Hogyan kapcsolódhat gyülekezeti háttér és lelkipásztori elhívás? Miért van, hogy néhány gyülekezetből látványosan többen jelentkeznek teológiára, mint máshonnan? Mi lehet a gyülekezet és mi a lelkész szerepe abban, hogy valaki a közösségükből a lelkészi szolgálatot válassza? Ezek a kérdések idén, a lelkipásztori hivatás évében különösen aktuálisak, de máskor is fontos látnunk, vannak-e jó példák ezekben a közösségekben, amelyek más gyülekezetek számára tanulságul szolgálhatnak.

Mi sem árulhatna el többet a gyülekezeti háttér és a lelkészi elhívás összefüggéseiről, mint egy-egy konkrét közösség példája. Ezért is kerestük meg a Kispest-Rózsatéri Református Egyházközség lelkipásztorát, Ablonczy Kálmánt és az ő szárnyai alatt a lelkészi szolgálatra elhívást kapott Tihanyi Kristóf nagykáta-tápióvidéki lelkészt.



Célirányos sodródás
Tihanyi Kristóf családjának korábban nem volt semmilyen felekezeti kötődése, az egyházzal való kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor úgy döntöttek, hogy Kristófot a Karácsony Sándor Rózsatéri Református Általános Iskolába íratják. „Egy este becsöngetett hozzánk az egyik tanár, hogy felhívja figyelmünket az újonnan induló iskolára, amely az egyházközséghez tartozott. Pozitív benyomást keltett édesanyámban, ezért végül oda íratott be engem” – mesélte Tihanyi Kristóf. Hétévesen megkeresztelték,

és az iskola családias légköre, az ottaniak által őszintén megélt hit nagy hatással voltak rá és nővérére is, így lépésről lépésre közeledni kezdtek magához a gyülekezethez,

amelynek lelkészét, Ablonczy Kálmánt már az iskolából ismerték. A közösség szeretettel fogadta be őket.

Kristóf 2000-ben konfirmált, nem sokkal ezután a gyülekezet szabadságforrási fiúhetén élte át élete egyik meghatározó istenélményét. „Az Ó Uram, a te igéd lámpás kezdetű ifjúsági éneket énekeltük, és akkor először éreztem igazán mély lelki békét és örömöt, de ezt akkor még nem tudtam megmagyarázni.” Megtérésének hosszú folyamata ezután komoly visszaeséssel folytatódott. „Hatosztályos állami gimnáziumban tanultam tovább, ahol nagyon rossz társaságba keveredtem. Emiatt négy tantárgyból is megbuktam, évet kellett ismételnem, és nagyon messzire sodródtam a gyülekezettől. Nagy mélységeket éltem át tinédzserkorom közepén. Az ifin keresztül mégis kapcsolatban maradtam a gyülekezettel, és ezt Isten megtartó kötelékként használta fel, amellyel visszaránthatott engem.”



Meglehetősen kicsapongó, szétszórt és rendetlen ember volt, nem szerette a szabályokat, de az ifivezetőkön, gyülekezeti tagokon és Ablonczy Kálmánon keresztül megtapasztalt egy áldásos rendet, amely még ekkor is vonzotta.
„Többen is elbeszélgettek velem, például Schliszka Csaba, Boross Sanyi, Bogyó Andris.

Mindig is felnéztem a hitben előttem járó emberekre, és jólesett, hogy tinédzser mivoltom ellenére nálam idősebbek is komolyan vettek.

Sosem felejtem el ezeket a beszélgetéseket, máig fel tudom idézni a részleteket.”
Végül sikerült leérettségiznie, majd a szükséges tanfolyamok elvégzését követően a Margitszigeten lett gyógymasszőr és uszodamester.
„Éreztem, hogy nem ez a végső helye az életemnek. Gondolkoztam azon is, hogy talán a Képzőművészeti Egyetemre kéne mennem.”



