Ha a lövészárokban jó volt
A hetvenkilenc éves, törékeny asszony csillogó szemmel mesél életéről, minden részletre úgy emlékszik, mintha tegnap történt volna. Családi hátteréről azt mondja, hogy kései gyerekként született, mindenki az ő kívánságait leste. Édesapja huszárőrnagy, édesanyja földbirtokos lány volt az erdélyi Galgón, ahol az uradalomban malmot és szeszgyárat is működtettek.
„Apám érdekes, rebellis természetű ember volt. Még születésem előtt néhány évvel felterjesztették vitéznek, de azt mondták, hogy a vitézi címhez magyarosítani kell a nevét. Apám bajor kertész családból származott, és azt válaszolta, hogyha a harctéri lövészárokban jó volt Schwendtner Oszkár Pálként, akkor legyen jó vitéznek is. Persze ez akkoriban nem így működött."

Huszonnégy óra
Hannáék 1944-ben költöztek át Erdélyből Budapestre, amikor a szovjetek benyomultak Romániába. A keresztanyja segítségével vásárolták az első kerületi Döbrentei utcai társbérletet, itt éltek csaknem hét évig, egészen addig, amíg hozzájuk is betoppantak a rendőrök a kitelepítési cédulával. Huszonnégy órájuk volt, hogy összepakoljanak.
„1951 júniusa volt, épp bizonyítványosztásunk volt a Baár-Madas Gimnáziumban. Nagyon sokan, ötvennyolcan jártunk egy osztályba, mert akkoriban az állam csak két osztályt engedett indítani az egyházi gimnáziumokban, így mindkét osztály tele volt gyerekekkel. Csodálatos tanáraink voltak, akik megtanítottak minket tanulni, ennek később igen nagy hasznát vettem. A gimnáziumban kiteljesedtem, és rájöttem milyen más úgy tanulni, hogy Istenről is szó esik, és nem egy távoli hatalomként, hanem mindennapjaink valóságaként. Akkor még nem tudtam, hogy nekem csupán ez az egy év adatott, soha többet nem jártam iskolába. Azon a napon még három osztálytársam kapta meg a kitelepítési végzést. Többet nem láttuk egymást. Csak tizennégy évesek voltunk, de sokat politizáltunk. A cserkészek között azt is megtanultuk, hogyan kell viselkedni, megismertük a gyökereinket, a néptáncot, a népmeséket. Akik megmaradtunk egymásnak a gyerekkori barátaimmal, a mai napig is teljesen egyformán gondolkodunk, ugyanaz a politikai beállítottságunk, és ugyanarra szavazunk a választásokon."

Nem tetszett a baloldal
„Még elemiből ismertem bal oldali, úttörő fiatalokat is, de nekem nem tetszett a baloldal, mert azt láttam, hogy a családunkat, a barátainkat üldözik, meghurcolják, börtönbe zárják, tönkreteszik. Nem csak könyvekből tanultam a történelmet. Nekem annak idején apám elmesélte Trianont, azt, hogyan csonkították meg a hazánkat. Elmondta a katyini mészárlást is, hogy az oroszok megásatták a közkatonákkal és tisztekkel a sírjukat, majd halomba lőtték őket. Én ezt mind tudtam már gyerekként, és azt is megtanultam, hogy vannak, akik előtt hallgatni kell."

Megbízhatatlan elemek
Hanna arról mesél, hogy 1951 elején kezdték Pestről kitelepíteni a megbízhatatlan elemeket, ezek közé tartoztak az akkori felső középosztálybeliek, katonatisztek, bankárok, arisztokraták, ügyvédek, földbirtokosok, akiknek a vállán nyugodott az akkori társadalom. A kitelepítettek csak néhány mázsányi holmit vihettek magukkal száműzetésükbe.
„Tudtuk, hogy egyszer ránk kerül a sor, mégis döbbenetes volt, amikor eljött a kitelepítés napja. Nézzék csak meg, ott van a másik szobában az a nagyszekrény, a hátán a papírral, amit ráragasztottak 1951. június 18-án: Kondoros, Budapesti út 20., Kozsuh Pál címén. Kondorosról csak annyit tudtunk, hogy ott van Rózsa Sándor híres csárdája. Apámék meg voltak győződve róla, hogy Békés megye csak az első állomás, aztán majd továbbvisznek minket Szibériába. Nem így lett."

Nehéz volt megszokni
„Kozsuh Pálék kondorosi tót család voltak, akiket még velünk is megnyomorítottak. A házuk tisztaszobájába költöztettek, ahol nem volt kémény, így fűtés sem. A faluban csak a tanárnál és az orvosnál volt vezetékes víz, nekünk kannával kellett hordani az artézi vizet a kútról. A falusiak kukoricacsutkával törölték a feneküket, és mindenki láthatta az utcáról, ha dolgunkat végeztük. A lavór használatát és a nyitott hátú budit nagyon nehéz volt megszokni."
 

