A Sió mellett áll a híres reneszánszkori vár. A felújított, átépített épületen jól látszódnak azok a téglák, amelyek később kerültek a falakra, hogy a középkori emlék minél tovább megmaradjon az utókornak.

A Sión túl egy másik „vár” is áll, amely büntetésből épült a város szélén. A reformátusok Sion hegyének nevezik, amelyről Isten gondoskodik, és amelyet nem lehet elrejteni. A simontornyai református gyülekezetben jártunk, Lőrinczi Károlyéknál, a lelkész hatalmas áldás, békességgel fogadott minket. Ebből a hangos, mosolygós köszönésből tudtam, hogy Tolna megyében vagyunk, ahol eddig kedvességgel és készséggel találkoztam.

Végvár
Az első templomot 1668-ban, az ellenreformáció legnehezebb időszakában építették fel a város központjában. Később a reformátusságnak a városon kívülre kellett költöznie, végül egy szőlőbirtokon épülhetett fel a gyülekezet második temploma. A terület azonban dűlő volt, így a helyiek ökrösszekereken vitték a földet, hogy a talaj egyenessé váljon. Az első két templom összerogyott, a harmadikat már kőből építették 1893-ban.

Amikor beléptünk, a testvérgyülekezet országainak zászlóit láttuk meg. A többszáz éves gyülekezet holland, német, székelyföldi és amerikai kapcsolatokat is ápol. Szórványa Pincehely, ahol a lelkészt összesen három református várja. Lőrinczi Károly havonta egyszer a baranya megyei Vásárosdombra megy, ahol a helyi idősek otthonában tart református istentiszteletet, amelyre többségében katolikusok járnak. Őt ott „tiszteletes atyának” hívják.

„Gyülekezetet, családot kaptam”
A lelkész 1999 októbere óta szolgál a városban, ő a gyülekezet ötvenötödik lelkésze, a legelsőt 1686-ban választották meg. Elődjei többek között Takaró András és Rácz József voltak, mindketten esperesek lettek. A simontornyai lelkész elmondta, hogyan került a településre, élete kalandokkal, fordulatokkal teli. Tizenkét évig lakott a budapesti Andrássy úton padláslakásban, éjszakai portásként dolgozott a teológia épületében, fusizott, szobát festett, villanyt szerelt. Kolozsvárra is jelentkezett, aztán Budapestre került és a Klapka téren volt segédlelkész, mint mondta, lelkes csodálója volt Veres Gábor lelkész templomépítési vágyának. Nem maradt Budapesten, azóta a Klapka téri templom felépült, Lőrinczi Károly pedig nem fizikális, hanem lelki templomot épített Simontornyán

„Erdélyi származású, Tolna megye szempontjából gyökértelen emberként otthonra leltem a Sió melletti kisvárosban. Gyülekezetet, családot kaptam, nem véletlen, hogy a vezérigém a Zsoltárok 133. könyve lett. Ebben olvassuk: milyen szép és gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek, mert Isten csak oda küldi áldását. Egyetértésben, békességben éltük le az elmúlt húsz esztendőt, a presbitériumban soha nem volt vádaskodás, széthúzás. Mindent szeretetben beszélünk meg, ezt óriási áldásnak látom. Nagyon sok helyre hívtak már, én azonban hűséges maradtam Simontornyához. Ha itt befogadtak, akkor itt maradok nyugdíjas koromig.”

Szimpátia, elvándorlás
A Tolna megyei település azonban erőteljes elvándorlást mutat. A bőrgyár 1995-ben megszűnt, a munkavállalók elköltöztek, és ez a gyülekezetre is hatást gyakorolt: az egykori háromszázas létszám a felére apadt. Nagy a szimpátia a reformátusság iránt, de a fiatalok korán elhagyják a települést, a helyi gimnáziumban tavaly nem tudták elindítani a kilencedik osztályt.

„Bár száz hittanosom van tizenhárom csoportban, a gyerekek nyolcadik osztály után eltűnnek, így a közösségünk átlagéletkora hatvan-hetven év lett. A környékbeli városok jobb megélhetést adnak, ezért a fiatalok inkább ott telepednek le. Keresztelőre, esküvőre visszajönnek, azt mondják, Karcsi bácsi volt a hittantanárunk, ő keresztelje meg a gyerekünket. Gyülekezetünk stagnál, átlagosan négy-öt temetés és keresztelő van évente, a fiatalok eltűnése nagyon megnehezíti a növekedésünket.”