Egyszer elé került Anne de Vries Fiatalok bibliája című kiadványa, és elkezdte lapozgatni. „Abban az időben reggelente az Árpád-hídon sétáltam át hajnalban. Egy ilyen alkalommal talán az olvasottak hatására imádkozni kezdtem. Bár az egész éjszakás szórakozásból hazainduló fiatalok a híd túloldalán hangoskodtak, én mégis úgy éreztem, kellően el vagyok csendesedve ahhoz, hogy Istenhez szóljak. Mindenfélét hebegtem-habogtam az Úrnak arról, hogy válasszon ki engem. Komolytalannak tűnhettem, Isten mégis komolyan vett. Így kezdődött lelki újjászületésem. Nem sokkal később kaptam a szüleimtől felnőtt, új fordítású Bibliát, mert szerettek volna megajándékozni egyel, látva, hogy komolyan elkezdtem foglalkozni a hittel. Akkor és ott József története került elém, amelyben azt olvastam, hogy az Úr Józseffel volt. Ennek hatására rádöbbentem, hogy velem is ott van. És onnantól kezdve Isten a szívemben és a gondolataimban volt mindennap, kitörölhetetlenül. Ez elég hamar arra indított, hogy a teológiára jelentkezzek.”

Alapok, minták, ajtónyitás
Sokat imádkozott azért, hogy elhívása ne csak fellángolás legyen – emlékezett vissza. A felvételi előtt jó próbatétel volt számára, hogy mivel rosszak voltak az érettségi osztályzatai, ezért újra kellett érettségiznie történelemből. Autodidakta módon készült föl rá, mégis nagyon jól sikerült neki. Emellett Ablonczy Kálmánnal is sokat beszélgetett elhívásáról. „Bátor volt Istentől, hogy kevés bibliaismerettel is odaengedett a teológiára. Isteni kegyelem volt, hogy jó átlaggal és bukás nélkül végeztem el a hatéves képzést, és ezalatt még meg is szerettem tanulni” – vallotta meg Kristóf, akinek sok pozitív emléke van az egyetemi évekről. Ott ismerte meg későbbi feleségét, Ildikót is. „Egymásra találásunk is megerősítette bennem az isteni tervezettséget, hogy ott és akkor ebbe az irányba kellett indulnom.”

Teológiai tanulmányai idején lehetőséget kapott arra is, hogy a rózsatéri közösségben szolgáljon.

Foglalkozott konfirmandusokkal, ifisekkel, a gyülekezet tagjai pedig sokat imádkoztak érte. Hatodévesként ő is ment más gyülekezetbe gyakorlatra, ahol újabb mintákat ismerhetett meg, de vallja: Rózsatéren kapta meg szolgálatához az alapot, minden más erre épült rá. „Hálát adok Istennek, hogy Rózsatéren megtapasztalhattam a személyes istenkapcsolatot, szolgálatomnak pedig célja, hogy ezt tovább is adjam másoknak. Nyilván nem is tudnék mást adni, mint amit kaptam. Függetlenül attól, hogy milyen egyéb mintákból építkeztem rá erre az alapra, mégiscsak ebből fakadt az egész szolgálatom. Rózsatér nem csak múltam: ma is gazdagít engem a kiadványokon, hangfelvételeken keresztül.”

Egykori gyülekezete szolgálói és hitoktatói közül sokan mai is példaképnek számítanak számára, közülük is kiemelte Bartha Anikót, de a legnagyobb hatással Ablonczy Kálmán volt rá. „Ahogy Kálmán megbecsüli az Istent és a Szentírást, ahogy az istentiszteleti alkalmakat áldott szentségben tartja, ahogyan prédikál, ahogyan él, ahogyan a hithez közelít, mind meghatározta istenképemet.

Megmutatta, hogy Isten az Úr, Őelőtte térdet kell hajtani, de megmutatta azt is, hogy csodálatosan szerető Isten, aki fölkarol.

Tudom, hogy alárendeltje vagyok, teremtménye vagyok, számadással tartozom Neki, de érzem megtartó és átformáló szeretetét is. Mindként oldal fontos számomra, és hálás vagyok érte, hogy mind a kettőt megtapasztalhattam Ablonczy Kálmánon, a hitoktatókon és a gyülekezeten keresztül.”



