Rideg Gyula, a Bethesda Gyermekkórház kórházlelkész kapta idén a Dizseri Tamás szeretetszolgálati díjat, az indoklás szerint „munkatársai lelki és sokszor anyagi támogatásáért, szakmai táborok, gyógyító hetek szervezéséért, a közösségépítő napok vezetéséért, az intézmény arculatának kialakításáért, kollégái és hozzátartozói egyházi szertartásainak elvégzéséért, széles körű oktató tevékenységéért, többéves rádiós műsorszerkesztéséért.” Ő maga minderről úgy vélekedik, hogy csak a munkáját végezte. A díjazottal szakmai útjáról és huszonnyolc éves kórházi szolgálatáról beszélgettünk.
 

A Bethesda Gyermekkórház volt igazgatójáról elnevezett kitüntetést, a 2005-ben alapított Dizseri Tamás szeretetszolgálati díjat a névadó halálának évfordulója alkalmából azok vehetik át, akik kiemelkedő szeretetszolgálati munkát végeznek. Az elismerést az alapító négy szervezet – a Magyarországi Református Egyház Zsinata, a Dunamelléki Református Egyházkerület, a Németajkú Gyülekezet Protestáns Fóruma és az MRE Bethesda Kórház Alapítvány – vezetőiből álló kuratórium évente egyszer ítéli oda. A díjazott 2023-ban Rideg Gyula kórházlelkész lett. Az idei évtől kezdve a díjat ifjúsági tagozattal egészítették ki. Az ifjúsági tagozat díját elsőként Putz Réka gyermekgyógyász szakorvosjelölt vehette át. A másik díjazott szakdolgozó kategóriában Békés Tímea gyógytornász volt.

Út a Bethesdáig
Rideg Gyula első generációs értelmiségiként gimnázium után az orvosi egyetemre került, ahová két évig járt. „Azt éreztem ott, hogy az orvosi egészen másról szól, mint amit előtte elképzeltem. Nem éreztem jól magam, mert nem így akartam az emberekkel foglalkozni” – mesélt nekünk pályaválasztással kapcsolatos dilemmájáról. „Akkoriban nagy megtérésélményben volt részem. Huszonötször megnéztem Zeffirelli Napfivér, Holdnővér című filmjét, és előbb szerzetesi, majd lelkészi pályára vágytam. Az orvoslással szemben a teológia humán tudomány, én pedig, ha ránézek egy emberre, nem az anatómiája jut eszembe róla, hanem az, hogy éppen milyen állapotban van. Személyként érdekel.”



Végül otthagyta az orvosi egyetemet, és elkezdte a lelkészképzést. Arra viszont nem számított, hogy rögtön el is viszik katonának két évre. „Utólag nem bánom már, mert nagyon jó embereket ismertem meg. Marcaliba vittek, majdnem az összes pap- és lelkészjelölttel együtt. Egy kupacban voltunk reformátusok, evangélikusok, katolikusok, és sok mindent tanultam tőlük. Például volt olyan közöttük, aki már akkor tudott görögül olvasni, ezért gyakorolta velünk a görög ábécét. Kétéves orvosi egyetemi tanulmányaimnak hála rögtön egészségügyi katona lettem a tüzéreknél, mert én voltam a legmagasabb képzettségű. Ennek ellenére senki nem halt meg az alatt az idő alatt, hála Istennek!”

A teológia végeztével egyházi latinnal szeretett volna foglalkozni és külföldi ösztöndíjat elnyerni, de Kiskunhalasra rendelték segédlelkésznek. „Bármit is tervezett az ember, ahol hiány volt, oda kellett menni. Nagyon jó tanulóévnek bizonyult. A kiskunok kemények, gerincesek, megvan az életről, a hitről és az egyházról az elképzelésük, de csupaszív emberek is. Szárnyaik alá vettek. Arra jöttem ott rá, hogy ha az ember ismeri a megfelelő gyülekezeti testvéreket, akkor mindenről informálódik. Azt is ott fedeztem fel, hogy milyen egy egyházmegye élete. Nagyon komolyan vették a lelkészköröket, az egyházmegyei lelkésztalálkozókat, a továbbképzéseket. Sok jó embert ismerhettem meg ezeken.”

