Felekezetileg vegyes családról lévén szó, rendszeres résztvevői vagyunk a január végi ökumenikus imahétnek, ahol a környék minden Krisztus-követő felekezetének képviselője az 1. korinthusi levél 12:12 szellemében szólít meg minket, ami általában meg is marad ezen a szinten: örülünk neki, aztán minden megy tovább, ahogyan korábban. Tavaly azonban kevéssel ezután értesültem a kongresszus szervezőinek felhívásáról, hogy várják az önkéntesek jelentkezését – így az akkori ökumenikus üzenetek szép folytatásának gondolva jelentkeztem. Később pedig már ott szolgáló új ismerősök beszéltek rá, ha van szakmai tapasztalatom, akkor vállaljak további megbízást is.

Lebonyolítani a világ egyik legnagyobb egyházi-nonprofit rendezvényét a koronavírus-járvány negyedik hullámának elején, amikor minden környező országban kéthetente duplázódik a betegszám, önmagában is szép kihívás. Ráadásul olyan önkéntesekkel és szervezőkkel együtt dolgozva, akiket jó esetben egy héttel, rosszabb esetben pár perccel kezdés előtt ismerünk meg, úgy különösen. Ennek ellenére, ha röviden kellene jellemezni, akkor a szakmai profizmus és a külsőségek jelentősége volt a leginkább meghatározó.

Kiváló lehetőség volt olyanokkal együttműködni, tőlük tanulni, akik évtizedek óta elismert szereplői a hazai rendezvényszervezői szektornak, így rendelkeznek a szükséges szakmai háttérrel: számukra gyakorlatilag mindegy, hogy mi a téma, a tömeget hasonlóan kell beléptetni, terelni, etetni. Diplomáciai eseményről is lévén szó, mindenre kellett figyelni, hiszen egy majdnem teljesen bekamerázott helyen dolgoztunk, amelynek a közvetítését akár egymilliárdnyian is követhették.

Azt, hogy mennyire figyeltek a külsőségekre, jól mutatja például a szektorok elrendezése: ha felülről néztük a budapesti Hősök terét, akkor az egyik tengelyen a hazai, a másikon a vatikáni színek a meghatározóak, a záró ünnepségre pedig Esztergomból hozták el azt a trónt, amelyet II. János Pál 1991-es látogatására készítettek.

Szintén a külsőségek, egy másik nézőpontból: egy kifejezetten hierarchikus szervezetről beszélünk, ahol az alsóbb szinteken fel sem merül a felsőbb réteg által mondottak megkérdőjelezése: ha fentről szólnak, akkor az úgy van. Az egyenruhák is úgy voltak kitalálva, hogy egyrészt nézzenek ki jól, másrészt ránézésre is tudni lehessen, ki van rangban a másik felett.

Bár az önkéntesek többsége római katolikus volt, de nem jelentett problémát a más felekezethez való tartozás sem. A munkatársi közösséget tekintve szerintem kifejezetten barátságos közegről beszélhetünk: mindegy, ki milyen háttérből jött, közös cél a rendezvény sikeressége, amiben mindenki igyekezett segíteni. Ha bárkinek bárhonnan bármire szüksége volt, a többiek igyekeztek ezt biztosítani, illetve ahol kellett, ott a másikat tehermentesíteni.

Az önkénteseknek eleinte kedvét szegte, amikor kiderült, hogy mekkora szervezet részei – erre válaszoltuk azt, ami visszaszerezte a lelkesedésüket: adott napi csoportos tájékoztatón nem csak azt mondtuk el, hogy mi a világi-szervezői hierarchia, hanem azt is, hogy szolgálati szempontból ez pont a fordítottja. Vagyis a legfontosabb, hogy jönnek a zarándokok Krisztus áldozatáért dicsőíteni az Istent, az önkéntes pedig azért van, hogy ez minél gördülékenyebben történjen – a többi vezető meg azért, hogy az önkéntesek el tudják látni a feladatukat. Ez már az a nézőpont, ahol egyetértünk a távoli rokon felekezetekkel is: az eucharisztiában, illetve az úrvacsorában ugyanazt az első húsvétot ünnepeljük, csak más szokásokkal.

Szamosközi Péter