A lelkipásztori szolgálat egyik alappillére a lelkigondozás, ám ahogy azt a beszélgetés moderátora, Szabóné László Lilla lelkész, vallástanár, egyetemi oktató is megerősítette: a hozzá fordulók gyakran nem önismereti úthoz kérnek segítséget, hanem szeretnék elmélyíteni az Istennel való kapcsolatukat. Ez azonban már nem is annyira a lelkigondozás, mint inkább a lelkivezetés kategóriájába esik.

Hogy mi a különbség a lelkigondozás és a lelkivezetés között, azt Hélisz Katalin lelkigondozó, egyetemi oktató fogalmazta meg: a lelkigondozó az általa kísért ember életproblémáiban nyújt segítséget, legyen szó gyászról, kapcsolati nehézségekről, betegségről vagy más krízishelyzetről, addig a lelkivezető abban segít, hogy ezek az élet adta problémák hogyan alakítják a hozzá forduló ember Istennel való kapcsolatát, miként viszik hozzá közelebb vagy épp távolítják el tőle. Lelkivezetőként belehelyezkedik az általa kísért személy nézőpontjába, ugyanakkor képviseli azt is, ahogy a Biblia igazságát is, azt, hogy Isten hogy tekint az emberre – magyarázta. „A kettőt együtt szem előtt tartva vagyok vele. Amikor ő is képes lesz kicsit mindkettőt együtt látni, ott növekedés, kiteljesedés történik, akkor is, ha a problémái megmaradnak – hiszen ő maga lesz más.”

Hélisz Katalin hozzátette: a lelkivezetést inkább kísérésnek szereti hívni. Arról beszélt, hogy a kísérő követve vezet, hiszen ő maga is vezetett. A lelkivezető a szó eredeti értelmében vett szélhámos: olyan, mint a kiscsikó, akit befognak az anyja mellé, amikor az húzza a szekeret. A csikó nem visz ugyan terhet, de ugyanúgy lohol és izzad. „A lelki kísérő annak a kapcsolatnak szegül mellé, amelyet Isten kezdeményez és vezet a hívő ember életében. Arra ad időt és teret, hogy erre reflektálni lehessen. Kevés alkalom van a mi életünkben, amikor valaki velünk együtt odafigyel arra, ami fontos nekünk, ami az életünkben, az istenkapcsolatunkban történik. Kutatások szerint napi néhány percet beszélgetünk csupán a szeretteinkkel, ezért is van erre ekkora lelki éhség.”

Somogyi Péter fasori lelkipásztor, dunamelléki főjegyző felvetette, hogy ma divatosabb is kísérésről beszélni, mint vezetésről. Úgy véli, az emberek tarthatnak attól, hogy vezessék őket, ennek pedig a családban, a munkahelyen és gyülekezetben szerzett rossz tapasztalatok szülte bizalmatlanság lehet az oka. „Akárhogy is definiáljuk a vezetést, számomra a legfontosabb, hogy a forráshoz vezessünk. Más kérdés, hogyan: elöl járva, mint a pásztor vagy éppen letelepedve valaki mellé” – fogalmazott. Szerinte akár a Szentírás által említett gyámolításról, akár a vigasztalásról vagy a vezetésről beszélünk, kegyelmi ajándékokról van szó. Kérdés szerinte az is, hogy az emberek fordulnak-e annyiszor a lelkipásztorukhoz, mint ahányszor szükségük lenne rá. Szerinte a lelkészt általában nem tekintik professzionális segítőnek, ezért sokan inkább segítő szakemberekhez fordulnak a nehézségeikkel.

Miklós Attila iskolalelkész, vallástanár, aki a lelkigondozás mellett maga is végez lelkivezetést, hangsúlyozta: ez utóbbi lelki ajándékot sem csak lelkészek kaphatnak. A beszélgetőtársak egyetértettek abban, hogy lelkivezetővé akkor válik valaki, ha emberek hozzá fordulnak. Somogyi Péter szerint az tud másokat vezetni, aki túlcsordult: megüresedett önmagától és megtelt Lélekkel. Van azonban a vezetésnek módszertana is, amit tanulni lehet. Miklós Attila szerint leginkább éppen az által, ha valaki megtapasztalja, milyen lelkivezetésben részesülni.

Arra a felvetésre, hogy mikor mi a szerepe a kísérőnek – a másikat egyik pontból a másikba segíteni, vagy éppen elidőzni a kiindulási pontnál – a megszólalók úgy látták: érdemes megadni az időt annak, hogy a vezetett saját maga tegyen felismeréseket a folyamat közben. Ehhez a lelkivezetőnek is igen türelmesnek kell lennie. „Meg kell küzdenem, hogy ne akarjam megmondani valakinek, hogy merre menjen, mert az azt jelentené, hogy nem hiszek abban, hogy Isten meg fogja neki mutatni az utat. Ne én akarjam tudni, Isten mit akar tenni vele, mert meglepő dolgokat is tud tenni, amelyek nekem eszembe sem jutnának. Lelkigondozóként a saját személyiségem fontos munkaeszköz, a lelkivezetésben azonban eggyel hátrébb kell lépnem” – fejtette ki Miklós Attila.