Mindezek fényében nem meglepő, hogy lelkészi szolgálatát Rózsatéren kezdte el, három éven át segítve Ablonczy Kálmán munkáját. Annál meglepőbb volt, hogy nem maradt ott. „Szerettem volna önálló parókus lelkész lenni, lehetőleg vidéken, ahol a helyiekkel közösen dolgozhatok a település jólétéért. Próbáltam a magam kezébe venni a dolgot, elküldtem életrajzomat a Dunántúli Református Egyházkerületnek, de nem volt náluk üresedés. Ablonczy Zsolttal is beszéltem erről, aki azt mondta, tegyem le kérésemet Isten elé, majd ő nyit ajtót, ha jónak látja. Már másnap hívott a nagykátai főgondnokasszony, hogy lelkészt keresnek. Ez egyértelmű ajtónyitás volt. Elmentem Nagykátára, és a jelöltek közül engem választottak. Tudtam, hogy Isten rendelt ide, és az elmúlt évek ezt visszaigazolták.”

Önálló szolgálatban
Nagykátán többféle kihívás is várta a fiatal lelkészt, de mindegyikhez kapott megerősítést, segítséget. A Covid-időszak például megakasztotta kezdeti lendületét, mert a lezárások miatt nem kapott elég visszajelzést szolgálatára, de tudta, hogy az Úr vele van, és ha mindent megtesz, amit tud, akkor azon áldás lesz, így kitartott. Kihívás volt számára az is, hogy ő az előző nagykátai lelkészekhez képest más személyiséggel rendelkezik és másféle kegyességi formákhoz szokott hozzá, de a gyülekezet nagyon pozitívan fogadta ezt, így sikerült közös lelki építkezésbe kezdeni. Vannak hiányosságai az adminisztrációs teendők precíz elvégzésében, de felesége nagyon sokat segít neki ebben, emellett a hitoktatásban és a női testvérekkel való beszélgetésekben is komoly támasza.



Már újraindította Nagykátán a rendszeres ifialkalmakat, a konfirmandusokból kisközösséget verbuvált, és fontos szerepet szán a családlátogatásoknak is. „Többnyire olyan fiatalok találnak meg, amilyen én is voltam. Sokszor magamat látom bennük” – mondja Kristóf. „Szeretnék olyan légkört teremteni számukra, ahol kérdezhetnek, és amelyhez kapcsolódni tud az életük.” A meghallgatás és a megértés kultúrája mellett fontos azonban, hogy határozottsággal intsen, fegyelmezzen és bátorítson is, és átadjon valamit abból az áldásos rendből, amit Rózsatéren kapott. „Ezek nem egymás ellen hatnak, hanem kiegészítik egymást. Nem könnyű persze harmonikus egyensúlyba hozni őket,

ráadásul egyedül kell megbirkóznom mindezzel, nem bújhatok Kálmán palástja mögé.

Nagy felelősség ez.”

Felesége nemcsak ebben partner, de kiegészíti őt szolgálatában is. Arra azonban ügyelnek, hogy egészséges mértékű elszeparáltságot is tartsanak. „Szerintem fontos, hogy a lelkészcsaládoknak is legyen privát szférája. Ezt a gyülekezet tiszteletben is tartja, mert tudják, hogy igyekszem megtenni értük, ami csak tőlem telik.” Privát szférát biztosít számára az is, ha alkothat. „Sokat gondolkoztam rajta, miért kaptam képzőművészeti talentumot az Úrtól, ha lelkészi szolgálatra hívott, de rájöttem, hogy ez is gazdagíthatja szolgálatomat. Az igehirdetés megírására is alkotásként tekintek, ezt Békési Sándortól tanultam a teológián. Igyekszem sok mindenbe beleszőni a képzőművészetet, de a magam örömére is alkotok. Kell, hogy legyen a lelkészi munka mellett olyasmi, ami másfajta látásmóddal gazdagít.”


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás


Kapcsolódó írásunk:

Nemzedékek közösségben
A Kispest-Rózsatéri gyülekezet olyan, mint egy nagycsalád, ahol a különféle generációk odafigyelnek egymásra. Talán ez lehet az egyik titka, hogy olyan sokan kaptak itt lelkészi elhívást. Ablonczy Kálmánnal beszélgettünk.