Családi körben
„Reggelente bebújtunk az ágyába, ahol Goethét és Schillert olvasott vagy Petőfi- és Arany-verseket tanított nekünk fejből” – emlékszik vissza Szacsvay Éva legkedvesebb gyermekkori élményeire. Olvasni is nagyapja lábainál, az íróasztal alatt ülve tanult meg: az éppen kezébe akadt könyvet felmutatva kérdezgette a betűket tőle. Mint egykor, a paraszttársadalom nagycsaládi szerkezetében, náluk is öröklődött az irodalom szeretete. „Négyezer kötetes könyvtára mindig rendelkezésemre állt: filozófia, történelem, művészettörténet, teológia, a teljes magyar és európai szépirodalom, kulturális antropológiai művek. Fel sem tudtam fogni akkor, micsoda gazdagság ez” – mondja a muzeológus. Néprajz iránti érdeklődését Bibó István nagybátyjának és Ravasz Lászlónak köszöni, nagyapja mindig rajtuk tartotta a szemét és a kezét. Mindenben segítette Évát is, legyen szó pályaválasztásról vagy rögtönzött egyházi házasságkötésről Bimbó utcai lakásuk szobájában.

Nem egyszerű nagyszülő–unoka kapcsolat volt az övék, hanem annál sokkal több: Ravasz László tartotta fenn lelki értelemben is az egész családot, amiben segítségére volt derűs természete. „Mi voltunk a gonosz burzsoá, az alkalmatlan semmirekellők. Csak úgy tudtuk átvészelni azokat az időket, hogy folyton a dolgok humoros oldalát látta és láttatta. Bearanyozta vele a mindennapjainkat.” A családszerető és -tisztelő püspököt a legfájóbb pontján gyötörte a hatalom: sorra vették és bebörtönözték családtagjait. Éva édesapjáról a gyerekek sokáig úgy tudták, hogy kórházban van. Meg is látogatták a székesfehérvári börtönben, ahol minden stimmelt: csíkos pizsamájában ölelhették magukhoz.

Ravasz László kitelepítés helyett azt a „kedvezményt” kapta Rákositól, hogy ha lemond minden tisztségéről és lelkészként is nyugdíjba vonul, kiköltözhet Leányfalura. Minderre azzal a feltétellel volt hajlandó, hogy leánygyermekei hazaköltözhettek hozzá a kitelepítésből, Okányból. A budapesti nagypolgári létről a családnak át kellett állnia a falusi életmódra, amit csak egymásba kapaszkodva tudtak megtenni. Míg egy letűnt polgári kor verandáján, erdélyi kalotaszegi bútorok és hímzett párnák között kapirgált az a két-három tyúk, amit nagynénjük vásárolt a reggeli lágytojás reményében, Ravasz László alkotómunkával töltötte az elzártság évtizedeit. Folyamatosan olvasott, jegyzeteket készített, Bibliát fordított és prédikálhatott is, ha nagy ritkán felkérték és az egyházügyi hivatal engedélyezte. Bibliaórákat is tartott egy-egy kis közösségnek, akik Budapestről kijártak hozzá.

A pócsmegyeri református gyülekezetben presbiteri tisztséget vállalt, jó kapcsolat fűzte Borzsák Sándor lelkipásztorhoz, aki próbálta minél szorosabban bevonni a gyülekezet életébe. A gyerekeknek, unokáinak minden héten vasárnapi iskolát tartott, és csokoládé híján ampelopsziszlevelekbe csomagolt kockacukorral jutalmazta őket. „Ez kicsit kárpótolhatta az elvesztett gyülekezetvezetésért és a prédikálásért, ami nagyon hiányzott neki. Bár fizikailag sosem bántották és nemzetközi hírneve miatt koncepciós perbe se merték fogni, megtalálták a száműzetés legfájdalmasabb módját, mert azt vették el tőle, amit a legjobban tudott és szeretett” – fogalmazza meg unokája.

Mindenekfelett lelkipásztor
Arra a kérdésre, hogy milyen értékeket kapott nagyapjától, Szacsvay Éva hosszasan sorolja: tájékozottságot és műveltséget, az irodalom szeretetét, a munka és a tanulás becsületét, a szorgalmat, a feladatorientáltságot és a helytállást. Az erdélyi kultúrát, ismerősöket és élményeket, azt az erdélyiséget, aminek kemény munkával lehetett csak megfelelni. „Nagyapám mindenben a megfelelő példamutatást tartotta a legjobb eszköznek, a munkában és a hitben is” – mondja unokája, aki azt is hozzáteszi, hogy felmenője sosem erőltetett semmit, így hagyta, hogy a hit is kibontakozzon bennük. Azt vallotta, hogy mindenki önálló egyéniség, és saját magának kell megtalálnia a helyét a világban.

Mint mondja, a hajdani egyházvezető krisztusi adományként élte meg erős, bensőséges, teljes és megkérdőjelezhetetlen református hitét. A gyülekezeti hit nagyon mélyen érdekelte, ugyanakkor látta, hogy lefelé áldozó vallásosság tengődik a falvakban. Mégis úgy érezte – teszi hozzá –, hogy meg kell őrizni ezt a sajátos szellemiségű világot, a „néptheológiát”. 1915-ben Az Út című, általa alapított újságban fel is szólította a falusi lelkészeket, hogy foglalkozzanak a gyülekezet lelkével, archiválják a mindennapjaikat. Ebből bontakozott ki a harmincas évek nagyon erős református néprajzi kutatómunkája is: Kiss Géza kákicsi (Ormánság), Fülep Lajos zengővárkonyi, Újszászy Kálmán sárospataki munkássága nyomán.