1991-ben a Kálvin téri gyülekezet beosztott lelkésze lett. „Molnár Miklós hívott oda, aki ifjú koromban lelkészem volt. A Kálvin téren kereszteltek, oda jártam hittanra, ifjúsági alkalmakra, gyülekezetbe, táborozni, így azt is mondhatni, hazaérkeztem.” Nagy segítségére volt az akkori gondnok házaspár és a presbitérium is, akik szelíden terelgették, ha erre volt szükség. Két évig szolgált ott, mielőtt a Budapesti Baár–Madas Református Gimnáziumba került volna. „Ismertem az akkori iskolaigazgatót, Bibó Istvánt, ezért kértek meg arra, hogy tanítsak hittant. Elvállaltam, és közben elvégeztem hozzá a pedagógusképzést. Másokkal együtt az igazgatóváltáskor bocsátottak el onnan engem is.”



Óvatos és szelíd kezdet
Ekkoriban hívta fel Dizseri Tamás, a Bethesda Gyermekkórház igazgatója, hogy nem akar-e a kórházlelkészük lenni. „Nem volt ismeretlen számomra az intézmény, amely korábban Apáthy-kórház volt: itt vették ki a mandulámat, itt voltam műtőssegéd orvostanhallgatóként, meg is ismertem egy-két orvost, akik engem kezeltek és még ott dolgoztak” – emlékezett vissza. „Pár éve kapta vissza az épületet az egyház, tehát még nem forrtak ki az új formák. Látszott, hogy a régi diakonissza hagyományokat nem lehetett visszahozni, és az is, hogy a meglévő kollégákkal kell levezényelni az átállást. Persze, igyekeztek hitüket gyakorló és felvállaló orvosokat, ápolókat is találni. Ilyen körülmények között érkeztem közéjük.”

Eleinte „ajánlottan kötelező” bibliaórákat tartott a munkatársaknak. „Egy idő után azt mondtam Dizseri Tamásnak, hogy hagyjuk el ezt, mert aki csak az elvárás miatt jön, azt elidegeníti az egyháztól. Amúgy is sokan tartottak attól, hogy mi mindent erőltetünk majd rájuk. Ilyenkor csak nagyon óvatosan és szelíden lehet eredményt elérni, személyes kapcsolaton keresztül. Nem lelkészként, hanem Gyulaként léptem oda hozzájuk. Kiskunhalashoz hasonlóan itt is megkerestem a kulcsembereket, és megtudtam, mi történik a kulisszák mögött. Kirajzolódtak az érzékeny pontok, hogy hova nem szabad nyúlni, mi fér bele és mi nem. Természetszerűleg beilleszkedtem a közegbe, szépen tartva a határokat.”

Elkezdett dolgozni, szervezett gyerektáborokat, kirándulásokat, közösségi alkalmakat, csendes napokat, és miközben kollégái megismerték őt, rájöttek, hogy nincs mitől félni. „Lassú építkezés volt, legalább 5-6 év kellett ahhoz, hogy beérjenek a gyümölcsök. Kollégáim bizalmának kiépítésében sokat számított, hogy gyerekeik lelkesen jöttek haza a táboraimból. Végül mindenki számára természetessé vált, hogy hozzám forduljanak lelkészi ajánlásért, kazuáliákért, segítségért. Nem volt minden lépésem tudatos, követtem el hibákat, határátlépéseket is, amelyekből tanultam. Rájöttem, hogy legtöbben nem tanácsadásra vágynak, hanem meghallgatásra. Igyekeztem hát jelen lenni számukra.”



Közben továbbképezte magát, hogy új munkahelyéhez szakmailag is felzárkózzon. Debrecenben elvégezte a pasztorálpszichológiai képzést, majd a pszichológián belül a kórházi kommunikációt segítő különféle módszertanokkal kezdett el foglalkozni. „Először megismerkedtem a videotréninggel, ennek a képzését is abszolváltam, később pedig rátaláltam az ELTE Affektív Pszichológiai tanszékén egy próbálkozásra, amelyet SAS módszernek neveznek. Ez sajátos egészségügyi kommunikációs technikát takar, amely arról szól, hogyan lehet a kommunikációval egyértelműsítő helyzeteket létrehozni, és nem növelni a félelmet, a fájdalmat vagy a bajt.”