Hélisz Katalin elárulta: lelkivezetői beszélgetés közben ő sem akarja megmondani, merre kellene mennie a másik embernek, de amikor felsejlik a kísért személy előtt Isten kegyelme, szeretete, akkor visszairányítja oda a figyelmét, hogy a lényegről ne terelődjön másra a szó.

A lelkészekhez, vallástanárokhoz vagy egyáltalán a hívő emberekhez persze, sokszor csak beszélgetésért fordulnak az emberek, nem határozzák meg, hogy lelkigondozásra vagy lelkivezetésre jönnek. Mindkettőhöz más eszköztár szükséges, noha van átjárás a kettő között. Somogyi Péter szerint az igazi kérdés a lelkész számára a készenlét: hogy Isten azzá tegye, amivé ott és akkor lennie kell. „A lelkipásztor egyik feladata, hogy beszéljen, de amikor leül valaki mellém, akkor nem azért vagyok ott, hogy prédikáljak neki, hanem hogy meghallgassam őt. Ám miközben hallgatom, folyamatos imádságban vagyok: Uram, kell most nekem itt valamit mondanom, tennem?”

Maguknak a lelkészeknek és gyülekezeti szolgálóknak is szükségük van feltöltekezésre és lelki vezetésre is. A beszélgetésben elhangzott, hogy a közelmúltbeli lelkipásztoroknak szóló galyatetői elvonulások jó alkalmat teremtettek erre, a lelkészek egyöntetű visszajelzése szerint élettel és felismerésekkel teli lelkivezetésben volt részük. Szabóné László Lilla a Sófár református dicsőítő iskola tavaszi LélekJelenlét hétvégéjéről mondta el, hogy oda nagy számban érkeznek gyülekezeti szolgálók, hiszen akik adnak, azoknak sokszor nincs hol töltekezniük. Az elmélyülés a Szentírásban, a bibliai szakaszok feletti imádság és a természet közelsége közelebb vihetnek Istenhez, amit a hívő emberek is fontosnak tartanak, csak mindez valahogy kikopik a mindennapokból – tette hozzá Hélisz Katalin.

Az egyéni lelkiélet elképzelhetetlen közösség nélkül. Maga a közösség is forrás az egyén számára – hangsúlyozta Somogyi Péter. A Lélek által ugyanis Isten több emberben is fölfakasztja a forrásait, és ezeknek az embereknek az életében megmutatkozik Isten munkája – érvelt. „Rajtuk keresztül rám is hatást gyakorol az Isten. Sokszor a másokban végbe vitt csodája újít meg engem.”

A lelkipásztor szerint abból az individualizmusból is gyógyulni kell, hogy az emberekben ott munkál, hogy „velem törődjenek, engem vezessenek, az én életemben oldódjanak meg a dolgok. Ebből juthat el oda a hívő ember, hogy nemcsak én és nem így, ahogy én, hanem együtt – ebben gyógyulunk meg. Ha az együttlét hanyatlik, akkor az sem lesz vonzó mások számára, amit teszünk.”

A lelkivezetésben részesülő ember Istennel lép ki az ajtón, de abban az értelemben sincs egyedül, hogy visszatalál a Krisztus-testhez – tette hozzá Szabóné László Lilla. Hélisz Katalin úgy fogalmazott: a Szentháromság életébe lép be, de nem egyénként, hanem az egyház, azaz Krisztus teste részeként. Miklós Attila ezért nem tudja elképzelni a lelkivezetőt gyülekezeten kívüli professzionális segítőként.

Lelkivezetés valamilyen szinten a közösségben is megvalósulhat, de nem minden kérdés való az ificsoportba, igaz, a házi csoportok, imaközösségek segíthetnek hordozni a terheket, és olyan közeget teremthetnek, ahol meg tudnak nyílni emberek – hangzott el a beszélgetés végén. Somogyi Péter a református lelkivezetésről és lelkigondozásról azt mondta: a református kegyesség alapvetése, hogy minden, ami az életünkben van, nem emberközpontú, hanem Isten-központú. „Ha Ő kerül a középre, akkor vagyunk mi is a helyünkön.”

Szabóné László Lilla Bodó Sára gondolatát idézte, ezzel zárva a beszélgetést: „Ahogy növekszik a világ zaja, úgy van egyre nagyobb szükség a belső szobához vezető út ismerőire.”

A másfél órás kerekasztal-beszélgetés 1:59:40-től megtekinthető a Parókia portál YouTube-csatornáján.

A Lelki éhség konferenciákat a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának Spiritualitás és misszió az egyházban című szakirányú továbbképzése részeként rendezik meg.