„Ő elsősorban prédikátornak tartotta magát, alapelve a keresztyén erkölcs volt, amely a jó megoldásokhoz vezet el” – hangsúlyozza a néprajzkutató, aki szerint homiletikai munkássága máig a legjobban használható prédikációtan. Bár egyházvezetői munkássága még feltárásra vár, úgy véli, naprakész, pillanatok alatt megfontoltan döntő vezető volt Ravasz László, aki kivételes módon használta kapcsolatteremtő képességét és megfelelően tudott kérni, adni és határokat szabni. A reformátuslelkész-felmenőkkel rendelkező Ravasz László elsősorban protestáns volt és azon belül református. Miután Erdélyből átköltözött a családjával, megpróbált beilleszkedni az új helyzetbe, és nyitottabbá vált. „Ezt bizonyítja, hogy legkisebb gyermeke keresztszüleinek Kapi Béla evangélikus püspököt és feleségét kérte fel” – említ egy példát unokája.

Trianon árnyékában
Személye fontos hidat képezett Erdély és az anyaország között, de nemcsak egyházi, hanem kulturális szempontból is. Képességeit megpróbálta a legjobb módon felhasználni a nemzettragédiák megoldására. A német vész és a kommunista előretörés között kellett egyensúlyoznia, miközben látta népe nyomorát. A parasztok jobbágyfelszabadítás utáni tönkremenetelének enyhítésére felsőházi képviselőként új örökösödési törvényt nyújtott be, de elutasították. „Nemcsak beszélt, hanem megpróbált tenni is az emberekért. Legfőbb célja az volt, hogy Erdélyt újra visszacsatolják, ami 1941-ben sikerült is. Ezért tett mindent, a segíteni akarás, az aggódása hajtotta őt a magyar népért” – jelenti ki határozottan unokája, amikor a II. világháborúról esik szó.

„Az első és a második zsidótörvény megszavazása mögött is az a törekvése húzódott, hogy ameddig csak lehet, próbáljunk megmaradni a németek mellett és legyünk újra egy ország. Míg az első két törvény erőteljes jogcsonkítás volt, a harmadiknál vált világossá számára, hogy mi is történik valójában. Erre már egyértelműen nemet mondott és nemhogy segítette a zsidómentést, de ha ő nincs, akkor az egész zsidómentő akció sikertelen” – állítja Szacsvay Éva. Unokája arra is rámutat, hogy végig támogatta a zsidók kikeresztelkedését, csakhogy ő továbbment a formaiságnál: azt szerette volna, hogy a megmenekülők valóban keresztyénekké váljanak. „Hogyan is lehetne más egy református lelkész álláspontja, aki Krisztushoz téríti az embereket?” – teszi fel a kérdést a muzeológus.

Bár utólag önmaga is úgy ítélte meg, hogy rosszul döntött, abban a folyamatban ezt még nem lehetett látni – véli Szacsvay Éva.  „Mi fel sem tudjuk fogni, hogy akkoriban hogyan élték meg az emberek, a vezetők Trianont. A dátumok és a száraz tények helyett inkább próbáljuk megérteni azt a történelmi miliőt, amelyben döntéseket kellett hozni” – fogalmaz. Szerinte a társadalom egészét irgalmatlanul megviselte Trianon fájdalma, amit máig sem tudtunk igazán feldolgozni. Ezért is tartja égetően fontosnak, hogy életmód- és miliővizsgálatok, mikrotörténeti kutatások készüljenek az árnyaltabb múltfeltárás jegyében.

Magyar református
Ravasz László személye erkölcsi és etikai szempontból is a helytállást és a küzdeni akarást jelenti családjának. Nem helyezte mindenek fölé reformátusságát, de életét meghatározó kulturális adottságként gondolt arra, hogy ő magyar református. Ennek az identitásnak alappillére volt az a hazaszeretet, amit akkor sem tudott nyugodt és sikeres külföldi jövőre cserélni, amikor tálcán kínálták a távozás lehetőségét. „Magyar reformátusnak lenni élethivatást, kötelességet és felelősséget jelentett számára: felelősséget a gyülekezetért, a templomért, a városért, a teljes nagy Magyarországért ” – jelenti ki Szacsvay Éva.

Legfőbb feladatát is a lelkészi szolgálatban jelöli meg. A prédikáció, az emberek lelki vezetése volt Ravasz László fő missziója. A feladatvállalás és a Krisztus-hit együtt jellemezte az életét. „Ahogy élt, az maga volt a reformátusság, jó akart lenni az emberekkel. Keveseknek adatik ilyen tehetség, és talán egy békésebb évszázadban ő sem tudott volna ekkora teljesítményt produkálni. Hálás vagyok, hogy az ő unokája lehetek, jobb embert és nagyapát el sem tudnék képzelni.”

Szoták Orsolya
Fotó: Vargosz