Mindent maguk oldanak meg
A lelkész elmondta, hogy a közösségben megvan a lelkes, hitvalló, dolgos „kemény mag” is: azok az emberek, akik a városban képviselik a reformátusságot, akik több évtizede hűségesek a településhez és a gyülekezethez. „Százharmincnégyen tartjuk fent a gyülekezetet, nem tartozunk senkinek sem, nincsenek kölcsöneink. Mindent magunk oldunk meg, mesterembert nem hívunk, ha kell, én javítom meg a vízvezetéket, lenyírom a füvet, megmetszem a fákat. Erdélyiként a véremben van a kétkezi munka, de a helyieknek sem esik le a gyűrű a kezükről, ha dolgozni kell. Közösen takarítjuk a temetőt, templomot, a raktárban a munkagépeim sorakoznak.”

A gyülekezeti tagok tehát valóban komolyan veszik a közösségi létet, a lelkész elmesélte legutóbbi élményét, amit csodaként élt meg. „Palástom árát három nap alatt gyűjtötték össze a nyugdíjas asszonyok. Képeslapot is kaptam tőlük, nagyon megható volt látni, hogy a legszegényebb néni is jó szívvel adakozott. Komoly hívásokat kapok más gyülekezetekből, volt, hogy Torontóba hívtak lelkésznek. Nem hagyhatom itt az enyéimet, húsz éve szolgálok Simontornyán, és úgy érzem, mintha mindig itt éltem volna.”

„Apa, én annyira hiszek!”
A városban minden karácsony és húsvét előtt tartanak evangelizációs sorozatot, ezenkívül virágvasárnapon a reformátusoknál, adventben pedig a római katolikusoknál tartanak ökumenikus zenés dicsőítőestet.  
A zene nem áll távol a Lőrinczi családtól sem, a család egyetlen gyermeke, Mózes tizenegy évesen kezdett orgonán kísérni az istentiszteleteken. A gyülekezet elhunyt kántora után vette át a szolgálatot, nemcsak Simontornyán, hanem Tolnanémediben is kísér. Édesapjától kapja meg az énekeket, aki elmondta, hogy a közös szolgálatuk nagy örömmel tölti el a gyülekezetet, hálásan tekintenek rájuk.

Mózestől tudtuk meg, hogy az iskolában azonban nehéz hitről, Istenről, szolgálatról beszélnie, bár egyházi gimnáziumba jár Tamásiban, sokan nem hívő háttérből jönnek. Édesapja nagyon hálás fia hitéért. „Egyik nap az iskolából hazajövet mondta Mózes: »apa, én annyira hiszek, és ezt olyan sokan nem teszik az iskolában!« Ez nagyon jólesett, örülök, hogy a fiam egyben a szolgatársam is.”

„Enélkül nem marad meg Krisztus egyháza”
A beszélgetés végén a távlatok kerültek szóba. Ahhoz képest, hogy a városon kívülre kellett költözniük a reformátusoknak, templomukat elég jól látható helyen építették fel. Kérdés, hogy ez a „hegyen épült város” hogyan tekint a jövőbe, ha ennyire erős az elvándorlás.

„Nálunk minden lelki téglára szükség van, minden egyes személyre, aki hozzánk tartozik. Senkit sem engedek el, ez azt jelenti, hogy autóval hozom azokat, akik már nem tudnak gyalogolni, ezzel nem vagyok egyedül, vannak asszonyok, akik szintén hoznak testvéreket a templomba. Virágvasárnap a bibliai szamártulajdonosról prédikáltam, akinek megmondták, hogy Jézusnak van szüksége az állatra. Ha Istennek ennyire fontos egy szamár, akkor nekünk miért ne lennének értékesek a gyülekezeti tagok? Mert mindenki számít, a gitárral kísérő, a szemetet szedő, a temetőt takarító is. Nem válogathatunk az emberekben, nagy szeretettel kell fogadnunk mindenkit. Enélkül nem marad meg Krisztus egyháza.”

Képek: Füle Tamás