Változó világ
Dizseri Tamás 2003. január 20-án halt meg. „Másnap arra jöttünk be, hogy felborult az élet” – emlékezett vissza a kórházlelkész. „Velkey György igazgató úr életében szerintem egyáltalán nem volt természetes döntés, hogy vállalja az intézményvezetést. Kiváló klinikus, és mindig azzal szoktam bosszantani, hogy ha nem veszi át a vezetést a pánikhelyzetben, akkor igen magas orvosi pályát futhatott volna be. Hatalmas terhet vett magára, de meg is látszanak az eredményei, mert a kórház nagyon sokat fejlődött igazgatósága alatt. Egy intézményvezetés annyi teherrel, nyűggel és problémával jár, amit el sem tudnak képzelni az emberek. Igyekszem számára is jelen lenni, hogy támogassam ebben.”

Huszonnyolc év alatt persze nemcsak az igazgató személye változott, de komoly szemléletváltáson ment végig a hazai egészségügy is. „A hangsúly egyrészt eltolódott a járóbeteg-ellátás felé, másrészt ma már mindenki egyre inkább szakosodik. Én például hiperaktív figyelemzavaros gyerekek iskolai gondjaival foglalkozom az AHDH Ambulancián. Most rengeteg lábon áll a kórház, szívsebészeten és az agysebészeten kívül szinte minden van nálunk, sőt, olyasmi is, ami máshol nincs, például terápiás minilovak. Intézményünkben most virágzik a sportélet, van futókörünk, tankonyhánk, meditációs csoportunk, a COVID alatt pedig óvodai és iskolai foglalkozásokat is szerveztünk a kollégák gyerekeinek.”



Rideg Gyula ma már nem egyedül végzi kórházi szolgálatát: Németh Sándor lelkigondozóként, Dominiák Zsolt lelkészként segíti munkáját, és mellettük szükség esetén más szakemberek – például szociális munkás, dietetikus – is részt vesznek a diakóniai feladatok elvégzésében. „Kis túlzással sokszor csak az a dolgom, hogy élvezzem a sokéves munka gyümölcseit, amíg a csapatunk remekel. Talán ez elsőre szerénytelenül hangzik, de a kollégák ügyesek, lelkiismeretesek, tele vannak ötlettel, így inkább rájuk nézve dicséret ez. A fiatalok ráadásul sokkal jobb képzésben részesülnek, mint a mi generációnk, ezért többféle szakterületen jártasak már, amikor elkezdik a szolgálatot.”

A Bethesdában kórházlelkészként szolgálni persze könnyebb, mint más kórházakban. „Látom azokon a lelkésztestvéreken, akik közfinanszírozott egészségügyi intézményekben szolgálnak, hogy milyen problémákkal küszködnek. Nem mindenkinek jut saját szoba, nem mindenkivel áll szóba a vezetés, nem mindenhol fogadja el őket az egészségügyi személyzet. A legtöbb kórházban azért van már kápolna vagy valami istentiszteleti helyiség, ahová össze lehet szedni az embereket az osztályokról. Előrelépés tehát mindenhol tapasztalható, nemcsak a képzésben, hanem a hozzáállásban is, de én azért mindig kiemelem, hogy máshol mennyivel több küzdelem kell az eredményességhez.”

Mintát ad
Küzdelmeik során a kórházlelkészeknek is szembe kell nézniük a kiégés veszélyeivel, Rideg Gyula mégis óv attól, hogy ennek jelentőségét eltúlozzuk. „Bizonyos szempontból nem végezte jól a dolgát az, akit hosszabb szolgálati idő után sem fenyeget kiégés. A kiégést persze komolyan kell venni, de a legjobb ellenszere, ha a munkánk érdekes, tartalmas, értelme van, és közvetlen visszajelzést is kapunk rá. Arra kell vigyázni, hogy az ember ne magányosodjon el, és ne keseredjen bele abba, amit csinál” – tanácsolja. „Az embereket például arra kéne ilyenkor rávenni, hogy aktívan zenéljenek, de legalább kórusba járjanak, akkor is, ha nincs hangjuk. A kórusban lét hihetetlen erővel szedi össze az embert.”



Az ő lelkesedését az is életben tartja, ha továbbadhatja tudását a diákoknak. Tanít a Bocskai István Református Oktatási Központ Apáczai Csere János Középiskolájában és a Károli Gáspár Református Egyetem Gazdaságtudományi, Egészségtudományi és Szociális Karán is. „A tanításban egyrészt azt élvezem, hogy megtanulom azt, amit már korábban tudnom kellett volna. Ahogy a latin mondás tartja: docendo discimus, azaz tanítva tanulunk. Másrészt nagyon lelkesítő a diákok elevensége. A kötelezők átadása mellett tanulni is tanítom őket. Igyekszem mintát adni mindabban, aminek most még nem látják hasznát, de majd, ha éles helyzetben, betegágy mellett kell boldogulni, lesz mihez nyúlniuk.”

Amikor megtudta, hogy Dizseri-díjra jelölték, először úgy érezte, nem méltó rá, és jelezte is, hogy fel tud sorolni legalább tíz olyan kollégát, aki szerinte nála sokkal jobban megérdemelte volna. „Úgy gondolom, hogy más díjazottakkal ellentétben én nem hoztam létre semmi maradandót és egyedit, se intézményt, se szervezetet, csak bejártam dolgozni és végeztem a szolgálatomat legjobb tudásom szerint. Ez másokról is elmondható. Amiatt is rosszul éreztem magam, hogy a feleségem harminc éve tanít magyart ugyanabban az intézményben felnőtteknek és iskolákból kibukott fiataloknak, hogy le tudjanak érettségizni, és velem ellentétben ő soha semmilyen elismerést nem kapott ezért.”

Velkey György igazgató azonban meggyőzte arról, hogy ne tiltakozzon az elismerés ellen. „A díjátadón olyan embereket láttam magam körül, akiket ismerek, akiknek a többségével majdnem mindennap találkozom, együtt szolgálok, és azt éreztem közöttük, hogy szeretet árad felém. Ez kimondhatatlanul jól esett nekem, még a Melocco Miklós szobrászművész által készített érménél is jobban. Ráadásul Dizseri Tamás, akiről ez a díj és a hozzá csatlakozó kis konferencia a nevét kapta, számomra nagyon fontos ember volt. Szeretném, ha fennmaradna a neve és mindaz, amit képviselt és tett. Ráébredtem, hogy ha ehhez az is kell, hogy elfogadjam ezt az elismerést, akkor nem térhetek ki előle.”


Barna Bálint
Képek: Asszonyi Eszter, Hurta Hajnalka

Az alábbiakban Dizseri Ágnesnek, Dizseri Tamás középső gyermekének az idei díjátadón elhangzott beszédét közöljük:

Kedves Emlékező Közösség!

Húsz év nagyon sok idő. A legegyértelműbb igazságok és megállapítások, a legélesebb emlékek és élmények is formálódnak ennyi idő alatt. Megtisztelő annak a lehetősége, hogy beszéljek mindenről, amit édesapám jelentett. Hogy Dizseri Tamás, mi mindent jelentett a családjának, nekünk. Hogy mi mindent jelentett a református Bethesda kórház közösségének, mely szinte a második családja, otthona volt. Hogy mi mindent jelentett a szeretett egyházának. Hogy mi mindent jelentett szűkebb hazájának, Diósdnak, ahol egy ideig a város vezetésének is tagja volt. Mi mindent jelentett a diósdi és érdi betegeinek, akiket szinte minden nap, a kórházból fáradtan hazatérve látott el.

Mi minden volt.

De nincs olyan, hogy minden. Minden egyedül Istennél van. És én nem is tudok mindenről beszélni. Emiatt csak egy törött cserépedény darabkáiról mondanék pár szót – úgy, mint Dizseri Tamás egyik gyermeke.

Húsz év alatt nemcsak az istenképével küzd meg az ember, hanem az apaképével is. Ebben a hosszú időszakban az foglalkoztatott a leginkább: miként lehet feloldani egy feszítő ellenmondást apa életével kapcsolatban.

Egyszerre érezni és kimondani azt, hogy csak így lehet élni és dolgozni és közben mégis – némi dacossággal – azt gondolni és azt kimondani, hogy így nem lehet élni és dolgozni.
Nincs feloldás, mert apa égett. Azok az emberek, akik ügyekért égnek, nem tudnak csak pislákolni. És apa nemcsak a szeretett Bethesdájáért égett, nemcsak a szeretett református egyházáért, hanem mindazon emberekért és célokért, amelyeket felsoroltam.