A legjobb ellenszer a munka
Hannáékat a gyapotföldekre irányították dolgozni, idős szülei azonban otthon maradtak, az alig ötvenkilós kamaszlányra hárult a feladat, hogy eltartsa őket.
„Már megérkezésünk első napján saraboltunk egy keskeny kapával. Nehéz munka, hiszen sosem csináltam ilyet. Elfáradtam, izomlázam volt, de hamar rájöttem, hogy ennek az a legjobb ellenszere, ha folytatom a munkát. Nyár végére lesültem, megerősödtem, megnőttem, jó parasztlány lett belőlem. Szinte mindig éhes voltam, a többi fiatallal az elhagyott tanyákon leszedtük és megettük az éretlen gyümölcsöt is, mégsem voltunk sosem betegek. Fizikailag és lelkileg is megedzett ez az időszak. Megtanultunk dolgozni, és rájöttünk, hogy nincs olyan munka, amit ne tudnánk elvégezni. Végigdolgoztuk a nyarat, ezekben a hónapokban az állami gazdaságban aludtunk, mert így többet tudtunk pihenni, mivel nem kellett kilométereket gyalogolni haza a munka után. A fiatalokból igen jó csapat jött össze. A fiúk sátorban laktak, a lányok pedig egy fészerben aludtak emeletes ágyakon. Az ajtón egy ponyva volt. Esténként munka után beszélgettünk, énekeltünk, sétáltunk, és arról álmodoztunk, hogyan fogunk innen elkerülni. Télen az egyetemisták tanítottak minket történelemre, magyarra, angolra, németre. Szinten tartottuk magunkat szellemileg, a műveltebb emberek pedig megtanítottak látni, nemcsak nézni. Rövid idő után könnyen eligazodtunk a világunkban, tudtuk, hogy ki a jó és ki a szemét ember, legyen az arisztokrata vagy paraszt."

Az elhurcolt napló
Hannáék élete nem volt közvetlen veszélyben, de akadtak az átlagosnál izgalmasabb pillanatok.
„Időnként éjszaka bejöttek a rendőrök ellenőrizni a lakásunkba, mert nem lehetett elhagyni az otthonunkat. Az egyik ilyen alkalommal mondtam a rendőröknek, hogy hajnal fél négykor indul a traktor a földekre, és ha itt ülnek, nem tudok pihenni. Erre bosszúból mindent felforgattak és megtalálták a naplómat, amiben őszintén leírtam a kondorosi életünk részleteit. Nagy frászban voltam napokig, mi lesz a következmény, majd eltelt két hét is, amikor a gyapotföldek mellett egyszer megjelent egy oldalkocsis motor. Tudtam, hogy értem jönnek. Indultam is a rendőrtiszt elé. A napló miatt jött. A tiszt előhúzta a zsebéből a naplómat és azt mondta, hogy elolvasta. ‹‹Nekem is van egy kilencéves lányom - mondta -, és nagyon sajnálnám, ha vele ilyenek történnének, mint magával. Tegye el jól ezt a naplót! Most szerencséje volt, de többet ilyen nem lesz.›› Kezet fogtam vele, ami akkoriban nem volt szokás, és úgy éreztem, hogy az Úristen akkora csodát tett velem, amit megköszönni sem tudok igazán."

A kenyér
„Történtek más csodák is. Mivel mi kitelepítettek voltunk, csak néhány szelet kenyeret kaphattunk kenyérjegyre, sokszor éheztünk. Az egyik éjjel azt hallottuk, hogy valaki a falnak támasztja a biciklit és a következő pillanatban valamit bedobnak az ablakon. Egy meleg, ötkilós, illatos, friss kenyér volt. Sosem tudtuk meg, hogy ki segített rajtunk."
 

A munka
Hannáék kitelepítése valamivel több mint két évig tartott. 1953 márciusában meghalt Sztálin, és augusztusban megkapták a papírt, hogy szabadon választhatnak lakhelyet, Budapest kivételével. Hanna természetesen a fővárosba ment, bár állandó lakcíme nem itt volt.
„Budapesten három naponként máshol aludtam, nehogy feltűnjek valamelyik házmesternek. Először a kispesti parkfenntartó vállalatnál szemetet szedtem, kertet öntöztem, gyomláltam, majd a kőbányai műszarugyártó üzembe kerültem MEOsnak, vagyis minőségellenőrzőnek. A munkások bizalmatlanul fogadtak, mert tizennyolc évesen, gyakorlat nélkül ellenőriztem a szakmunkájukat, később azonban megszerettek, és sokat tanítottak. 54-ben kazánfűtő lettem ugyanott. Törékeny, vékony lány voltam, alig több ötven kilónál. Két kazánba hordtam a barnaszenet, naponta két mázsát fűtöttem el nyolc óra alatt. Tudtam, hogy fontos a gőz, hogy kevés selejtet termeljünk, azonban ha sok szenet tettem, elfojtotta a lángot, ha keveset, akkor hamar leégett és nem volt gőz. Aztán hamar ráéreztem a ritmusra, a lányok pedig ujjongtak, volt a présgépen gőz, és nem termeltek selejtet. Életem egyik legnagyobb büszkesége, hogy mindkét műszak engem akart kazánfűtőjének.

