki hitre jutott, rögtön csatlakozott a maroknyi csapathoz. Gyermekei úgy emlékeznek erre a korszakra, hogy a sárbogárdi parókia kapuja mindig nyitva állt, és mindig történt ott valami. A faluból, az ország bármely zugából, de külföldről is érkezhetett bárki – és vendég mindennapra jutott. Pedig nem éppen előkelősége miatt keresték a parókiát az emberek, amelyről Éva maga úgy vall: „Hét kisgyerekkel állandóan küszködve az időhiánnyal, a mosogatás, a szennyes halmazaival, az öreg épület omladozó hibáival, mindig úgy éreztem, hogy rendetlenség, piszok és elhanyagoltság vesz körül.” (Süt a nap!,139. o.) Zsindelyné Tüdős Klára, aki olyan szeretettel tekintett a házaspárra, mintha saját gyermekei lennének, ezzel szemben így dicsérte Évát ott jártakor: „De jó nálatok! Olyan szép tisztaság, úri rend van az otthonotokban!”

A két valóságérzékelés közti különbség feloldása azt gondolom, nem ott keresendő, hogy Szabó Éva túl szigorú lett volna magához – hanem egész lénye legmélyéből fakadt az a tisztaság, úri rend, amely az otthonukban annak ellenére érezhető volt, hogy hét gyermeket nevelni semmi esetre sem volt könnyű feladat.
Először lelkészi összejövetelek, csendesnapok, konferenciák helyszíne és a reformátusság karizmatikus megújulásának helye lett Sárbogárd. Ez azért is lehetett így, mert Szabó Éva sosem mondott le saját megújulása iránti igényéről.

„Tanított bátorságra”
„Bátorságra tanított” – vallja róla elsőszülött gyermeke, Szabó Imre, aki úgy emlékszik édesanyjára, mint aki sosem mondott másokat megítélő szavakat. Ennek heroikus voltát akkor értenénk meg igazán, ha az őt ért nem kevés igaztalan vádat számba vennénk – de nem vesszük. A Szentlélek munkájáról református egyházunkban is sokan sokféleképpen vélekednek a mai napig, és egyik csoportban sincs senki, aki meggyőződése alapjaként ne a Szentírást és Jézus Krisztus megváltó és szabadító munkáját jelölné meg. Szabó Éva és Szabó Imre szolgálata idején sem volt ez másként, de mégsem lehetett könnyű átélni, hogy mind az ébredési mozgalmak vezető emberei, mind a hivatalos egyházi elöljárók nemcsak elfordultak és elhatárolódtak a szolgálatuktól, de kis híja volt csak, hogy elkerülték a fegyelmi eljárást.

Szabó Éva szenvedésben kiformált alázattal és szeretettel szólt azokról, akik őket megbélyegezték, mondta róla Magyarné Balogh Erzsébet búcsúztatásában.
Megtörhetetlen hite volt, soha nem panaszkodott, mert egész életét Krisztussal élte meg – vallja róla Sándor fia.
Mindennapi kegyességére Miklós fia így emlékszik: „Mindenkinél korábban kelt és a nap első óráját igeolvasással, imádsággal és csenddel töltötte.”
„Imádságban élt” – vallja róla Gábor fia.

Saját visszaemlékezésében azt írja, hogy az imádság kegyelmét nem kapta olyan bőséges mértékben, ahogy a Bibliaolvasás élettápláló gyakorlatát.
Vajon sokat imádkozott Szabó Éva, vagy keveset?
Informatív lehet, hogy sokan pusztán azért keltek útra az ország különböző pontjairól, hogy együtt imádkozzanak vele, mert tudták, hogy nem hallgatja el, amit a Szentlélek által megért. Sokan emlékeznek rá úgy, mint aki fáradhatatlanul közbenjárt értük, féltő, nevelő szeretettel szerette a hívő népet.
Ennek a szeretetnek a jele volt két állandó és meglehetősen kellemetlen kérdése is, melyekkel a Krisztussal való élő kapcsolat valódiságát firtatta Tatai István lelkipásztor emlékezése szerint, jelesül, hogy mit mondott neked az Úr Jézus az elmúlt napokban? Másfelől pedig tettél-e valakinek bizonyságot az elmúlt héten?
Ha ma kérdezne, ki tudna válaszolni? Ki érezné esetleg sértve vagy lemeztelenítve magát?

Gyermekei életük minden fordulópontján egy Igét kaptak tőle, melyek Szabó Évát is vezették és bátorították a legsötétebb körülmények között is. „Volt idő, amikor rajta kívül senki nem hitte annak az Igének az igazságát, amit az életemre kapott. Én a legkevésbé” – vallja Gábor fia. De az Igének igaza lett. Szabó Éva nem szégyenült meg hitében, amivel gyermekeit és a rábízottakat egyaránt Isten Igéjéhez és nem önmagához kötötte.

Tudunk-e ilyen hittel nézni a gyermekeinkre, gyülekezetünkre, elöljáróinkra, egyházunkra: mint akik olyan harcban állnak, amelynek kimenetele nem kétséges? Ez Szabó Éva öröksége.

Nem elméleti kereszténység, hanem húsbavágóan gyakorlati. Lépésről lépésre épült, a saját szükségeit figyelmen kívül hagyó adakozásból, a Biblia mély és komoly olvasásából, az ima és az énekelt ima erejéből, a templom szeretetéből, az úrvacsorában megújuló életből a Szentlélek által.

Könnyű és naivan egyszerű lenne a hívő élet? Nem gondolom.
Nehéz és elhordozhatatlan? Még annyira sem. Az az élet, melyet Szabó Éva élt, kapcsolatokban lüktető, másokat tápláló és éltető élet, ami nem könnyű és nem nehéz. Hanem valódi.

Fotók: Családi archívum

Forrás:
Vigasztaló, A Parakletos Alapítvány testvéri körlevele, 34. évfolyam/ 2024. május
Szabó Imréné Szabó Éva, Süt a nap!, Magánkiadás, 2022.