Ennek az oka egyszerű: másképp nem tudott létezni.

Különleges és izgalmas felnőttként olvasni arról, ahogyan a keresztény kórházról gondolkodott, hiszen szerinte a keresztény kórház „nem egy világi kórház klerikalizált változata, hanem jézusi műhely, melynek csendjében imádságos válaszok születnek feszítő egzisztenciális, etikai, orvosi kérdésekre”.

Ugyanígy sokat és mélyen gondolkozott az egyház sürgetőbb feladatairól. Arról, hogy a korai kereszténységhez hasonlóan, miként kellene az egyháznak határozottabb szerepet vállalnia az egészségügy, a karitász és a diakónia területén.

Dietrich Bonhoeffer-től van egy szeretett idézetem, amelyről mindig apa jut eszembe. Ő is gyakran olvasta. Így hangzik:

„Ki állja meg a helyét? Csak az, akinek nem a maga okossága, elvei, lelkiismerete, szabadsága, erényessége jelenti minden dolgok legvégső mértékét, hanem mindezeket kész feláldozni, amikor hitben és egyedül Istenhez való hűségben engedelmes és felelős cselekvésre van hivatva; a felelős ember, akinek élete semmi más nem akar lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Hol vannak az ilyen felelősök?”

Ezt az idézetet 30 éves koromra értettem meg és fogadtam el igazán. Gyerekként, de főleg a halála után, érthetetlen volt számomra, hogy apa az „ügyet” előrébb, feljebb helyezte, mint a családot. De tényleg így volt? És ha igen, akkor miért? Vajon miért tett így, hogy aztán egyszer csak összeroskadjon a súly alatt? Némiképp kicsinyes dolog ilyeneket mondani, hiszen soha nem kellett életében megtapasztalnom a hiányát.

Nem éreztük a hiányát, a szétszakadását az „ügyek” között, mert ha mellettünk volt, akkor egészen, teljes odafigyeléssel, csöndes, meleg szeretetével vett körül bennünket. Csak a szemén látszódott gyakran - még ha mosolygott is - mennyire rettenetesen fáradt. S olykor, amikor késő este egy-egy beteg miatt csöngettek nálunk.

Megtapasztaltam, hogy az apa nélkül eltöltött 20 évért hálás is tud lenni az ember. A mardosó miértek helyét lassan átvette az elfogadás. Számomra ez a legnagyobb isteni kegyelem. Az a megnyugvás és tudat maradt, hogy apa, a férj, a testvér, a gyermek, az igazgató, a presbiter, a képviselő, a barát így élt – szétszakadva és lobogva - mert csakis így tudott élni.

Akinek az élete semmi más nem akart lenni, mint felelet és válasz Isten kérdésére és hívására. Aki mindent – leginkább önmagát - kész volt feláldozni. Milyen jó, hogy nem tudott pislákolni, takaréklángon élni! Ő annyira tudott szeretni, küzdeni, magát odaadni mindenkinek és minden ügynek, hogy az „szinte fájt”.

S az idő, de még inkább Isten irgalma a dacos, magányos gyerekkel is megértette azt, hogy apa csakis így tudott élni és dolgozni. És emiatt csakis így volt szabad élnie és dolgoznia.

Milyen jó, hogy voltak és vannak ilyen, „ügyekért” mindent feláldozó emberek!

Végezetül hadd zárjam egy, az édesanyám számára is oly kedves Vályi Nagy Ervin idézettel, mely számunkra apa életét fejezi ki:
„Áldás voltál – s most szorongató hiány leszel. (…) Még azt mondanám el, hogy az élet nem tartam, hanem minőség. Vannak elvétett, önző, meddő életek, melyek úgy érnek véget, mint a tóba dobott kő: néhányat gyűrűzik a víz, aztán semmi. Nem marad semmi nyom. És vannak életek, amelyek úgy maradnak meg, mint a fiatal fák kérgébe vésett jelek: együtt nőnek a fával. (…) Ezek a jelek maradandók – az ilyen élet akkor is megmarad, ha vége szakad.”