A jószívű elvtárs
Hanna közben széndioxid-mérgezést kapott a munkahelyén és más állás után kellett néznie, azonban kitelepített múltja miatt nem vették fel sehová. Végül a szabadsághegyi gyermekszanatóriumban kapott takarítói állást.
„Az igazgatóról csak azt tudtam, hogy ‹‹jó elvtárs››, ezért nem volt hozzá bizalmam, a felvételin először elhallgattam múltamat. Végül bevallottam neki, hogy ki vagyok, és ennek köszönhetem, hogy azonnal felvett. Egészségügyi dolgozó lettem. A kórházban folyosót és vécét takarítottam. Azt tartottam, hogyha a vécé ragyog, nem kell szégyellnem a munkát. 1956 már itt ért a szanatóriumban."

Hősök vagytok
„Október 23-án éppen dolgoztam, amikor fölrohant az osztályvezető főorvos, és azt kérdezte: Maguk még itt vannak? A városban lenne a helyük, ott tüntet a fiatalság. Lerohantunk a Bem szoborhoz, ahol éppen Sinkovits szavalta a Talpra, magyart. Gyönyörű meleg nap volt. Egy nő kiállt az ablakba és kivágta a ronda kalászos címert, majd lengette a lyukas piros-fehér-zöld zászlót. Azt a lelkesedést, ami ott volt! Fél tízkor jött Nagy Imre miniszterelnök, aki először úgy szólított minket, hogy elvtársak, de a tömeg zúgott, és akkor azt mondta, magyar barátaim. Nagy Imre azt ígérte, hogy tájékozódik a helyzetről, és kérte, hogy menjünk haza. A Margit hídon velünk szemben jött egy idős ember és folyamatosan ismételgette: hősök vagytok, hősök vagytok. Az idős férfit a későbbi férjem is hallotta, ez három év múlva, 59-ben derült ki megismerkedésünkkor, és ez a közös élmény egyből megalapozta, hogy jóban lettünk."

Tiszta forradalom
„Csodálatos tizenhárom napot éltünk át, tiszta forradalmat. Emlékszem, az írószövetség gyűjtött az addig elesettek családjainak. Az emberek egy hatalmas kosárba dobálták a tízest, húszast, és senkinek nem jutott eszébe, hogy elvegyen belőle. A parasztok osztogatták a krumplit a körtéren, a pékek folyamatosan sütöttek és ingyen adták a kenyeret. Senki nem félt. Hihetetlen volt az összefogás, ezt soha nem lehet elfelejteni."

Csak hitegetnek
Az a felejthetetlen két hét azonban véget ért. November 4-én Hanna és az édesapja budaörsi lakásukból látta, hogy végeláthatatlanul ömlik a szovjet harci menet, zárt tankokkal. „Tudtuk, hogy nem jön a Nyugat segíteni, csak hitegetnek minket, mint oly sokszor."

Siker az, amit sikernek érzünk
Hanna végül leérettségizett és laboránsként helyezkedett el. Nem tanult tovább egyetemen, mert nem akart középszerű kutató lenni. Férjhez ment Sinay Gábor gépészmérnökhöz. Két fia született. Hetvenkettőben egy Nők Lapja pályázatra összefoglalta életét, aminek mottója ez volt: „Siker az, amit sikernek érzünk". Az írását nem tették közzé, negyven évvel később azonban elismerték. 

Megerősített
Az idős asszony azt mondja, hogy sikeresnek érzi az életét, mert kiegyensúlyozott családi életet élt, a férje mindenben társa volt, fiai eleven és egészséges gyerekek voltak. A mai napig is kiváló barátai és barátnői vannak, akikkel mindent megoszthat.
„A kitelepítésünk hatvanadik évfordulóján megkérdeztem az egyik társamtól: Dénes, maga hogyan élte meg azt a huszonhat hónapot? Azt válaszolta, hogy annak az időszaknak köszönheti, hogy ember lett. Az elvtársak ugyanis nem kalkulálták bele, hogy a kitelepítés nem megtört, hanem megerősített minket."

Nincs benne semmi szörnyűség
„Egyszer felkeresett egy egyetemista, aki a kitelepítésből írta a szakdolgozatát a rendszerváltozás után. Sokáig kérdezgetett, majd így fordult hozzám: ne tessék haragudni, de nekem ez nem jó. Nincs benne semmi szörnyűség.
Tényleg nincs. Boldog életem volt."

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás